Egy Bumbus születése!

De valahogy nem nagyon sietett kifelé a babónk! Csak teltek a hetek, sok NST és laborvizsgálat, és még augusztus elején sem volt semmi jele annak, hogy valaha is magától ki akarna bújni Domi (persze a jóslókat leszámítva, ami miatt többször rohantunk be a kórházba, de nem lett belőlük semmi..).

Ezért megbeszéltük az orvosommal, hogy kedden, augusztus 4-én befekszem, akkor dél körül csinálnak egy oxitocin érzékenységi tesztet, és ha nincs semmi baj, akkor még péntekig várnak a szülés beindításával.

Így vágtunk neki reggel 6-kor a kórházhoz vezető útnak... Nagyon nem örültem annak, hogy valószínűleg több napig kell bent unatkoznom, mielőtt megszületne Domi.

A kórházban szokásos NST-vel kezdtük, ami, mint mindig, mutatta, hogy 100-as fájásaim vannak... De már tudtuk a szülésznővel, hogy ez nem nagyon jelent nálam semmit, már több mint egy hónapja ilyen NST-im vannak...

Aztán a szokásos nőgyógyászati vizsgálat: hiába ittam literszámra a málnalevél teát, még mindig szinte teljesen zárt voltam. Ismét nem lehetett megnézni a magzatvizet...

Ezek után közölték, hogy oké, akkor most öltözzek át hálóingben, és irány a szülőszoba, bekötik az OTT-t...

Na, én ilyenkor ijedtem meg, hogy nem erről volt szó, hanem hogy majd csak délbe. Magyarul: rendesen beparáztam! De megnyugtattak, hogy ez semmi, szinte semmi nem fog történni, megvárunk 3 rendes fájást, és aztán lekötnek az infúzióról.

Remegő lábakkal mentem a szülőszobára, szerintem az egész osztály rajtam nevetett.

Bekötötték az infúziót, a férjem végig fogta a kezemet, mintha valami halálos beteg lennék, de nagyon jól esett!

Épp hogy két csepp lement az infúzióból, s éreztem azokat a bizonyos fájásokat... Kínomban nem tudtam mit csinálni, ezért elkezdtem vigyorogni. Meg is kérdezte a szülésznőm, hogy miért is mosolygok? Mondom, azért, mert fáááj!

Aztán sokkal több fájást éreztem, mint hármat.. volt vagy 20 is, egy percig tartottak és 2-3 percenként jöttek... Gondoltam megjegyzem, hogy nem arról volt szó, hogy hármat várunk meg? Felvilágosítottak, hogy már rég leállította az infúziót... De van, hogy a teszt után is még egy óráig lehet érezni a fájásokat. (hurrá), várjak egy picit hátha enyhülnek a fájások, aztán irány az ultrahang...

De csak jöttek, és jöttek, és jöttek a fájások... úgyhogy el kellett indulnunk a 4. emeletre... Megbeszéltem a férjemmel, hogy várjuk meg a következő fájást, és amint elmúlt én felpattanok, és akkor futunk az ultrahangig, mert különben útközben a lépcsőn fogok összeesni, pont 3 másodperc híján értünk oda az ultrahanghoz! Visszafelé már nem voltam ilyen szerencsés...

Mivel az ultrahangon minden rendben volt, mondták nyugodtan öltözzek vissza, menjek el reggelizni, addig ők kerítenek nekem szobát...

Elindultunk reggelizni, de a folyosó közepénél én már éreztem, hogy ez így nem lesz jó... ezért csak a férjemet küldtem le valami ennivalóért, én meg lehuppantam egy fotelba és vártam.. kétszer is elment a szülésznő mellettem, de mondta, hogy mindjárt jobb lesz, most már mindjárt elmúlik. Nem nagyon jellemző, hogy az oxitocinos teszt beindítaná a szülést. Ő haza is ment. Úgy köszönt el, hogy akkor majd pénteken találkozunk...

11 körül, végre az orvosom is arra járt a folyosón. Jött elköszöni, mert ment egy másik rendelőbe. Kértem, hogy azért nézze meg, mi folyik ott lent, a méhszájamnál. Beleegyezett, de mondta, hogyha eddig semmi nem történt, nem hinné, hogy olyan nagy változások lennének... Aztán meglepett arccal nézet rám: "Nem fogja elhinni, de már szűk 2 ujjnyira kitágult." (Már hogyne hinném el... én ééérzem...)

De azért mégis elment a másik rendelőbe, még mindig nem nagyon bízott abban, hogy beindult a szülés (a mai napig nem értem miért..). Rábízott egy másik orvosra, hogy majd nézze meg, hogy egy óra múlva hol tartunk...

