Bűn és bűnhődés

16 év. Ennyit töltöttem el mellette. Ahogy mondani szokták a legszebb éveim őrá áldoztam. Hamar a saját lábamra álltam, mert így neveltek, nekem így volt jó és hagytam, hogy a 16 éves kamasz is az én lábamra álljon. Itt követtem el az első hibát…

Szerelmesek voltunk, már nem gyerekek, de még nem felnőttek, mindenesetre úgy éreztük miénk a világ… mindegy milyen áron, csak együtt legyünk. Egyedül kellett volna elkezdenem a nagybetűs életet, őt pedig hagyni az édesanyja had nevelje még tiszteletre, megbecsülésre, tisztességre, felelősségre, türelemre, óvatosságra… Olyan alapvető emberi tulajdonságok ezek amit elvárna egy lány, ha nem túl vak vagy szerelmes. Talán soha nem bízott bennem, soha nem szeretett eléggé ahhoz, hogy tudomásul vegye, nem a tulajdona vagyok, „csak” a barátnője, élettársa, felesége.

Időről időre felütötte a fejét a féltékenység, rosszindulatú szúrós megjegyzésekkel bombázott, amikkel nem tudtam mit kezdeni, tehát magyarázkodtam, védekeztem, hárítottam. Teltek a hónapok, évek, úgy éreztem azzal, hogy féltékeny az irántam való NAGY szeretetét, ragaszkodását próbálja kifejezésre juttatni, pedig csak saját életének kisebb nagyobb kicsapongásait vetítette ki rám. Én kis hülye még büszke is voltam magamra, hogy IGEN, ENGEM ENNYIRE SZERET VALAKI!!!

A munkája miatt alig voltunk együtt, heti egy-két napot, mindig máshol töltötte az éjszakát és a nappalokat, mert neki ez a munkája, amit értem csinál, meg hogy ház legyen, és meg tudjunk élni…amiért újfent hálás voltam, hiszen jó ember ő, nem iszik, nem dobja a fizetését játékgépbe és nem pofoz meg időnként, ha úgy gondolja, megérdemlem. Csak nem volt velem. Soha. Megtanultam egyedül élni, boldogulni, minden problémát megoldani. Önálló lettem, de hiszen ezt akartam kezdetektől fogva… Örültem mikor hazajött, és akkor is mikor elment. Gyereket szültem magamnak, mert vágytam rá, dolgoztam, mert muszáj volt, kutyám lett, mert kértem és kaptam, éltem, neveltem, irányítottam, egy időnként feltűnő és eltűnő férjjel az oldalamon. Voltak pletykák, hogy nője van az én életem párjának, nem törődtem vele. Volt, hogy bizony kiderültek dolgok, én kiabáltam, ő tagadott, én nem hittem, ő könyörgött, de éltük tovább az életünk, hiszen a mi házasságunk alapjában véve jó. Vagy nem rossz? Ezen érdemes lett volna AKKOR elgondolkodni.

És teltek az évek, egyre gyakoribbá váltak a féltékenységi rohamok, már nem is tetszett annyira ez a nagyfokú szeretet, mondhatnám úgy is, beértem volna kevesebbel…

Ő birtokolni akart, én pedig szabadulni a kötelékből. Ő úgy gondolta, neki joga van tudni életem minden mozzanatáról, én pedig kétségbeesetten próbáltam megőrizni a „privát szférámat”. Nevetséges, nem is volt nekem olyan soha, hiszen mindig mindenről beszámoltam, elszámoltam, megmagyaráztam. Akkor már időnként elhagyta a szám a „semmi közöd hozzá”, vagy a „nem nézheted meg”, „nem veheted fel a telefonom”, „ne nyúlkálj a táskámba” kezdetű mondatok. Az asszony titkol valamit… ez fölöttébb gyanús, neki pedig joga van tudni azt, amiről nem tud, a titkot… Keresett, kutatott, lehallgatott, kihallgatott, követett és megfigyeltetett és az eredmény SEMMI. Egyelőre… de biztos, hogy van valami, tehát ha nem megy nyomozóhatósági módszerekkel, akkor majd elmondja kínjában...

