Az ezerarcú London - I. rész

Az osztályommal utaztam két hétre egy nyelvtanfolyamra az Egyesült Királyságba, Devon megyébe. Angliai tartózkodásunkat pedig londoni kirándulással zártuk. Több órás út várt ránk, így amíg a többiek már a huszadik filmet nézték, én elképzeltem, mi mindent fogok látni, mennyi impulzus ér majd. Alig vártam, hogy lássam azokat a nevezetességeket, amikről eddig csak különböző könyvekben és a tanórákon hallottam. Azt hittem, megtörténik majd velem az, ami Rómában is: azonnal levesz a lábamról a sok látnivaló, és lecsap rám az „első látásra szerelem” érzés. Bár ez elmaradt, akár most rögtön útra kelnék, hogy még egy esélyt adjak a városnak az örök vonzalom kialakítására.

Amíg a helybeliek rohantak, hogy elköltsék aznapi ebédjüket a város valamelyik éttermében, vagy harcoljanak az utolsó fish and chipsért a gyorsbüfé kocsijánál, én a kora tavaszi napsütés déli sugarainak és a lágy szellő simogatását élveztem a Regent’s Park tarka virágágyásai között. Nem is lehetett volna szebb kiindulópontot találni a felfedezőtúra első napjára. A Madame Tussaud’s felé vezető úton csak kapkodtam a fejem a színes forgatagban.

Meglepően hamar bejutottunk, annak ellenére, hogy kilométeres sorokon és szigorú biztonsági ellenőrzéseken vetettük át magunkat. Ki ne ábrándozna arról, hogy találkozhasson kedvenc hírességeinek valamelyikével? Nekem ez megadatott, igaz nem szokványos értelemben, de többszörösen is! Ahogy átléptem az első terem küszöbét, Johnny Depp nézett farkasszemet velem egy csapat visítozó tinédzserrel a háta mögött. Majd sorra fogadott Leonardo DiCaprio, Nicole Kidman, Will Smith és a vérszomjas Robert Pattinson (az Alkonyat című film vámpírja). Találkoztam Brad Pitt, David Beckham és John Travolta élethű másával is, majd a még mindig sármos George Clooney-val ültem asztalhoz. Sorra látogattam a film, a sport, a zene és a politikai egykori és jelenlegi képviselőit, hiszen nem mindennapi esemény, hogy a világsztárok szívesen fogadják az embereket társaságukban. És ha mindez még nem lett volna elég, következett a két (számomra) legérdekesebb program. Először egy kisvasúton időutazáson vettünk részt, ahol a különböző történelmi korok jellegzetes alakjai mutatták be az adott időszak életét, majd a horror kamra felé vettük az irányt. Egyedül biztos nem mertem volna bemenni, de csoportosan félelmetesen jó élmény volt (a szó legszorosabb értelmében). Hasonlít a hely a vidámparkok elvarázsolt kastélyaira- már amennyire beugranak a kisiskolás emlékek. Koromsötét, folyosókkal átszőtt termeken keresztül vezet az út, a falakon szinte mindenhol tükrök vannak, hogy még véletlenül se tudjon könnyen menekülni a rémült turista. Az erős hang- és fényeffektusok mellett nagyjából minden második sarkon húsvér emberek ugranak ki elénk, fentről belekapnak a hajunkba vagy a fülünkbe bőgnek az egészségre is káros hangerővel. Hátborzongató élmény, az biztos, éppen ezért a 12 éven aluliak, a terhesek és a szívbetegek be sem mehetnek.

Az izgalmak után nyugalomra intettek bennünket, és a kényelmes sétát követően a British Museum gigantikus és szemet gyönyörködtető csarnokában pihentünk meg, mialatt az ingyenes térképet tanulmányoztuk. Két óránk volt arra, hogy egyénileg felfedezzük az intézmény páratlan kincseit, így mindenki azt nézhette meg, amihez kedve volt. (Már akinek volt még kedve.) Legszívesebben mindent végigjártam volna, de ahhoz több nap kellene nekem, akár egy egész hét. Így „csak” az ókori egyiptomi emlékeken szaladtam végig. Közeledett a zárás időpontja, így nem volt nagy a tömeg és a Rosette-i kőnél legalább fél órát álltam, annyira lenyűgözött. Hosszú idő kellett hozzá, mire felfogtam, mekkora kincsek tárulnak fel előttem, egészen elképesztő volt!

A nap levezetéseként újabb séta következett a Picidally Circus nyüzsgéséig. Óriási élmény volt a hatalmas (és sokszor egyforma) épületek, valamint az irodaházak és a felhőkarcolók között sétálni! Maximális sebességünk alig haladta meg a 20 méter/ másodpercet, akkora volt a tömeg. Nem csoda, hiszen péntek esti csúcsforgalom volt, akkor kezdődött csak igazán az élet. Mivel falusi vagyok, a legnagyobb város pedig, ahol valaha jártam, Róma volt, nagyon idegen volt számomra ez a nagyvárosi élet. Óriási üzletek (ekkorákat még soha nem láttam), minden sarkon ínycsiklandozó illatok és a szórakozóhelyekről kiszűrődő lüktető ritmusok kábulatba ejtettek, sokáig nem felejtem el az érzést, ami akkor járt át. A Soho gazdag kavalkádjában szívesen elmerültem volna. Kicsit azért irigylem azokat, akik ott élnek, hiszen páratlan kínálatból választhatnak, ha szórakozni szeretnének.

Felfigyeltem valamire, ami nekem nagyon tetszett és példaértékűnek tartom. Hihetetlen, mennyi tolerancia rejlik az ottani emberekben! Az utcákon rengeteg bevándorlóval lehet találkozni, akik békésen megférnek egymás mellett és a helyiek sem utasítják el őket. Jól elbeszélgetett egymással mindenki (nemtől, kortól, nemzetiségtől, nemi hovatartozástól és bőrszíntől függetlenül).

Csodálatos harmónia ez, s amikor a Picidally-ról felsejlett a Trafalgar, már éreztem, hogy másnap is megannyi meglepetés és kaland vár még rám!