Kis súly nem egyenlő a boldogsággal!

Az anorexia alapjaiban véve nem egy súlyprobléma, és soha nem is lesz az. Ez inkább sok pszichológiai és fizikai rosszullét és fájdalom felhalmozódása. Idővel, ez a folyamatos rosszullét felerősödik, és a testen keresztül kommunikál.

Ezért is kéne abbahagyni úgy tekinteni az anorexiára, mint egy folytonos harcra a soványságért. Egy anorexiás soványsága egyszerűen az élet, a létezés, a világ megtagadása... Csak egy próba a kommunikációra.

Az elején az anorexia csak egy belső/külső jólét keresése. A koplalás okozta eufória elhiteti velünk, hogy jobbá teszi az életet... De igazából csak behálóz. Az álomból rémálom lesz, a mosolyból sírás...

A mi társadalmunk, ahol minden a látszaton alapul nem sokat segít, mivel a karcsúság a boldogság, a jólét és a kiteljesülés szinonimája lett.

De a kis súly nem egyenlő a boldogsággal!

Ezt nekem is volt "szerencsém" megtapasztalni.

Először 17 évesen. Akkor a szüleim túlféltése, magas elvárásai és kontrollja alól volt egy kibúvó. Szerencsére, ugyanennek a túlaggódásnak köszönhetően elég gyorsan cselekedtek, és találtak számomra segítséget.

Másodszorra már nehezebben jöttem ki belőle. Egy igazi trauma volt számomra, amikor 2007 októberében elvetéltem. Máshogy nem tudtam kommunikálni a fájdalmamat, minthogy teljesen lefogyasztottam magamat... 36kg-os voltam, amikor végre észbe kaptam, hogy ez nem megoldás...

Úgy érzem, kétszer sikerült leküzdenem az anorexiát, de persze mindig ott lóg a kard a fejem felett...

Azóta is volt, hogy mélyponton voltam (mint pl. most, ezért is írtam a cikket), és majdnem ehhez a viselkedésmintához fordultam, de szerencsére rájöttem, hogy én már nem vagyok ilyen gyenge.

Ismét volt egy vetélésem, de megtanultam kommunikálni!

Remélem mindenki, aki ebben szenved, rájön, hogy "néma gyereknek anya sem érti szavát", és mer inkább beszélni és segítséget kérni!