Gyász és üresség (beszélgetés)
Anyu 14 éve halt meg. Öngyilkos lett, 35 évesen. Én akkor 16 voltam.
Senkinek nem kívánom az egészet. Hamar felnőttem emiatt (is), és az előzmények hatására. 😔
Együtt érzek veled.
Édesapám 3 éve hunyt el. A mai napig, ha távol vagyok, elutazom valahova, amikor indulok haza fel akarom hívni, hogy mikor érek haza.
Két napja beszélgettem valakivel, és felállni készültem, hogy átmegyek édesapámhoz megkérdezni, mikor feleszméltem, már nem tudom.
Ha megyek haza, mindig nézem az ablakot, ahol nézte mikor érek haza. És igen, neki én voltam a kislánya, ha már nem is az voltam, akinek a szemében én a legjobb voltam. Nagyon rossz a hiánya, ezt az érzést úgy fogadom el, hogy mégsem halt meg számomra, itt van velem mindig. Mindig az a gondolatom, most ezt mondaná, most azt tenné....tehát 'csak' nem látom, de a lelkemben benne van, minden szava, mozdulata.
Ez az élet. Születünk, halunk. Ez a kettő dolog a biztos. A közbelevő időt meg hogy hogy töltöd ki, rád van bízva. De a nagyid biztos nem azt szeretné hogy szomorkodj felette, vagy az emlékei fölött. Egy pasi jó megoldás lehet. Mármint egy barát. Vagy nem tudom hogy nevezzem. Társ.
Nekem most egy ismerősöm halt meg, alig volt több mint én. Egy év alatt elvitte a rák. :(
Ez nagyon szép! Megkönnyeztem.
Anyuék halálánál is így éreztem.
Nagyon sajnálom,hogy így alakult,tudom,hogy mennyire tud fájni...
Garabonciással egyetértek,nem múlik el.De nem is kell,hogy elmúljon,akit szerettünk,azt örökre a szívünkben hordjuk.És bizony az tud fájni.
"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat –ez csak később, visszatekintve válik világossá- amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)
Valahogy én is így érzek,ahogy Noémi írta.
Részvétem. :/
Szerintem klubot nyiss inkább, hátha lesznek jelentkezők, akikkel egymást támogatva tudnátok beszélgetni.
Nagyon sajnálom, őszinte részvétem.
Gyászold meg, sírhatsz most, add át magad az emlékeknek. Aztán állj fel, dolgozd ki azt az életformát, ami tovább mehet- nélküle. Ahogyan tanította.
1 hónapja halt meg a Nagymamám. Ö nevelt fel, együtt laktunk. Míg a temetést intéztem pörögtem, volt dolgom. De azóta csak az üresség van. Megvolt a napi rutinunk, ez sincs már. Neki mindent elmondhattam, azóta folyton az ugrik be, hogy Mamának ezt elmesélem. Vagy rácsörgök hogy van. Aztán kapcsolok...
Anyukám, Apukám meghaltak 10-en éve, utánuk is űr maradt, de azt a Mama pótolta. De őt már nincs aki pótolja.