Visszamentem a szülőszobára, ahol ismét rám kötötték az NST gépet. Egy órán át szenvedtem összevissza, sehogy se volt jó, az sem, ha beszélt hozzám a férjem, az sem, ha egyedül hagyott, és még mindig két percenként jöttek a fájások...

Viszont amikor a férjem megnézte a papírt, ami jött ki az NST gépből azt mondta, hogy mit szenvedek itt, csak 30-ig mennek fel a fájásaim... Rosszul tették rám a tappancsokat... Gondoltam, most már úgy is mindegy, én érzem, amit érzek, és nem érdekel semmi. Ahogy meg volt beszélve, jött egy vadidegen doki, hogy megnézze hogy tágultam... bő 2 ujjnyi.

Mondta, hogy akkor hívjuk vissza a szülésznőmet és az orvosomat is. Ha tetszik nekik, hanem itt szülünk!

Most nem azért, de itt kicsit elégedett voltam: csak nem én voltam a hülye! Én mondtam, hogy érzem, hogy beindult a szülés...

30 perc múlva visszaért a szülésznőm, aki akkor már azt mondta, hogy ő gondolta, hogy tényleg beindult a szülés (na persze... akkor miért szívatta meg magát azzal, hogy elindult haza?). Mondta, hogy amíg megérkezik az orvosom, addig próbáljunk ki valamit, hogy gyorsabban táguljak, pl. a labdát. Ez szimpi volt nekem, mikor az "álom szülésemre" készültem, akkor ezt is számításba vettem.

Valóban kényelmes volt rajta ücsörögni a fájások között, de amikor jött egy fájás.. jaj.. úgy elszédültem. nehéz volt egyszerre fognom magamat, levegőt is venni és még fájt is. Mondtam is, hogy akkor köszönöm szépen, én visszamásznék a stabil ágyba, de kérte, hogy még egy kicsit próbálkozzak, csak figyeljek a levegővételre. Jött a következő fájás, erre a férjem: - vegyél levegőt, vegyél levegőt, levegő, levegő levegő... A fogaim között kiszisszent egy "kuss", szerencsére nem haragudott meg érte, inkább nevetett rajta....

Mivel nem jött be ez a labda, visszamásztam az ágyikómba, pont amikor betoppant a dokim.

Megállapította, hogy még mindig csak bő 2 ujjnyira vagyok nyitva, és 2-kor burkot repesztettünk.

Nagyon megijedtem, amikor megláttam a magzatvizet, már tiszta zöldes volt, mert Bumbusom belekakilt... Még jó, hogy beindult a szülés az oxitocinos teszttől!

Mondták, hogy most hogy elmegy a magzatvíz, most fog aztán igazán fájni! Oké... Akkor hol is van az az epidurális érzéstelenítés, amit megbeszéltünk? Meg lett ígérve, hogy 45 perc múlva kaphatok... Gyorsan kiszámoltam, hogyha 3 percenként jönnek a fájások, akkor az kb. 15 db.. "Oké, annyit talán még túlélek..." Nagyon lassan telik el az a 45 perc.

A fájások csak jönnek és jönnek, már szinte azt sem tudom, hogy hol kezdődnek, és hol fejeződnek be. Próbálok mindenféle hülyeségre gondolni, amit a neten olvastam, pl. kinyílik a méhem mint egy virág, vagy arra, hogy a tengerparton nyaralok és csak süttetem a hasamat (marhára bele tudtam élni magamat...), de igazából ilyenkor semmi sem segít igazán...

Amikor lejár a 45 perc, kiküldöm a férjemet, hogy kérdezze már meg, hogy hol van az a fránya aneszteziológus. Visszajön, hogy mindjárt itt van, csak 5 perc, addig is adtak neki egy prospektust az EDA veszélyeiről, ha gondolom, addig olvasgassam... Nem, nem gondolom! Erre mit csinál a drága férjem? Felmászik mellém az ágyra, és hangosan elkezdi nekem olvasni... Azt hittem leütöm..: - Zoli - mondom - nem érdekel!

Oké, akkor visszaadja a prospektust. De már nem egyedül jön vissza, hanem a szülésznőmmel. Gondolom panaszkodott kint, hogy kezdek agresszív lenni, és kell neki a segítség.