És kezdetét vette a lelki terror…szenvedett, őrlődött miattam, meghízott, lefogyott, megőszült, álmatlanság gyötörte, nyugtatót szedett, öngyilkossági kísérlettel fenyegetőzött, kárt tett magában, időnként itallal is csillapította az ő nagy fájdalmát, és mindezt csakis miattam…A bűn és bűnhődés időszaka lett ez, pedig csak annyit kellett volna tennem, hogy elmondom a titkot. Amit hallani akart…

Már egyáltalán nem voltam büszke arra, hogy engem valaki nagyon szeret és akkortájt azt hiszem az egyik szemem résnyire kinyílt. Szétnéztem és azt láttam, emberek vannak körülöttem, akik figyeltek engem, némelyik figyel rám. Kíváncsi voltam vajon van élet a férjemen és az üveghegyen túl? Persze, hogy van…csak még én nem láttam. Elfogott a vágy hogy megismerjek embereket, beszélgessek velük, elmondjam nekik ki vagyok, és megtudjam ők vajon kik és mi a véleményük rólam? Nyitottam a világ felé és alapjában véve tetszett, amit láttam. Alaposan megszűrve, átválogatva, kigyomlálva a kínálatot néhány igen értékes embert ismertem meg, akikkel sokszor órákat beszélgettünk a világ „nagy” dolgairól. Nem a befizetetlen számlák, vagy az elromlott zár, netán a gyerek ovis záróvizsgája volt a téma, ami ugye nagyon fontos számomra, de annyi minden van még az életben, amit nem láttam, nem tapasztaltam még, nem hallottam róla vagy igen, és ezt szeretném megosztani másokkal. Így lett nekem titkom…elkövetve ezzel egy újabb hibát.

Féltem elmondani a házastársamnak, hogy olyan jó beszélgetni másokkal, aki nem te vagy. Féltem megtudja, hogy élvezem mások társaságát, akik modorosak, jól neveltek, intelligensek és figyelmesek velem. Aki azt kérdezi, mire gondolok, és nem azt mi lesz a vacsora. Szégyelltem, hogy élvezem mások társaságát, aki nem a férjem, az egyetlen, a minden. Már volt titkom, amit rejtegethettem, amit eldughattam a kíváncsi tekintetek elől, de nem tett boldoggá. Felszínre kerültek elmúlt évek történései, értelmet kaptak félmondatok, figyelmen kívül hagyott dolgok és a titok egyre boldogtalanabbá tett engem. Fájt nekem ez a sok szeretet, vagy mi…a megaláztatás, kíméletlen és könyörtelen gyalázat. Azért mert nem vettem róla tudomást tudtam, hogy rendszeresen megcsal, hiszen ő egy modern „szárazföldi” tengerész, ahány kikötő, annyi feleség. Úgy gondolta, azt az időt, amit nem velem tölt, talán én is mással töltöm. Erről szólt hát minden. Vajon lelkifurdalása volt a férjemnek? Ugyan már…tudatosan jól felépített, előre megfontolt, kicsapongó, szabad életmód, mentes minden felelősség, döntéshozatal, és következmény alól, erről szóltak a mindennapjai. Ő is elkövetett egy hibát…tudni akarta a titkot.

Azt mondják, amiről nem tudok, az nem fáj. Milyen igaz. És kinyílt a szemem és nem tetszett amit láttam… Minden amiről azt hittem, hogy jó nekem, nemcsak hogy nekem nem volt jó, hanem még annak sem aki ezt elhitette velem. Évekig homokba dugtam a fejem, gondoltam ha én nem látom ami körülöttem történik biztosan más sem látja. Nevetség tárgya lettem. Én és az életem.

Nekem is volt már titkom, bár korántsem éltem olyan „kalandos” életet, mint a férj, de azért titok volt, és az enyém. Őszintén szólva nem volt olyan fontos része az életemnek, de volt egy férjem, aki azzá tette. Ha ő nem keres, kutat, lehallgat, kihallgat, követ és megfigyeltet talán beteszem életem egy fiókjába, ahol aztán rövid időn belül feledésbe merül, és maradok az, ami voltam, mert még mindig hittem, hogy alapjában véve jó az én emberem és annyi mindent elértünk, átéltünk és olyan erősek vagyunk MI. Dehát volt nekem egy szerető, féltő, habzó szájjal kutató egyetlenem, aki egyre gyakrabban és vadabbul zaklatott azzal, hogy úgyis megtudja… És persze utálatos is voltam, talán időnként még hisztis is és végtelenül szomorú is....Magányos lettem mellette.

