Évezredes utazás

Eleve a Vatikáni Múzeum megtekintésére szükségem lenne több napra. A pápák rengeteg kincset halmoztak fel az évszázadok során, ezeket több száz, zsúfolásig megtelt teremben állítottak ki. Augustus császár szobra, a Laokoón-szoborcsoport vagy Rafaello Athéni iskolájának megtalálásához külön navigációs rendszert fogok szabadalmaztatni, hiszen majd’ elvesznek a több tízezer műalkotás között. A Sixtus-kápolna is biztosan lenyűgözne mindenkit, ha nem lenne félő, hogy bármelyik pillanatban eltapos a tömeg. A reneszánsz remekek egy kisebb aulának megfelelő helyiségben kaptak helyet, amely alig győzi a turisták áradatát befogadni. Itt ugyanis látogatók ezrei fordulnak meg naponta, csakúgy, mint a szomszédos Szent Péter bazilikában.

A kilométeres sorok látványa először rémületet kelt bennem, aztán számolni kezdem, mikor juthatok be. Az átlagsebességem 1km/ 10 perc volt, ami remek teljesítménynek minősül.

Rögtön a bejáratnál sokkot kapok, és cáfolom a mondást, mert a világ legnagyobb katolikus templomában minden arany, ami fénylik!

A legtöbb kíváncsi tekintet természetesen Michelangelo remekművére, a Pietára tapad, tehát furakodnom kell, hogy én is szemügyre vehessem. A hűvös padokon pedig jól esik megpihenni, amikor a hőmérők higanyszála szinte szétrobban a 40 fokos hőségben.

Innen alig negyed órányi séta következik a tipikus itáliai házak, terek között és máris a Tevere partján találjuk magunkat. Az Angyalvár fenséges épületét ki nem hagytam volna semmi pénzért. Tetejéről az egész várost belátni a Pantheontól egészen az olimpiai stadionig. Innen figyelem a lüktető nagyvárost, amely a tömeg és a forgalom ellenére nagyon is élhető.

A múltból pedig újra a jelenbe csöppenek, bár Magyarországon azt hiszem, még csak a jövő. A metróra várva rádión hallgatom az olasz melódiákat, majd a szerelvényen a legújabb termékek reklámjait zúdítják az utasokra a monitorokon keresztül. Mindezeket meg is vehettem volna a metró- és vasútállomásként, valamint bevásárlóközpontként működő Terminiben, ám gazdasági okok miatt a szuvenírek felé vettem az irányt. Az emeleten járva az egyik sörgyártó által üvegekből épített Colosseumokra bukkantam. Így hirdették ugyanis, hogy ők a Bajnokok Ligája döntőjének főszponzorai. Akciójuk sikeresnek bizonyult, hiszen az esemény után néhány nappal is százak pózoltak a kicsinyített mások mellett.

Másnap aztán teljes valójában mutatkozott előttem az Örök város jelképe. Úgy éreztem magam, mint egy hangya a fa tövében és csak a motozó rendőr hangjára riadtam fel a kábulatból. A monumentális falak között felsejlett előttem a gladiátorok tusája, képzeletben az ókorban járok. Soha nem hittem volna, hogy valami ennyire le tud nyűgözni engem. Az árusoknál rögtön alkudozni is kezdek egy kerámiából készült változatra, végül a kedvezmény mellé ajándékot is kapok. Hiába, ilyenek az olasz férfiak.

Utam a Diadalív mellől a Palatinus felé folytatom, hogy végül a Forum Romanum romjainál időzzek. Nyugodt tempóban szemlélem a több, mit ezer éves maradványokat és közben magamba szívom a buja mediterrán növényzet illatát. Még a kövek is a múlt dicsőségét zengik, s alig akarom elhagyni a helyet, de új élmények várnak.

A Capitoliumnál egy ifjú párt kapok lencsevégre, majd egy partibuszról egy szurkoló kellékeinek elengedhetetlen darabjait dobálják felém. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás, én csak Vittorio Emanuel hófehér emlékművét szeretném látni. A dübörgő zene és az ujjongás azonban elvonja figyelmem, majd amikor maga Lance Amstrong teker el mellettem szélsebesen, mindent megértek. Ez a Giro d’Italia befutója, amely akadályok elé állít.

A nehézségeket leküzdve araszolok a Corsón egészen a Pantheonig. De csalódnom kell, esküvő zajlik odabent, esélytelen, hogy bejussak. Ez volt az első és utolsó csalódás, ami Rómában ért. A Piazza Navonán minden bánatom feledésbe merül, és gyönyörködöm a látványban. A pizzériák és kávézók tavernái csábítóak, de pénztárcám nemet parancsol.

A Trevi kút mellett engedek az igazi olasz fagyi csábításának, és mosolyogva figyelem a szerelmespárok andalgását, a turisták izgatott és csodálattal áthatott tekintetét. Itt el is dőlt a végzetem, érzem, még vissza kell jönnöm. Meg is teszem hát, ami tőlem telik. Előkotrom az egyetlen nálam lévő magyar pénzérmét, és bedobom a kútba. Ezt a kötelező fotók elkészítése követi és szívszorongató érzéssel búcsút veszek a lenyűgöző építménytől.

A Spanyol lépcsőnél már az is tudatosul bennem, hogy eljött a búcsú ideje. A szökőkút mellett felidézem az elmúlt két nap kalandjait és elgondolkozom rajta, vajon én miért nem ide születtem. Egyik szemem sír, a másik nevet, de a legenda még az összes ismerőseimnél bevált.

Azóta is gyakran eszembe jut az érme, és gyűjtöm a többit, hogy legközelebb több időm legyen élvezni az édes életet.