A színház varázslata

Balett, operett, musical, opera vagy színmű? Teljesen mindegy, hiszen mindegyik elvarázsol a maga módján. „Színház - az álmok színhelye.” A néző és a szakma elképzelései egyazon helyen találkoznak, és mindkét fél életébe boldogság költözik. Szerintem ezt jelenti Bertold Brecht örökérvényű állítása.

Már kisiskolásként is szerettem színházba járni és a vonzalom egyre csak fokozódik. Számomra ez a tökéletes kikapcsolódás. Ami nekem szórakozás, az mások hosszú hónapokig tartó munkájának gyümölcse. Az előadás a színészek, a táncosok, a díszlettervező, a rendező és megannyi szakember közös szellemi terméke, mely estéről estére lopja be magát a közönség szívébe. Nem tudok olyan darabot mondani, ahonnan negatív érzésekkel távoztam volna. Valami mindig rabul ejt - a zene, a díszlet és végül, de nem utolsó sorban a szereplők játéka.

Legutóbb a Giselle című balettet nézhettem meg, s ezzel rég dédelgetett vágyam vált valóra. Korábban nem ismertem a Pécsi Balett társulatát, ezért nem tudtam, mire számítsak. Naivnak és régimódinak tűnhetek, én ugyanis arra készültem, hogy a balerinák tütüben tipegnek majd előttem, és külön kódfejtő kell a történet megfejtéséhez. Ehelyett egy lendületes, látványos, fiatalos és közérthető varázslatot kaptam. Hatalmas graffitis fal fogadott, modern ruhák, nagyszerű táncosok és csodálatos zene szimbiózisa tükröződött a színpadról.

Bármikor fel tudom idézni, ahogy a szerelmes férfi az imádott nő után sóvárog, magam előtt látom a villik vakítóan fehér világát és a dallam is ott cseng a fülemben, valahányszor a jelenetekre gondolok. Megdöbbentett a szereplők által kifejtett, emberfelettinek tűnő munka. Tökéletes összhangban mozogtak, nyakatekert pózokat vettek fel, úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Úgy éreztem magam, mint az első emberpár a paradicsomban. Önfeledt boldogság telepedett a lelkemre, ami napokig elkísért. Le sem lehetett volna fagyasztani a mosolyt az arcomról. Azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az idő vasfogú kerekét, hogy örökké élvezhessem a pillanatot.

A tapsvihar nem maradhatott el, legalább hatszor tapsoltuk vissza a művészeket. Fájó szívvel ballagtam ki a hideg utcára, amikor eljött a búcsú ideje. Életem első és biztosan nem utolsó balettelőadása volt ez.

Az egekig tudnám magasztalni azon személyeket, akik bármilyen módon szerepet vállaltak a produkció létrehozásában, életem egyik legszebb estéjét köszönhetem nekik. Vannak dolgok a világban, amit minden embernek látnia kell(ene) élete során legalább egyszer. A Giselle is ilyen!