Demens beteggel az élet (beszélgetős fórum)
Kedves Fórumnyitó!
Azzal ha otthonba adod nem lemondassz róla hanem felelösségteljesen cselekszel. Megóvod Mamát,hogy kárt tegyen magában vagy bármi baleset történjen vele.
Van kolléganőm akinek anyukája van otthonba. Hetente látogatja,sokszor nem ismeri meg. Van,hogy tiszta az elméje és haza akar menni olyankor azt mondja neki,hogy beázott a viharban a háza és most újítják fel. De mire jön el már nem tudja ki is ő. Van szobatársa,beszélgetnek énekelnek. Ott vannak a nővérek is. Nincs egyedül.Mindene megvan. Még telefonja is van. Egyre sűrűbben nem tiszta a gondolkodása de biztonságban van. Nem tud elmenni, nem nyúl tűzhelyhez, stb.
Jobb lesz mindenkinek,a Mamának is.Hidd el. Kezdjed el intézni az otthont,vagy belerokkantok. Kívánom,hogy hamar sikerüljön elhelyezni és megnyugodjatok végre.
az otthon ápolás akkor megoldható, ha sok a segitség, pár emberes dolgozó családoknál nem az. És senkinek se jó.
És igen én is elmagyaráztam a ygerekeknek, ha meghülyülök, dolgozzák fel, és mehetek, ha jámbor leszek, nyilván gondozzanak. De ne áldozzák fel a saját, és esetleg az unokáim életét azért, hogy egy két évet tovább vegetáljak salátaaggyal. ( nem jellemző nálunk, szóval jóeséllyel nem leszek az, de jobb mindenre felkészülni, átbeszélni)
pedig a mamának kell menni. Nálunk a családban sok embert ápolt otthon a család bármelyik ága. De aki veszélyes mennyie kell. Feláldoznád a családod maradék idejét a mama 2 évéért, amiről kb nem is tud már? a kegyetlenség nem a mamát otthonba adni, a kegyetlenség ezt a férjedre rálőcsölni, holmi morálra hivatkozva.
mondom ezt úgy, hogy az agyik nagymamám személyesen is ápoltam. de ő teljesen jámboran épült le. nem a kakiból kimosni valakit a gond, hanem igen, ha megszökik, ha éjjel késsel megy vkinek stb. Én nagyim ilyeneket nem csinált. de nem mindenkit lehet otthon ápolni. És még a nagymamámhoz is kellett háziápolást hivnunk az utolsó évre.
Na, azt feledd el, hogy otthonba nem akarjátok adni!
Anyukám volt ebben, 1 évig lakott nálunk, éjjel már felöltözve nyitotta volna az ajtót. Kulcs elrejtve, gyufa elrejtve, soha ketten nem mehettünk sehová. 3 évig volt otthonban, ők már külön saját kis világukban élnek.
Mondjuk aggaszt, hogy anyáról lány gyerekre öröklődő.:((
Félő, hogy mire a férjed észreveszi, hogy belerokkant, már késő lesz, de egyelőre annyit tehetsz, hogy bátorítod, mondogatod neki, hogy "meg tudjuk csinálni" és hasonlókat, mert más úgysem működik, és akkor legalább azt érzi, hogy mellette állsz. Érzelmileg ő (még)nem tudja elengedni az anyját és azt a képet, hogy ő, mint szerető gyereke, gondoskodik róla. Főleg, ha a mama ezt sokszor hangoztatta az élete során, tehát kvázi elvárásként jelent meg. Egy hosszú és borzalmasan nehéz gyászfolyamatban van. Ezért most még ő nem tud olyan döntést hozni, ami nem passzol bele abba a világba, amit elképzelt magában az édesanyja utolsó éveiről. Ez a leírásod alapján nyilván nem egy idősotthon volt. Logikusan érvelhetsz, ahogy akarsz, nem érsz el semmit, mert tényekkel nem lehet az érzelmek ellen harcolni.
