Fogyni szenvedés nélkül, avagy mit üzen a háj lélektana?

Ha valaki hirtelen minden fizikális előzmény - lásd akut betegségek - nélkül meghízik, vagy hosszú évek során súlyos önsanyargatással tudja csak ideig-óráig szalonképes formába hozni magát, akkor érdemes elgondolkodnia azon, hogy végre elfelejtse a táplálkozás és az anyagcserefolyamatok szövevényes rendszerét, a kalóriatáblázatokat és katonai szigorú diétákat, és elmerüljön egy kicsit a háj pszichológiájában.

A háj lélektana nagyon röviden ennyi: az elhízás maga - a közvélekedéssel ellentétben - nem a legfőbb probléma, hanem egy másik, súlyos problémára adott válasz, megoldási mód.

Most biztosan sokan felhördültek, hisz' ugyan már, ki akar kövér lenni, mégis mire lenne megoldás az utálatos úszógumink és a lógó hájunk? Ezt senki sem akarhatja, pláne ezzel megoldani bármit is, ez nevetséges...

Akkor most térjünk vissza kicsit a bevezetőhöz, ahol azt írtam, hogy nem az anyagcserefolyamatok fogják megoldani a fogyás-hízás kérdést, mivel ezeket alapvetően tudatosan csak nagyon rövid ideig, és kemény szenvedés árán tudjuk befolyásolni. Ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy az evés és a túlsúly között kapcsolat van, tehát aki össze-vissza zabál, az hízni fog. Viszont az is tény, hogy a táplálkozásnak, mint alapvető létszükségletünknek automatikusan megfelelően és egyensúlyban kellene működnie, hiszen életben maradásunk feltétele, hogy testünket annak igénye szerint tápláljuk. Ezért aztán a sovány emberek gondolkodás és számolgatás - és lelkifurdalás - nélkül esznek, méghozzá éppen annyit és úgy, amire a szervezetüknek szüksége van.

Nyilvánvaló, hogy a kövérek nem annyit és úgy esznek, mint amire szükségük van, tehát egy jól szervezett önfenntartó rendszerbe hiba csúszott. Ebből aztán egyszer levonták azt a messze menő következtetést, hogy ha magától nem jól működik a rendszer, akkor azt tudatosan irányítani, ellenőrizni kell, felül kell bírálni. Az csak keveseknek jutott eszébe, hogy feltegyék a legfontosabb kérdést: Mi romlott el?

Miért nem a teste igényeinek megfelelően táplálkozik a kövér ember? Mi indítja arra, hogy többet egyen, mint amire szüksége van? Miért teszi ezt, van-e ennek valamiféle járulékos előnye a számára?

És itt jön be a pszichológia szerepe, méghozzá minden szinten.

Tehát mindenki, akit érint a probléma, elkezdhet sűrűn gondolkodni rajta, hogy mit is jelent számára az étel, az evés, a túlsúlya, és mit jelentene számára a soványsága - ha meglenne? Ez elsőre banális butaságnak tűnik, de gondoljunk bele jobban!

Meditálgassunk egy kicsit, hogy kinek mit jelent az étel? Nagyon sok ember számára jutalom jellege van, főként a nassoknak. Étellel gondoskodhatunk, jutalmazhatunk, vigasztalhatunk, lehet a megnyugvás, feszültséglevezetés eszköze is. Érdemes megfigyelni, hogy milyen helyzetek váltanak ki belőlünk evési kényszert akkor is, ha alapvetően nem érzünk fizikai éhséget.

A túlsúlyunk szerepét vizualizációs gyakorlatból lehet a legjobban megismerni. Képzeljük el magunkat egy teljesen hétköznapi társas helyzetben, hol vagyunk, kikkel beszélünk, milyen ruha van rajtunk, hogy érezzük magunkat, stb. Ha ez megvan, akkor most képzeljük el, hogy hirtelen elkezdünk hízni, egyre nagyobbak és nagyobbak leszünk, lassan szétfolyunk...

Igen, ez először rém ijesztő, de ne hagyjuk abba! Ha kitartóan tovább folytatjuk, esetleg feltűnhet valami apróság, amivel kapcsolatban most mégiscsak jobban érezzük magunkat... Például közvetlenebbek vagyunk másokhoz, vagy most úgy érezzük, hogy nem kell megfelelnünk, erősebbnek, határozottabbnak tűnünk, vagy esetleg megkönnyebbülünk, hogy nem kell elzavarnunk az utánunk koslató rajongótábort...

Minél többet és hosszabban végezzük ezt a kis játékot, annál több ilyen "pozitívumot" találhatunk a kövérségben.

Bizony bizony, bármilyen nevetségesnek tűnnek is ezek a gondolatok-érzések, ezek lesznek azok a járulékos előnyök, amikért tudattalanul fenntartjuk túlsúlyunkat. Rengeteg ilyen tulajdonság, gondolat lehet, amit hozzákapcsolunk a hájunkhoz, mintegy "felruházzuk" ezekkel a számunkra kedvező dolgokkal, amelyek - úgy érezzük - egyébként nincsenek meg bennünk.

A hájnak tehát komoly funkciója, feladata van, megad valamit a kövér embernek - legalábbis az illúzióját - amivel úgy hiszi, nem rendelkezik. Csak akkor tud tartósan lefogyni, ha a hibás képzettársításait feladja, és felfedezi magában ezeket a tulajdonságokat, képességeket.

A háj tehát véd, eltakar, gondoskodik, vagy éppen hogy összeköt. Na és mi a helyzet a hőn áhított karcsúsággal? Hiszen bármit megtennénk érte, annyira el szeretnénk érni. Vagy mégsem?

Hát mégsem.

Aki kövér, az valamiért kövér AKAR LENNI, illetve NEM MER SOVÁNY lenni, persze nem tudatos szinten.

Az előbbi gyakorlat ellenkezőjével - tehát elképzeljük azt, hogy elkezdünk fogyni, egyre vékonyabbak vagyunk, miközben a környezet ugyanaz - a kezdeti lelkesedés után azt vehetjük észre, hogy valami icipici kellemetlen érzésünk is támadt a hőn áhított karcsúság elérésével kapcsolatban. Pl. zavar, hogy most mindenki minket néz, meg kell felelni az elvárásoknak, barátságtalanabbnak tűnünk, vagy úgy érezzük, hogy irigyek ránk a többiek, gyengének érezzük magunkat, nem vagyunk elég határozottak, stb.

Ezek pedig a karcsúsághoz társított félelmek, hiányosságok, hátrányok.

Amíg az ember nem tud megküzdeni velük, nem fog tartósan lefogyni, mert soványan nem tud majd mit kezdeni a belső konfliktussal, hogy bár most jól néz ki, de nem akar azonosulni az adott tulajdonsággal, jellembeli hiányossággal.

Tehát a megoldás: feloldani a félelmeket és a hibás társításokat, illúziókat.

Ha már nem lesz szükségünk a hájunkra, és nem félünk karcsúnak lenni, akkor végleg lefogyunk, méghozzá erőlködés, önsanyargatás nélkül, teljesen természetesen, úgy, ahogy az egész rendszernek eleve működnie kellene, ha nem csúszott volna el a pszichológián a dolog.

Mindig bizonyos lelki problémára, dilemmára, félelemre válasz, átmeneti megoldás a túlsúly, a kalóriatáblázatokkal és szuperdiéták receptjeivel tehát nem sokra fogunk menni hosszú távon, mivel a megoldás mélyen bennünk van.