Egy méhen kívüli terhesség, 3 vetélés, 2 biokémiai terhesség után... nem adtam fel, és...

Nem igazán szeretném bő lére ereszteni, hiszen, akit érdekel a teljes történet, az úgy is el fogja olvasni az előzményt is. Inkább folytatnám onnan, hogy 2012. januárjában készen álltunk a lombikra. Minden papírunk megvolt, az időpontunk szintén a nőgyógyászhoz, aki azon a szerdai napon mondta volna el, hogyan is kezdünk a lombikhoz. A Jó Isten azonban másként akarta. A nőgyógyásszal való találkozónkat megelőző vasárnap hajnalban kelve csináltam egy tesztet, ami pozitív lett. Ez azonban a mi esetünkben még nem sok jelentéssel bírt, hiszen ilyet már láttunk párszor. Ekkor már hónapok óta kentem a progeszteron krémet, szedtem Aspirint, ittam a cickafarkfű és palástfű teákat felváltva, hőmérőztem, vagyis bevetettem mindent, amit csak ismertem, hogy újra állapotos legyek. A zebracsíkos teszt láttán természetesen remegni kezdtem, majd pityeregtem, ezzel egy időben pedig rám tört a félelem: mi van, ha megint... Hívtam a nőgyógyászomat, természetesen HCG tesztre küldött. Az eredmény ez alkalommal szép magas értéket mutatott. Pár nap múlva újra csináltattunk egyet, az érték akkora volt, amekkorát én még sosem produkáltam. Amikor pedig először mentünk a nőgyógyászomhoz, és már hallottuk a kicsi szívét...

Az első három hónapban pihikére "ítélve", progeszteron kúppal, napi egy Clexan injekcióval (ezt az állapotosságom szinte teljes ideje alatt szúrnom kellett), és természetesen a progeszteron krém kenésének folytatásával. Hihetetlen volt, sőt az egész állapotosságom alatt éjjelente többször arra ébredtem, hogy talán csak álmodok. Még akkor is, amikor már éjszakánként bulizott odabent. Majd eljött a nagy nap, amiről egy a babácskánkhoz írt (amikor elkezdtem írni, még csak az utunkon jártunk, de nem voltam állapotos) naplórészlettel számolnék be.

"Drága Kicsi Kincsünk!

Szeptember 21-én még hagytál elindulni egy esti sétára, de itthon a zuhanyzásnál már gyanúsan folydogált a vizecske, amiben a pocakom mélyén növekedtél eddig. Még keresztanyumig elmentünk a pékségig, akinek gyorsan elújságoltam, hogy valami furi dolog történik. Ő már tudta, hogy ki fogsz bújni közénk, de én nem hittem Neki. Még egy saroknyit sétáltunk, amikor elkezdett nagyon fájni a hasim alul, így visszafordultunk. Itthon már én is tudtam, hogy elérkezett a NAPOD. Apukád nagyon izgatott volt, csak kapkodott össze-vissza, én ekkor még mosolyogtam. Megvártuk keresztanyumat, és elindultunk Thessalonikibe a klinikára. Az úton énekelgettem, nem volt bennem félelem, sőt alig vártam, hogy végre magamhoz ölelhesselek. Még felvettük a Te keresztanyukádat, mert Ő is velünk szeretett volna lenni a nagy pillanatban, és éjfél után pár perccel beléptünk a klinikára. Csak apukád és én mehettünk fel a szülőszobára. Gyorsan átöltöztem, és már fel is feküdtem a szülőágyra, ahol ránk tettek két övet. Az egyikkel azt nézték, mennyire nagyok a fájásaim és milyen időközönként jönnek, a másikkal figyelték a drága kicsi szívecskédet. Annyira jó volt hallgatni azt a gyönyörűséges kis dallamot. A fájások egyre sűrűbben és erősebben jöttek, én közben apukád kezét szorongattam, akinek sokszor könnybe lábadtak a szemei, mert nem tudott nekünk segíteni. Közben szegény apukád valószínűleg csillagokat látott, mert időnként jól megszorongattam a kezét :). Sokáig tartott, míg végül annyira rendben volt minden, hogy végre kibújhattál. Ekkor apukád bent hagyott minket a szülőszobán, hirtelen begyűltek körénk a nővérkék, Eleni doktornéni, egy másik doktorbácsi, aki azért volt ott, hogy Téged megvizsgáljon. Eleni doktornéni kifolyatta a vizecskét, amiben eddig voltál, és már kiabált is, hogy nyomjak a pocakomra. Az egyik nővérke segített, a pocakomra nyomott, én szintén nyomtam pocóra, Eleni doktornéni pedig az "út végén" segített Neked. Kettőt nyomtam, a harmadik után már a mellkasomon voltál. Potyogtak a könnyeim, hangosan sírtam, nem akartalak elengedni, de elvittek megmérni, lemosni. Olyan volt, mintha kiszakítottak volna a szívemből egy darabot. Legszívesebben felkeltem volna, hogy utánad szaladjak. Amikor lementem a klinikai szobánkba, szinte rögtön kikértelek, újra magamhoz akartalak ölelni, érezni akartam a kis illatod, látni akartalak. Nem hagytak sokáig mellettem, és egészen addig, míg haza nem jöttünk, ez így ment. Minden egyes alkalommal, amikor elvittek tőlem evés után, megszakadt a szívem. Volt egy nővérke, aki látta, hogy nálunk bizony nagyon nagy a szerelem, és hagyta, hogy etetés után velem maradj, én pedig imádtam Őt érte :). Tegnap este óta viszont már itthon vagyunk, és annyit szeretgethetlek, ölelgethetlek, puszilgathatlak, amennyit csak akarlak. Minden egyes perc, amit "Nélküled", valami mással töltök (mint például a főzés), elvesztegetett időnek tűnik. Folyamatosan a karjaimban szeretnélek tartani, és azt szeretném, ha apukád is minden percben mellettünk lenne. Ti vagytok az életem értelmei, Ti vagytok a szerelmeim, Ti vagytok minden kincsem, MINDENEM-DE MINDENEM TI VAGYTOK!!!!!!"

Most pedig itt van köztünk, sokszor csak tartom a kezemben, simogatom, puszilgatom, és közben záporoznak a könnyeim. Nem akarom Őt letenni a kiságyba, örökké csak fognám, hogy érezzem minden pillanatban, hogy ne maradjak le egyetlen levegővételéről sem.

Így lett kerek az életünk, így adatott meg nekem is az, amire a legjobban vágytam: CSALÁD.

Amit pedig üzenni szeretnék azoknak, akik küzdenek egy csöpp kis lelkecskéért: SOHA NE ADJÁTOK FEL!!!!!..., mert igazán megéri!!!!!

A cikk előzménye: Egy méhen kívüli terhesség, 3 vetélés, 2 biokémiai terhesség után... soha nem adom fel!