Dorina születése

2016.06.15-én hajnali 2-kor éreztem, hogy fáj a derekam. Aztán megint. Ekkor már megnéztem az órát, és 10 perc telt el. Na, felpattantak a szemeim. Ez már az lenne?

Elkezdtem figyelni és tényleg rendszeres lett, úgy 8-10 perces. 3/4 4 körül már 5 perceseket is mértem, így felkeltettem Atit és hívtam a szülésznőt. Azt mondta, menjünk be, ő is és a dokim is ügyeletes. Amikor beértünk már 5-6 perces fájásaim voltak, de elviselhetők. A doki először megvizsgált. A magzatvizet is meg akarta nézni, de ahhoz fájás is kellett. Na, nem jött. Nem győztem mentegetőzni, hogy tényleg 5 perces fájásaim voltak. :P Végül visszajött és kiderült, hogy 2 ujjnyira vagyok nyitva. Mehettem egyből az 1-es szülőszobába, ahol Máté is született. Ati még nem jöhetett be, rám kötötték a pulzusmérőt és bekötöttek egy branült. Ekkor derült ki számomra, hogy oxitocint mindenképpen kapni fogok, mert faros szülésnél szinte folyamatos, egybefüggő fájásokra van szükség. Ez kissé megrémített.

Na, aztán megvizsgált újra a doki, hogy hol a baba feneke. Amikor úgy látta jó helyen, felgyorsítottuk a dolgokat. Rám kötötték azt a számomra azóta is iszonytató cuccot. Először csak 2 ml-t. Ati bejött és ekkor elkezdődött életem legfájdalmasabb 2 órája. A fájások egyre jobban sűrűsödtek, erősödtek és egyre tovább tartottak. Tényleg teljesen tehetetlenül éreztem magam közben, se állva, se fekve, se ülve nem volt jó. Végül a labdára ültem rá, Ati mögém ült és úgy masszírozott. Sajnos akkor ez már nem sokat ért, kezdtem magamon kívül lenni a fájdalomtól. Az oxitocin adag a legvégére 22 ml lett. És bizony eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, ezt nem lehet tovább bírni és bizony elhagyta a számat az a mondat, hogy: „Nem bírom tovább, legyen mégis császár, nem tudom végigcsinálni.”

A szülésznőm biztatott, hogy ne adjam fel, ügyes vagyok stb. Na, aztán a doki megnézte, hogy hogy állunk, hol a kiscsaj popója. Szépen jött lefelé nem volt útjában semmi, így jött az ítélet: „Kezdhetjük!”

Felfeküdtem és akkor már jó nagy dózisban adták az oxitocint. A helyhiány miatt lecsapolták a hólyagomat is. Na, az sem volt éppen kellemes. Bejött a főorvos, aki segített a dokimnak levezetni a szülést. Elmondta, hogy a faros szülés nem egyszerű, nagyon össze kell dolgozzunk, hogy sikerülhessen. Itt megint végem lett. Nem elég, hogy totál kába voltam a fájdalomtól, még rám rakódik ekkora felelősség is. Amúgy végtelenül kedves volt ez a doki, megnyugtatóan mosolygott rám, nekem persze akkor még nem sikerült.

Elkezdtük. A tolófájások között szinte semmi szünet nem volt, nem is nagyon lehetett, mert szépen folyamatosan kellett kijönni a babának. Sokat dolgoztunk, ráadásul a doki egyszer még vissza is tartotta, hogy szép egyenletesen jöjjön a baba többi része. Az a doki aki segített, híres a gátvédelméről, éppen ezért nem is vágtak. Mindig mondták, hogy mikor és meddig nyomjak, és ettől eltérni nem lehetett. Tényleg azt hittem, hogy nem tudom végigcsinálni, az egész testem egy merő fájdalom volt. Lent folyamatosan feszítő érzésem volt, a szülésznőm mondta is, hogy ez már nem fog elmúlni, csak ha kint van a pici. És jöttek a fájások folyamatosan, én meg csak nyomtam, nyomtam, ahogy és ameddig kérték, és a végére már totál kétségbe voltam esve. Én Máténál soha nem kiabáltam, nem sikítottam, de most, amikor már a feje jött ki a kicsinek, egy nagyon kiáltottam, annyira fájt. És kint volt. Nem hittem el. Az iszonyatos fájdalom alábbhagyott, de úgy éreztem az alsó fertályam szanaszét szakadt, pedig nem. Csak pár horzsolásom lett, se szakadás, se vágás. Megkönnyebbültem, és már sírtam is, amikor rámtették a kis Dorinát. Nem hittem el, hogy végig bírtam csinálni. A dokim is úgy csinált, mint aki letörli az izzadságcseppet az arcáról. Mint utóbb kiderült, azért volt benne izgalom, mert a faros szülésben azért mindig van rizikó. A legrizikósabb, amikor a fej jön ki, azt egy speciális fogással kell kisegíteni.

Miután kijött a kiscsaj, megszültem a méhlepényt, az ment simán, aztán a dokim kikaparta belőlem a „maradékokat”. Na, az is nagyon fájdalmas volt, alig vártam, hogy befejezze. Kb. 2 órát voltunk még a szülőszobán, aztán Ati hazament. Engem átvitt a szülésznő a megfigyelőbe és mintha nem lett volna már elég bennem, kaptam még egy adag oxitocint. :P Mellettem ott feküdt két nő, akik 10 perces fájásokkal kerültek be. Na, akkor nagyon jó érzés volt, hogy én már túl vagyok rajta. Remegtem. Nagyon. Sorba jöttek arra a dokik, ápolók, és mind gratulált, hogy nagyon ügyes voltam. Én voltam a nap hőse, de tényleg. Mindenki felnézett rám, hogy képes voltam megszülni ezt a babát farosan. :) Amikor a szülésznő kitolt a kórtermembe, összefutottam a főorvossal, aki segített a dokimnak. Mondtam is neki, hogy most már képes vagyok visszamosolyogni, a szülőszobán nem volt hozzá erőm. :)