Gyereket szeretnék, de másként mint egy család. (beszélgetés)

Fantasztikus, amit írtál! Pontosan így gondolkodom, & arra törekszem én is, amire Te (bár mögöttünk még csak 4 év házasság van - de minden nagy út egy kis lépéssel kezdödik...)

A szó: "válás", nem létezik a szótáramban. Hacsak nem nagyon komoly dolog (pl. fizikai bántalmazás, stb.) a válás oka, hanem a mai kor emberére jellemzö könnyelmüség & felelösséget vállalni nem akarás van mögötte, a válás számomra elítélendö; az a személy pedig aki ilyesfélét hangoztat, hogy: "Miért ne kaphatnék jobbat, mint a jelenlegi párom, akinek ez meg ez a hibája, + meguntam...", meg hasonlók, nos ezek az emberek szánalmat keltenek bennem - vagy még azt sem...

Örömmel & reménnyel tölt el, hogy a mai erkölcstelen világban vannak olyan emberek, mint Te & a családod.

Mi a férjemmel 24 éve vagyunk házasságban. Ő 25, én 19 voltam. Mindketten elég teljes életet éltünk külö-külön. Nem is vagyok büszke rá, de az már a múlt. Most született 8 hónapja a harmadik gyermekünk egy 18 és egy 14 éves után. Még mindig rajongásig szeretem a férjem, és ha nincs velem, szinte fizikailag fáj. Lehet, hogy igaz, hogy a szerelem egyszer elmúlik, de ez a fajta szeretet a házasságban csak erősödik, bár és szerelemmel szeretem a férjem! Az ő szülei 51 az én szüleim 44 éve házasok. Mi tőlük jó példát látunk, bár körülöttünk sokan szétmentek, sokan nem is akarnak összeházasodni, amiből még könnyebb szétmenni. Gary Chapnam mondta, hogy egy apa azzal teszi a legjobban a gyermekének, ha szereti a gyermemek anyukáját és az anya azzal teszi a legjobban a gyermekének, ha szereti az apukát.

Nem mindegy, hogy milyen példát látnak a gyermekeink. Mi vagyunk rájuk a legnagyobb hatással! Ez a szülők felelőssége, ami alól ki lehet bújni, de a következmények elől nem lehet végleg elfutni.

Nem tudom, szerény véleményemre akkor is kíváncsi vagy-e, ha elárulom, nekem (még) nincs gyerekem. Viszont amiért érdemesnek tartom, hogy hozzászóljak e témához az az, hogy anyám teljesen úgy gondolkodott & cselekedett, ahogyan te (szeretnél). Egy valamiben biztos vagyok: ahhoz, hogy egy gyermek mentálisan is kiegyensúlyozottan & egészségesen neveledjen, MINDKÉT SZÜLÖRE SZÜKSÉG VAN. Persze, mint mindig & mindenben, itt is vannak kivételek - de nem az az általánosan elterjedt. Ha így gondolkodsz, ahogy, annak bizonyára megvan az oka, amit én nem tud(hat)ok, ezért semmiképp sem ítéllek el. De gondold át, pl. hogy tudnád betölteni az apa hiánya okozta ürt a leendö gyermeked életében - & itt nem arra gondolok, hogy légy anya & apa egy személyben, mert az sem vezet(ne) jóra.

Végezetül annyit füznék még hozzá, hogy ha valaki a gyermekvállalás mellett dönt, akkor elsösorban NE a saját érdekeit nézze, NE azt, hogy önmagának mi jó, hanem azt, hogy mi (lenne) jó a gyermekének; ne magad miatt, hanem a gyermekedért tedd, amit teszel.

Jó korlátoltak itt páran.Abszolút nem elítélendő...

Én is ismerek ilyet,bár nőben,és teljesen megértem az indokait.

Sok ember egy életen át nem ismeri meg önmagát.:) Sőt! A többségről beszélhetünk! Ilyen alapon nagyon sokan maradnának egyedül!

Ha pedig megismeri önmagát, akkor kialakul egy 10-es skála ahová el tudja helyzeni magát. És ehhez a skálához igazítja a párválasztást, ami lássuk be......vagy nem sikerül, hiszen már kialakult képe van arról hogy milyen párt szeretne, vagy ha sikerül, akkor pedig ő nem fog megfelelni a másiknak! Ezért ezek a kapcsolatok többségében bizony nem hosszú életűek!

De nyilván semmit sem lehet kategorikusan kijelenteni, van példa és ellenpélda mindenre. Én átlagról beszélek, nem egy-egy esetről.

Én csíptem Popper Péter dumáját, de érdekes egy felfogása volt, az biztos.:) Szerintem simán törvénybe hozta volna a poligámiát ha tehette volna.:)

Viszont a családom és a saját példámat hoznám fel Popper indiai elméletének mentségére.