Így ketten ülnek az ágyam mellett, senki nem szól egy szót sem, én is csöndben szenvedek, egy hang nélkül, de már akkor a saját karomat harapom a fájásokkor. Tudom, hülyeség, de jobbat nem tudtam kitalálni! Előtte egy vizes kendőre haraptam, de annak olyan rossz íze volt és kellemetlen érzése volt a fogaimnak, így maradt a saját karom. 2 héttel a szülés után még mindig rajtam voltak a nyomok.

Mikor eltelik egy újabb 45 perc, szinte könyörgök a szülésznőmnek, hogy vadássza már le nekem az altatóorvost... A telefonba azt mondják még 5 perc, mert egy másik emeletről jön le... Haha, hány emelete van ennek a kórháznak? Ennyi idő alatt már egy felhőkarcolóról is leért volna...

A végén, több mint 2 óra után végre „odatéved hozzám", pont akkor, amikor szólok a szülésznőmnek, hogy szerintem nekem tolófájásaim vannak, de leint, hogy kizárt, ha 8 óra alatt 2 ujjnyit tágultam, akkor nem lesznek ilyen hirtelen tolófájásaim...

Az aneszteziológus nagyon nem siette el a dolgokat, még akkor sem, amikor már ott volt! Ő is elkezdett nekem magyarázni az EDA-ról, de bevallom, nem emlékszem semmire, én már csak a saját belső hangomat hallottam: "Bökj már meg"EDA EDA EDA EDA! Most!". A mondókája végén mondja, hogy alá kéne írni pár papírt, ugye tudok írni? (Humor herold... ameddig ideértél, már azt is elfelejtettem...). Itt bántam meg először, hogy a házasságkötéskor hosszabbra változtattam a nevemet! Kétszer annyi idő kell az új nevemet leírni...

Végre megkapom a hőn áhított érzéstelenítést, és csodák csodája, azt mondták, hogy kell 15 perc mire hat, de én már 3 perc múlva éreztem. Azt a megkönnyebbülést nem tudom szavakba leírni!

Doki mondja, hogyha valami furcsát észlelek, akkor szóljak. Mi az a furcsa? Pl. ha zsibbad a lábam, vagy ver a szívem... Én azt hittem, hogy az jó jel, ha ver a szívem?! (Így már, hogy nem éreztem semmit, kicsit könnyebb volt viccelődnöm...) Visszamászok az ágyra, és érzem, hogy zsibbad az egyik lábam. Szólok a dokinak, de mondja, hogy amíg fel tudom emelni addig nincs gond, és elrohan, még a pénzét sem várja meg! Ezek szerint tud ő sietni is, ha akar...

Sokkal jobb kedvem lett, és már boldogan csevegek a szülésznőmmel és a férjemmel, mintha kicseréltek volna! Viszont megint érzem, hogy tolófájásaim vannak. Gondolkozom, hogy szóljak-e, vagy hagyjak magamnak egy kis időt pihenni... Most végre olyan jó érzés, mintha lebegnék! De aztán inkább szólok, nehogy valami baja legyen a Bumbusnak, de megint csak leintenek.

Megpróbálom megmozdítani a zsibbadó lábamat.. Ajaj, nem tudom megmozdítani. Már magam előtt látom, hogy kerekesszékbe fogom végezni a napjaimat... Szólok az orvosomnak, aki megnyugtat, hogy valószínűleg semmi gond, csak kicsit túl mélyre ment az EDA, kicsit ki kell, hogy húzza... - Nem lehetne inkább így bent hagyni? Annyira nem zavaró.. - féltem, ha kicsit kijjebb veszi, nem lesz annyira hatásos az érzéstelenítés... De nem nagyon sikerült meghatnom az orvosomat...

Miután kicsit kijjebb húzta, odasúgom a férjemnek, hogy nekem tényleg tolófájásaim vannak. Ő mondja, hogy nekem hisz, mert eddig mindig én éreztem jól, hogy mi folyik a testemben.

Megkérik, hogyha elmúlt a zsibbadás a lábamban, akkor keljek fel, és sétálgassak egy kicsit vagy üljek vissza a labdára, hogy jobban táguljak.. Hát ezek tényleg nem hisznek nekem! Hova táguljak még, ha már egyszer tolófájásaim vannak?

Azért nagy nehezen rá tudom venni a szülésznőmet, hogy vessen egy pillantást lábaim közzé... Látom az arcán, hogy teljesen le van döbbenve: - Eltűnt a méhnyak!.. Na, nem megmondtam már megint? Gyorsan szól az orvosomnak, hogy ő is nézze meg... Csak az a bökkenő, hogy szerintük meg kéne várni, amíg elmúlik az EDA hatása, mert így nem nagyon lehet nyomni.