Én 2 évig dolgoztam bentlakásos idősgondozóként Angliában, mert kellett a pénz, és életem legnehezebb munkája volt. Az egyik nénim demens volt, de már abban a stádiumban, amikor már nem csinált semmit. Ki kellett emelni az ágyból egy emelővel, pelenkát cserélni, lemosdatni, öltöztetni, megetetni. Csak pépest ehetett, mert nyelni is elfelejtett, és általában 10 percig forgatta a szájában a kiskanálnyi falatot, mert nem tudta, mit kell vele csinálni. Nem beszélt, nem reagált semmire, de a tv-t szívesen nézte. És egy kisgyerek ártatlanságával nézett rám némán a szép, kék szemeivel. A szívem szakadt meg érte. A fia mindennap látogatta és a néni szemében azt láttam, mintha tudná, hogy ki ő. Mintha lenne valami érzelmi szint, amikor azt már nem tudja, hogy az az ember a fia, de azt valahogy érzi, hogy szerető kapcsolat van köztük. A fia a hosszú évek alatt elfogadta, hogy így kell látnia az édesanyját, de a 24 órás gondozás elengedhetetlen volt. A fia is megtehette volna, hogy gondozza, mert nyugdíjas volt, de tudta, hogy mindenkinek jobb, ha nem ő csinálja. Az olyan szintű lelki teher és szerepkonfliktus, ami szerintem sokkal negatívabb nyomot hagy, mint maga a végső búcsú. Na meg volt pénze kifizetni a gondozást. MO-on nem ez a jellemző.
Én azt tudom javasolni, hogy szerezzetek be minél több könyvet, ami a demensek ápolásáról szól, olvassátok el együtt, beszéljetek róla, csatlakozzatok olyan csoportokhoz, akik ebben épp benne vannak, cseréljetek tapasztalatokat. Ne maradjatok egyedül ebben a helyzetben, kellenek a sorstársak. És kezdjetek el nézegetni 24 órás gondozás és / vagy idősotthon lehetőségeket. Előbb-utóbb szükség lesz rá. Egy demens emberre 2-3 ember kell, hogy tudják egymást váltani. Ezt a férjed nem fogja tudni egyedül megoldani és előbb-utóbb ő is rá fog jönni. Esetleg kezdj el egyedül gyűjteni információkat, hogy ha eljön a nap, amikor belátja, hogy nem megy, ne akkor kelljen keresgélni, hanem konkrétumokkal tudj segíteni neki.
Anyósom Pátyon van idősotthonban, 10 éve kapott sztrókot, az egyik oldala lebénult. Ő tudta, hogy ez a legjobb megoldás, ha tudott volna, akkor sem akart volna az emeleti, lift nélküli lakásában maradni egy házigondozóval, úgyhogy ott legalább a döntés az övé volt, és azóta is elégedett a hellyel. De egy demens esetében a döntést majd nektek kell meghoznotok. Egy biztos: egyedül nem fog menni hosszú éveken át.
Kitartást és erőt kívánok!
Mutasd meg Katonca hozzászólását a férjednek.
Kérdd meg, hogy gondolkozzon a leírtakon és döntsön, te, a gyerekek, vagy az édesanyja, aki sajnos már mindenképpen menthetetlen.
Hamarosan éjjel-nappal őrizni kell és akkor még a munkahelyét is elveszíti.
Mondd meg neki, nem szégyen az otthon mellett dönteni, nagyon sokan ezt teszik.
Amennyiben a mama képes lenne tisztán gondolkodni, akkor ő sem kívánná meg ezt a hatalmas áldozatot. Melyik szülő akarja a gyerekét ezzel terhelni . Egyikünk sem.
Mi lesz, majd ha férfi létére fürdetnie, pelenkáznia kell ? Akkor biztosan feladja, úgyhogy mire vár ! Így is egy HŐS a férjed, ne feszítse tovább a húrt !
Az otthonban ELHELYEZÉS is GONDOSKODÁS!!!!!!!!!!!!!!!
Ha a "mit szólnak az ismerősök, hogy beraktuk?" kérdés tartja vissza..., akkor válaszul az van, hogy "aki ezért megszól, annak RÉSZE LEGYEN ILYENBEN!", majd megtudja mindenki, hogy melyik az emberhez méltóbb választás.
Amiket írtál anyukádról, az az enyémmel is megtörtént..csodálatos ember volt, jól bánt velem, sosem éheztem, pedig szegények voltunk. Amikor nagyon leromlott, éjszakás műszakos munkahelyet kerestem, így mindig volt, aki figyelt rá...hazaérve az éjszakás műszakból, reggeliztünk...egyszercsak belebukott a kakaójába, hörgött..hívtam az ügyeletet, azok példásan sietve értek ki a lakásomhoz..a dokinő szernt menthetetlen, de ad neki egy injekciót, hátja..
-ne fáradjon, meghalt...a karjaimban tartottam, nem szenvedett...ma is emelt fővel gondolok rá, mert ő adott életet, és a karjaimban halhatott meg.
a demencia borzalom...-én következem...
Csak el kell gondolkodni,,hogy amikor 0-24 felügyeletre szorul,,azt megtudjátok e oldani.
Mert munka mellett ez legtöbbször kivitelezhetetlen.Ezt kérdezd meg tőle,,illetve ez a fő kérdés.