A szüleim immár 36 éve élnek boldog házasságban. ( persze nem volt minden napjuk boldog egymással, de olyan még nem is volt a világon talán soha):)Az anyám 17 évesen ment hozzá a 19 éves apámhoz, még abban az évben megszülettem. Fiatalok voltak, kialakulatlan személyiséggel, valóban együtt váltak felnőtté. Nem alakultak még ki az élet és saját személyes sors által produkált elvárás a másik iránt. Az elvárásaikat így egymáshoz igazították.

Én szintén 17 voltam amikor megismerkedtem a férjemmel, ő szintén annyi. 21 évesek voltunk amikor összeházasodtunk és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, jött az első gyermekünk is. Mi szintén éretlenül, felnőtté válásunk előtt köteleztük el magunkat egymás mellett és közösen alakultak ki a nézeteink szinte mindenről. Az elvárásainkat és a másik személyhez kötött idealizációnk is egymás mellett alakult ki, így hát ki más lenne az ideális társ ha nem mi egymásnak. 15 éve lesz hogy házasok vagyunk, köztünk is voltak problémák de ezeket is közösen oldottuk meg. És biztosan lesznek is még az elkövetkezendő pár évtizedben ami normál esetben vár még ránk.:) Persze lehet mondani hogy " nem éltétek ki magatokat", mert mindenki ezzel takarózik aki nem kel a kutyának sem. ( már bocsánat a kifejezésért) Nem mondom hogy ez az ideális, de a szüleimnek és nekem egyenlőre bejött. És ha holnap történne valami ami miatt úgy gondolnám hogy elválok, akkor is hosszú és mindent összevetve boldog házasságot mondhatnék magaménak, ami ma már nagyon ritka. ( a hosszúra azt értem hogy Poppernek abban igaza volt hogy átlagosan 5 év után dobják be a házastársak a törülközőt):)

Az üknagyanyám maga választott (bizonyos kereteken belül), az egyik nagyanyám elvált, indiában viszon még most is hatalmas rétegekben működik a kasztrendszer, és össze sem lehet hasonlítani a szülők befolyását, vagy a falu megvetését az ittenivel. Amúgy nehéz dió, vagy inkább lehetetlen egy kalap alá venni Indiát, de ha általánosítani próbálunk, akkor biztos, hogy a nők sokkal elnyomottabbak, itt meg magamnak szülök gyereket és karrierista, gatyát hordó nők vannak szép számban.

Mindenféle antropólógiai összevetés érdekes, és hogy minél jobban át tudja látni az ember, a lehetőségeihez képest, annál objektívebbnek kell lennie. Viszont ettől még a gondolat menet végén eldönti, hogy szerinte melyik jobb.

Míg az idézett indiai egy gyors zuhanásnak jellemezte a nyugati házasságot, én fordítva az összecsiszolódást fogcsikorgatásnak hallom ki. Megítéljük a saját szempontunkból a kettőt, el tudjuk mondani, hogy miért tartjuk jobbnak, de igazán nem lehet eldönteni most (ennyi infóból), hogy a benne élők miként látják. Azt majd eldönti az idő.

Bár nagy jósnak nem kell lenni, hogy a globalizációra alapozva azt mondjam, be-be-beee, lehagyom a bölcset :)

:) ezt még nem hallottam; de támogatom, házasság, mint határozott idejű jogviszony :)

(Bár szerintem a hosszabbítással azok sem bajlódnának, akik egyébként együtt maradnak) De a lényeg lejön: nem megszerezni, hanem megtartani a másikat nagyszám, pláne ha a házasság "nem zavar bele" a szabad akaratba

Az első mondatodra reagálva: nem ezt akartam sugallni, csak hogy tartósabbak voltak a házasságok. Ennek persze még számtalan tényezője volt, mondjuk válni sem volt könnyű.

A második mondatodat megint nem értem teljesen. Attól, hogy más kultúra, ugyanúgy hús-vér emberek, érzelmekből táplálkoznak, ők is szeretnek, gyűlölnek, akárcsak mi. Gondolom, nekik sem lehet könnyű együtt élni valakivel, akit a hátuk közepére sem kívánnak.

Amit írtál, úgy csengett, mintha azt sugalnád, hogy a régi hosszabb házasságok valamivel többet jelentettek, mint a mostani rövidebbek. De talán csak félreértettem.

Különben indiát összevetni házasodás szempontjával Magyarországgal, vagy nyugattal, enyhén szólva is megmosolyogtató.

Szóval sem írtam, hogy idilli, csak annyit, hogy tartósabbak voltak a házasságok.

Dehogy volt idilli, az én nagyszüleim kapcsolata is katasztrófa volt.

Azért írtam, hogy lehet találni ilyen nőt, sőőőt adott esetben még nálam is játszott ez az opció csak az élet máshogy keverte a lapokat.

Az említett hölgynél azonban tényleg magas volt a léc; nagyon megválogatta a "donort", nem úgy volt vele, hogy az első, aki szembejön

Na, hát erről beszélünk, nyuszómuszókám:)))

Ilyen nőci kell a Jégbe zárt léleknek is.