Egyre kevésbé érdekelt mit gondol rólam, másról, az életről. Hónapról hónapra és hétről hétre éreztem, hogy nekem nem kell többé titok. Nekem, a saját öntudattal, gondolattal, akarattal rendelkező élőlénynek jár a magánélet, és nem az a szégyen, hogy igényem van erre, hanem hogy eddig enélkül éltem. Fogyott a szeretet, nőtt a feszültség. Rádöbbentem, hogy még mindig az a 16 éves kisfiú, aki anno ráállt a lábamra, csak mintha nagyobb lenne a teher… Hiába, két gyerekem van. Egyet szültem, egyhez pedig feleségül mentem. Ezen akár mosolyoghatnék is, de nem tudok. Kétségbe estem…Hát soha nem fog felnőni? Mindig minden erőmet, energiámat őrá kell „pocsékolnom”? Az nem lehet, hiszen van a kislányom, neki szüksége van rám és az erőmre, és itt vagyon ÉN…aki még annyi mindent nem látott, nem hallott, nem tapasztalt, és nekem előre megírt forgatókönyvem van az életemre, amit még meg akarok tenni. Hirtelen új érzés kerített a hatalmába. Önzésnek hívják. Azt éreztem, hogy nap mint nap csak hátráltat, az utamban áll, elkezdtem játszani a gondolattal, vajon milyen utat járnék az életben nélküle? Ez a szó, hogy nélküle, egyik napról a másikra egyre szebben csengett, mi több, kívánatosabb lett számomra.

Míg én egy a jég hátán is megélő, mindet megoldó következetes háztartási robot és anyagép lettem, úgy a férj megmaradt gyereknek, akinek a saját gyereke a játszópajtása, akivel jókat lehet kacagni, és csiklandoz, és nem mondja, hogy tessék tanulni és rendet rakni…igen apát nagyon lehet szeretni. Hiába, nem vagyunk egyformák. Eljött az idő, amikor az életvitele majdhogynem élet-, de minimum családellenesek kezdtek lenni, és komolyan megfordult a fejemben, hogy ennyi ésszel vajon hogy van még ez az ember szabadlábon?

Aztán jött egyik veszekedés a másik után béküléssel tarkítva, vagy hetekig tartó haragszom rád, nem veszek tudomást rólad, átnézek rajtad és duzzogok, ha mondandóm van a gyerekkel üzenek állóháború. Hadüzenet volt a javából, neki megsértették a férfiúi büszkeségét, elvették a játékszerét, és nem és nem tudja magát túltenni rajta, mert akkora az a fájdalom, amit okoztam. Ja, igen, neki is voltak kicsapongásai, de bezzeg benne van „becsület”, mert ő engem választott, elvégre ő a gazdám. Mert ő jó ember és nem tehet róla, hogy nem tud jót tenni, mert nekem semmi sem jó....

Hibáztam, ez biztos hűtlen voltam a házastársamhoz, gazdámhoz, az egyetlenhez. Nem érzem magam bűnösnek. Hibásnak igen, bűnösnek nem. Van élet a férjemen és az üveghegyen túl. Tudtam, hogy nem akarok tovább élni ebben a házasságban, el akarok válni.

Akkora szakadék tátongott közöttünk, amit már áthidalni nem lehetett. Az én egyetlenem egy aluliskolázott, semmihez nem értő, semmi hasznosat nem alkotó, kifejezetten kártékony, már-már a bűncselekmény határait súroló gazember lett. Belőlem pedig egy nagyképű, elégedetlen, igénytelen, hálátlan, könnyűvérű nő lett. Egymás hibáit keresve próbáltuk egymást túllicitálva bizonygatni, hogy mekkora áldozat tőlünk, hogy egymás mellett vagyunk. Halálra voltunk ítélve. Ennyi. Pedig nagyon szerettem. Szerintem soha nem fogja senki ennyire szeretni, de talán akkor lesz boldog, ha nem kap meg mindent tálcán. Talán megbecsüli majd azt, amiért ő erőfeszítést tett. Nem tudtuk mi az hogy közös élet, őszinteség, bizalom, szeretet, önzetlenség, egymásért való létezés....

Én pedig nem tudtam hogyan kell krízist kezelni, mert sosem láttam, nem tudtam hogyan kell jól elválni, nincs erre mintám, nem tudtam hogyan kell kezelni, ha érzed kicsúszik a kezedből az addigi biztos alapokon nyugvó életed...

Ami nekem egyértelmű volt, az számára nemigen. Időt kért, hogy bebizonyítsa, ő a világon a legjobb férj, apa, szerető…stb. Időt kért és kapott is. Tudtam, hogy hiába, én nem akarok tovább élni vele, de nem akartam úgy véget vetni a házasságnak, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy ő is belássa jobb lesz nekünk külön. Nem akartam, hogy egyedül az én elhatározásom alapján váljunk el, nem akartam csak én dönteni, mint oly sok éven keresztül, nem akartam egyedül ezt a terhet. Végre valahára ki akartam kényszeríteni azt, hogy ő saját elhatározásából tegyen valamit, még akkor is, ha ez lesz az utolsó a közös életünk alatt.