Uhh, ez ütős volt. Életre szóló traumát okoz az embernek ennek bármelyik mozzanatát megélni.
Az ember ragaszkodik az élethez, a szerettei életéhez, bármilyen is az. Pedig néha humánusabb lenne hagyni, hogy a természet tegye a dolgát, és emberhez méltóan fejezze be az útját a beteg. Az én szüleim hirtelen hunytak el, egyikük néhány perc alatt, másikuk 1 hét ágyban ápolás után. Furcsán hangzik biztosan, de én hálás vagyok érte, hogy így történt, s úgy emlékezem rájuk, amilyen valójában voltak, és nem egy önmagából kifordult emberi roncsként.
Természetesen megértem, amiket egyhangúlag írtok, és teljesen igazat is adok. Csak nem tudom, a férjemet hogy tudnám ebbe az irányba fordítani. Tartok tőle, hogy ebbe is-abba is beleroppan. Az anyja nagyon kemény karakán asszony volt egész életében, most nem tud mit kezdeni a helyzettel.
Nehéz helyzet tudom.
A lelkismereti kérdés,,nem mondom hogy butaság ,,mert senki nem viszi szívesen,,és tuningolja magába a sztereotípiát hogy juj,,mert otthonba költözött.Ami természetesen nagyon is rendben volt,csak még nem tudtad.
Mennyivel jobb a lelkiismeret szempontjából,,ha pl. elesik kint és ottmarad,,vagy bármi más baleset amibe belehal?
Amugy meg nem lemondassz,,amikor mi voltunk így, én hétközben ahogy még otthon is volt kétszer mentem hozzá hétvégén is kétszer mentünk.Jobb lett minden.
A mama nem fog tönktemenni egy otthontól, legalábbis jobban. Ti viszont igen, és szerintem nem az a megoldás, hogy rámegy a "sajnálatra" a családod.
Az ember nem azért ad otthonba hozzátartozót (jó esetben), mert az a felfogása, hanem mert az a helyes, és egyetlen járható út, ahogy a ti esetetekben is. Ésszerűbb megoldás, mint hogy egyszer magára gyújtsa a házat, vagy éppen egy vonat elé sétáljon, mert éppen olyanja van.
Kedves Fórumnyitó!
6 éve történt, és állítom sosem heverem ki. A 82 éves Anyukámnak összesen az volt a baja, keverte a neveinket, meg néha főzésnél elfelejtett dolgokat. Lement a kertbe kapálni, felszaladt wc-re. Lefordult az ülőkéről, mentőt hívtam. A koszorú ere csaknem teljesen elzáródott. Megstentelték, életben maradt. Másnaptól demens lett, amennyire csak lehet. Közel 50-60 év emlék elveszett. A 62 éves bátyámra úgy emlékezett, óvodás. Engem meg sem ismert. Az unokákat, férjemet sem. Cicákat látott a szoba falán szaladgálni. Nagykéssel a párnája alatt aludt. Rakodott egész éjjel, ki a szekrényekből, én reggel vissza. Aludni egy éjjel sem tudtunk. Abba hagyta az evést, ivást, mert nem emlékezett rá, ilyet is kell csinálni. Itthon infúzióztuk. Egy reggel a földön fekve találtuk. Éjjelente meg akart szökni, megy a szüleihez. Elesett, megfejelte az ágy sarkát, bevérzett az agya. Hívtam a mentőket, intenzív osztályra tették. Mikor javult, kikerült sima osztályra. Lehúzta az ágyneműt, levetette a ruháit, mesztelenül rohangált a látogatók között. Mire a kórházba értem kikötözték. Így tartották, pár nap múlva már a haja is székletes volt, közölte az orvos, megy az elfekvőbe. Saját felelősségemre haza hoztam. Egy évet még tudtam adni neki... Közben belehaltam lelkileg. A férjem és a 3 gyerekem is. A mindig pozitív vidám családom, egy vegetáló csapat lett. A háziorvos kiabált velem, miért akarok én ebbe gyerekestől belehalni? Beleegyeztem az otthonba elhelyezésbe. Ott egy hónapot élt még. Anyukám "szerencsés" volt, hogy nem tudott már menni, és az ápolási osztályra került az otthonon belül. De aki demens volt, de tudott tenni-venni-futkározni, az egy rácsokkal elzárt részbe került. Nem is mondom mik voltak ott...Még a nővérkéket is láttam zokogni.
Vagy ő megy tönkre, ha otthonba adjátok, vagy ti, ha veletek marad.
Egyértelmű, hogy neki kell menni, mert nincs jobb megoldás. Ő fel sem fogja jószerével az új helyzetet. Hidd el biztonságban lesz és elfogadja.