De azért egy próbát megér, mondják, próbáljuk meg mennyire tudok nyomni...

Nagyon bizonytalanul kezdek neki, mert igazából azt sem tudom, hogy kéne nyomni, meg nem is érzem, hogy most melyik izmomat használom igazán... De megállítanak, hogy hoppá hoppá, oké, ezek szerint tudok nyomni, akkor várjak mert ők még nincsenek készen, próbáljam meg bent tartani Schumachert!

De én még ilyenkor is csak a pocakomra tudok gondolni! Engedélyt kapok 2 túró rudira (előző este óta nem ettem semmit..), úgyhogy Drága férjem sprintel egyet a kórteremig, hogy hozzon nekem túró rudit és egy pár zoknit, mert közben nagyon elkezdtem remegni... Persze a rudit ott felejti, úgyhogy sprintelhetett még egyet.. Még megvárta mindenki, hogy (szó szerint) benyomjam a rudikat, és neki is álltunk a szülésnek...

Hogy őszinte legyek, nem sok mindent éreztem... A legnehezebb az volt, hogy a lábaimat fognom kellett és olyanok voltak, mint az ólom, mert még mindig nem ment ki belőle az érzéstelenítés. Úgy 5 nyomás után kezdtem kétségbe esni, hogy mi van, ha nekem nem sikerül megszülnöm ezt a gyereket? Nem éreztem, hogy a feje egy kicsit is kijjebb lett volna. mondták, hogy ne butáskodjak, már nincs sok hátra! És akkor hirtelen nem éreztem több tolófájást... Megkérdeztem, hogy mennyi idő telhet el 2 tolófájás között? Mondták, hogy akár egy óra is. "Na, annyit én biztos nem várok! Inkább nyomok tovább!"

Pár fájással később megint elbizonytalanodtam, hogy mi van, ha nekem ez tényleg nem fog menni?!

De megnyugtattak, hogy már kint van a haja! Nem akartam elhinni. Azt hittem, hogy csak biztatni akarnak, úgyhogy odaküldtem a férjemet, hogy nézze meg : - Ó, sok fekete haja van! Egyébként a férjem végig a fejemet tartotta a kitolásnál, ami nagy segítség volt, és közben mindig ismételgette, amit az orvosom mondott, mint egy kis papagáj! Ha nem abba a szituba lettünk volna, biztos jót nevetek rajta. Közben szülésznőm mondta, ha már kint lesznek a fülei, akkor lesz mibe kapaszkodnia és kihúzza. Akkor azt hittem, hogy komolyan beszél.

Mondták, hogy már csak egy tolás, és kint lesz a gyerek... Oké, mély levegő, nyomás... és hirtelen egy olyan éles fájdalmat éreztem, hogy majdnem leugrottam a szülőágyról! Ez volt a gátmetszés... Úgy kellett, hogy visszafogjanak... Már csak egy nyomás, és már tényleg kint lesz! Oké, akkor újra: mély levegő, becsuktam a szememet, hogy még jobban tudjak koncentrálni, és egy utolsót nyomtam...

Egy fura hangot hallottam, mint amikor egy nagyobb hal a partra vetődik, én ahhoz tudnám hasonlítani, és amikor kinyitottam a szememet, ott volt maga a CSODA!

Így született meg Dominik, 2009. augusztus 4-én, 17 óra 46 perckor, 3380 grammal és 54 cm-rel, köldökzsinórral a nyakán és kézzel előre! Mondhatni fejest ugrott az életbe!

Sajnos nem sokáig tudtam gyönyörködni benne, mert épphogy apukája elvágta a köldökzsinórt, már vitték is el. A férjem meg a gyerek után küldtem, nehogy összecseréljék itt nekem valamelyik másik gyerkőccel!

2 perc múlva már a placenta is kint volt, letisztogatták, majd ellenőrizték, hogy minden kijött.. Mint ahogy 1 héttel később kiderült, nem végeztek akkor valami alapos munkát, mert még bent maradt egy darab, amit kioperáltak utána.

Még meg kellett, hogy várjam amíg összevarrnak, hogy a karjaimba foghassam végre Domibabámat... Azért hallottam a kintről beszűrődő hangokból, hogy már Anyu és Apu is megérkeztek és sorra készítik a sztárfotókat!

Nagyon sokáig varrtak, 1,5 órán át, mert akárhol összevarrtak, máshol felszakadtam. Ez állítólag azért volt, mert Bumbus felsértette a kezével a méhfalamat...

Aztán anyu végre behozta hozzám a pici fiamat!

Az az érzés...

LEÍRHATATLAN!