Életre lettünk ítélve!

Másfél éve vagyok a Hoxán (hoxa.hu). Sok kedves embert ismertem meg az idők során, sok barátot találtam.

Azért jöttem, hogy mellrákom körülményeit, gyógyításának folyamatait, napló formájában őszintén a nyilvánosság elé tárjam, ezzel segítve beteg társaimat a kegyetlen és félelmetes úton.

Már három éve tünetmentes vagyok:-) így csak a családom minden napjairól és a számomra oly kedves örömet adó dolgokról írtam mostanában. Eddig! Akik olvassák a naplóm, tudják, hogy időközben párom beteg lett. Kiderült, hólyagrákja van. Amikor ezt megtudtuk, úgy éreztük, a mennyekből a pokolba zuhantunk.

"Élt egyszer egy falusi gazda. Volt neki egy szamara. Hogy, hogy nem, egy napon az a szamár beleesett a kert végén levő kiszáradt kútba. Bőgött a szamár, i-á-zott. A gazda már majdnem beleőrült a süketítő i-á-zásba, de sehogyan sem tudta kihúzni a szamarat a kútból. Úgy gondolta, nem ér neki annyit az a szamár, hát embereket hívott, hogy tömjék be a kutat.

El is kezdték betömni a mély gödröt. Először a szamár megijedt, és még jobban ordított, de aztán elhallgatott. A gazda meglepődve nézett a kút mélyére le, és megdöbbenve látta, hogy a szamár egy csodálatos dolgot művel: minden lapát földet leráz magáról, és egyel fentebb lép a föld kupacon. A végére a szamár nyugodtan kisétálhatott a betömött gödörből.”

A történet tanulsága: nem szabad hagyjuk, hogy elsüllyedjünk bajainkban, problémáinkban. Le kell ráznunk magunkról a terhet, hogy megtaláljuk a kivezető utat!

Persze ez nem ilyen egyszerű! Amikor úrrá lett rajtunk a pánik, mi is csak bőgtünk, mint az a bizonyos szamár.

Ekkor a semmiből utánunk nyúlt sok-sok segítő kéz. Ki azzal segített, hogy vigasztaló szavakat írt privátban, ki orvost, ki táplálékkiegészítőket ajánlott, de mindenki egy emberként állt mellettünk és a mai napig fogják a kezünket. Nem is tudják, hogy ez mennyit jelent számunkra. Férjem (a közkedvelt Bajuszos, ahogyan én hívom) egészségi állapota ma már mindennapos téma a barátaim körében.

Amikor az orvosok egy végleges és visszavonhatatlan műtétet javasoltak, aminek kivezetés és egy ilyen viszonylag fiatal ember számára egyéb elfogadhatatlan következménye van, már a közös feladáson gondolkoztunk. Amióta megtudtuk a lehetőségeket, a döntésünk egyik nap ez volt, a másik nap meg az. Nem tudtuk laikusként eldönteni, hogy mit vállaljunk fel.

János a Bajuszos, hol úgy csinált, mint akit nem érdekel semmi, hol meg rám morgott, hogy ne is beszéljek róla. Persze megértem, rajta még nagyobb a nyomás.

Aztán elmagyaráztam neki, hogy én csak keresem a számára legmegfelelőbb, legfájdalommentesebb, legelfogadhatóbb lehetőséget. NEM fogunk a vágóhídra menni lehajtott fejjel!!! Az alternatívákat át kell látnunk és a további közös életünkről közösen is kell döntenünk. Elfogadta!:-)

Már-már eldöntöttük, hogy bevállaljuk a műtétet. Féltünk, hogy ha nem, akkor késő lesz.

Ekkor jött egy számomra még alig ismert EMBER, Szoljanka levele. A testvére urológus főorvos Debrecenben.

Felajánlotta, hogy ha elküldöm az előzmények másolatát, átnézi és véleményezi.

Ma jött a telefon. Saját költségén felhívott a főorvos úr és majdnem fél órán keresztül minden kérdésemre türelmesen válaszolva, átbeszéltük az utat, amit számunkra javasolt. Nagyon szimpatikus, fiatal kora ellenére nagy tudással rendelkező empatikus EMBER, olyan amilyennek minden orvosnak lennie kellene! Kár, hogy olyan messze van tőlünk, mert biztosan bizalommal fordulnánk hozzá személyesen is, ha nem lenne ekkora a távolság.

Jelenleg itt tartunk. Sok barátomnak, de különösen e két embernek köszönhetően ismét tudunk mosolyogni és a körülményekhez képest jól vagyunk. Ezúton szeretnénk megköszönni Nekik és mindenkinek, akik mellettünk álltak, és bízom benne, hogy az élettől mindannyian vissza fogják kapni mindazt a jót, amit értünk tettek.

Idejöttem, hogy segítsek az embereken és az emberek segítettek rajtam!

"Életre lettünk ítélve!"

Akit érdekel az előzményeket és a további sorsunk alakulása, megtalálja a naplómban, ahol dokumentálni fogom.