Ti is megnyugodtok egy idő után ez biztos.
Szegénynek már csak rosszabb lesz bárhol is van, de nektek ebbe nem szabad belerokkanni.
Sajnos bármit is tesztek érte, a vége úgy úgy is az otthon lesz, mert képtelenek lesztek megbirkózni a terhekkel.
Lehet, már épp ez az a pont, ahol külön kell válnotok.
Kitartást !
Pedig az otthon lesz a megoldás.
De arra is sok-sok időt kell várni. Már most késő, hogy elkezdjétek intézni.
Magán otthon esetleg: 10-20 milliós belépőért, és havonta sok-sok százezerért.
Igen, sajnos elhúzódik, és egyre rosszabb lesz. A családorvosnál éppen ezért lehet kérni az igazolást a betegségéről, és az otthonokba jutás az ilyen betegeknél gyorsabb, mint az egészségesebbeknél. Ha ma adnátok be a papírokat, akkor is várni kell, hónapokat, néha éveket (ez a gyorsabb verzió!) az állami ellátásra. Fizetős otthonba gondolom, hamarabb bejut.
Abszolút megértem, ha nincs szívetek beadni őt, de sajnos a "tiszta" időszakai egyre ritkábbak lesznek, és végül önmagára és másokra is veszélyes lehet, ahogy írtad is a példákkal. Ezt nem lehet senkitől elvárni. Gondoljátok meg, neki is ott lenne talán jobb, hiszen ott figyelnek rá, és nincs lehetősége olyan tevékeységekre, amelyekkel bajba sodorhatná magát, vagy bárkit/bármit.
Apósom volt demens. Egy idő után már ön és közveszélyes lett. Amíg csak a felnőtt gyereke érezte magát fenyegetve, ellenálltunk. Elveket sorakoztattunk fel. De unokaöcsém akkor volt 7 éves. A papa állapota miatt egy háztartásban voltak,és elkezdett a papa rátámadni. Mert sajnos látomásai is voltak, és az unokaöcsire is azt gondolta, hogy egy látomás. És akkor már nem maradt más megoldás.
Értem én, hogy nektek nem opció. Csak akkor számolj azzal, hogy egyszer lehet arra mész haza, hogy a férjed a kimerültségtől lebetegedett, vagy szívinfarktust kapott. Vagy éppen arra, hogy a mama véletlenül felrobbantotta a házat. Rohadt nagy erkölcsi dilemma ez valóban, én most megyek át ezen, más okból kifolyólag. De van az a pont, amikor vagy te mész tönkre, vagy kérsz segítséget. Márpedig az otthon ilyen segítséget jelent. Kitartást nektek, és kívánom, hogy minél előbb rendeződjön az életetek.
Sziasztok
Akinek van tapasztalata, kérem írja meg, hogyan oldották meg az életet egy demens szülővel? A férjem már teljesen kimerült, pszichikailag is és fizikailag is beleroppan már úgy nézem. Az anyja egyszerűen kezelhetetlen, értem én, hogy ez egy betegség, és nem tehet róla. De hogyan lehet ezt úgy kezelni, hogy a hozzátartozó ne roppanjon bele?
Eleinte csak elfelejtett dolgokat, de mostmár néha a gyerekeit sem ismeri meg. Megy mindenfelé, keresi a családját a szomszédoknál, állandóan pakol, állandóan dolgozik, van hogy alvás helyett is, egészen addig amíg végül egyszerűen elájul. Akkor alszik 2 napig, azt sem tudjuk, él e, vagy vigyük e orvoshoz. De az orvos sem tud semmit kezdeni vele, csak nyugtatókat ír fel. De az sem megoldás, hogy teljesen leszedáljuk. Bezártuk a kaput, kikapcsoltuk a gázt, lekapcsoltuk a villanytűzhelyet, mert volt hogy elfelejtette hogy főz és majdnem felgyújtotta a konyhát. Akkor bevitt egy hosszabító kábelt, és rákapcsolta a tűzhelyet. Begyújt a kályhákba, és befüstöli a házat.
A férjem dolgozik, nem tud 0/24ben ott lenni mellette. Sokszor ott is alszik, mert éjszaka is járkál az udvaron.
Próbáltunk ápolót fogadni délelőttre, de kizavarta, senki mást nem tűr meg maga mellett a mama.
Otthonba adni nem szeretnénk, nem ilyen a felfogásunk. Nem tartom negatívnak, én magam kértem a gyerekeimet, hogy ha már teher leszek, nyugodtan keressenek egy szép idősotthont. De jelen esetben a mama tönkremenne bele.
Mi meg így beleroppanunk. És lehet hogy ez még évekig elhúzódik?