Betegségekkel élni!

1991.05.12-én láttam meg a napvilágot. Nem voltam koraszülött kislány, és elég szép baba voltam. Elvileg a család pici szeme fénye...

Akkor már volt három nővérem, Andi, Timi és Mariann. Andi volt az, aki a középpontban volt, amiért én néha szidtam, de ahogy nagyobb lettem, rájöttem, miért.

7 hónapra született 1150 grammal és úgy 45 cm-rel, és csak egyetlen egy veséje működött. Az se teljesen.

Nem voltunk soha se gazdagok, és őt meg sokszor vinni kellett orvoshoz. Úgy kb. évente műtötték, de sose adta fel...

30 évesen leszázalékolták, és heti 3 dialízisre járt. Mert nem adta fel, mert a családja, a 9 éves lánya és a férje adták neki a lelket... de 10 hónapja megtörtént a csoda, a várva várt vese megérkezett!

De közben nálam is előjöttek a bajok, 15 évesen csúnya ízületi gyulladások, szinte mindenhol és gerincnél idegbecsípődés, kórház lett a vége, és csak romlott, míg lábra se bírtam állni...

Nem tudták, miért van ez, elvileg "örököltem", hát mások értéket szoktak, nekem ez maradt.

Nagy nehezen nagyjából rendbe szedtek, újra mehettem suliba... ahol a mai napig csak csúfolást kapok. Vagy azért, mert sántítok, vagy mert térdszorítóval járok, vagy a kezem van fáslizva...

És másfél éve kiderült egy szívbetegség... néha roham alatt 120 pulzus, gyógyszerek, ezek maradtak, néha már be se szedem őket... csak nem akar senki elengedni. Párom már úgy kezdi a reggelt, hogy a szívgyógyszert ugye beszedted? És neki meg nem hazudhatok, se anyuéknak, inkább szedem, de nem könnyű... A suliban az új nevem gyógypapucs lett... és ez néha bánt.

És ezt sajna nem egy helyen tapasztaltam már, hogy így bánnak a beteg emberekkel.