Mikor közöltem vele, hogy menjen oda, ahová akar nem ment el..... azt mondta, hogy mit képzelek én innen nem rakhatom ki...tényleg nem. Akkor voltam hülye hogy nem szedtem össze a gyereket és nem mi mentünk el tőle....de a gyerekre gondoltam...meg arra, mennyit dolgoztam a házunkon annyi éven keresztül, ennyim van, ebből kell új életet kezdenem magamnak és a lányomnak. Hülye voltam, és persze mint annyiszor megaláztam magam.

Gonosz lett és gyűlölködő és félelmetes. Nem bántott, „csak” a lelki terror. Elhitette velem, hogy mindenért én vagyok a hibás, és én elhittem, hogy már nem vagyok nő, sem anya, de még értékes lény sem. Időnként újra szeretett, időnként halálosan és félelmetesen gyűlölt, aztán újra nem tudott élni nélkülem. Megjegyzem, ebben van valami, egyedül életképtelen. Neki szimbiózisban KELL élnie valakivel, mert egyedül elveszett. Nem rám volt szüksége, csak valakire, akinek újra a lábára állhat, és folytatódhat a szimbiózis. Keresi az éltető fát, akinek a tövén gomba lehet…

Voltak jobb napok, amikor úgy gondoltam kibírom azt a pár hónapot, míg végleg el nem válnak az útjaink, mert tudtunk beszélgetni emberhez méltóan, még nevettünk is, csend volt és béke. Gondoltam én… Közben pedig folytatta az áskálódást, nyomozást, összeesküvés-elmélet gyártást, gyermek agymosást…ez fájt a legjobban. Mindent elfogadtam úgy, ahogy kérte, csak mihamarabb és fájdalommentesen szabaduljak. Kívülállóként csöndben figyeltem és végignéztem, hogyan befolyásolja a gyermekem, akit 8 évig szinte kizárólag egyedül neveltem, akinek ott volt anya, apa pedig a telefonban. Az én gyermekem pedig azt mondta, hogy apával akar élni. Azt hittem megszakad a szívem. Elcsendesült körülöttem minden csak fogytam hétről hétre napról napra. Elemésztettem magam szó szerint. Arra használta a gyermekét, hogy engem bántson, hogy még több fájdalmat okozzon.

Aztán öntudatomra ébredtem, leültem a lányommal és elmondtam neki, mennyire szeretem és tudom, hogy haragszik rám. Én nem haragszom rá, és amit érez az adott helyzetben teljesen „helyénvaló”, és majd ha kicsit nagyobb lesz pontosan fogja érteni mi történt és látni fogja az okokat és az összefüggéseket is. Tudom, hogy így lesz. Mint ahogy a kutyából, úgy apából sem lesz szalonna. Én pedig harcolok a világgal, a gyerekemmel, a „még” férjemmel és mindeközben ha a férjemre nézek nem egy boldog ember az akit láttok, aki végre szabad és végre élheti az életét, de nem ám...ő mártír, neki rossz, ő az, akinek a fejéhez én tartottam fegyvert, hogy ezt tegye velem, mert kizárólag az én hibám, mert nem mondtam el a titkot, pedig ő kérte, és az is az én bűnöm, hogy megcsalt de mikor volt az már, és különben is most én tettem meg. Még mindig minden az én hibám, pedig ő mondta, húzzunk egy vonalat, kezdjük elölről és leszünk mi még boldog család…

Én már elfogadtam a tényt, hogy egyedül vagyok, nincs aki óvón átölel, nincs, aki szeret. Nem érzek semmit. Sem haragot, sem félelmet. Már nem ugrik görcsbe a gyomrom, ha megszólal a telefon és ő az, vagy meghallom a kocsi hangját, mert megérkezett.... Mély a seb és nem biztos, hogy az idő begyógyítja. Mindig lesz egy dal, egy illat, egy fotó, ami újra és újra felszakítja a sebet, ami eszembe juttatja majd, milyen buta voltam amikor elhittem, hogy lehet engem úgy szeretni ahogy ő „szeretett” és mennyire fájt nekem ez a „szeretet”. A szívem az sosem lesz a régi....Jól jönne egy defibrillátor, hátha lehet még életet lehelni bele.

Valaki egyszer azt mondta, ha meghalt volna, csak a szép emlékek maradtak volna meg...így csak a rosszak jönnek elő...illetve van előtte és utána. 5 éve tart a kínlódás. Ez 5 év az életemből. Nagyon súlyos bűnt kell ahhoz elkövetni, hogy valaki 5 év után szabaduljon a börtönből. És nekem még nincs vége, mert még nem váltunk el...