Az önbizalmat magunk építjük ki, vagy a szüleink építik? (beszélgetés)

Épp a napokban láttam egy videót, amelyben fiatal felnőtteket kérdeztek arról, hogy mi volt a leglesúlytóbb mondt, amit valaha kaptak és ki mondta nekik? Megdöbbentem, mert kb. 80%-uk a saját anyjától kapott valamilyen degradáló megjegyzést, ami egy életre beléjük égett. Itt is rögtön többetektől ezt olvasom. Ez borzasztó, nagyon sajnálatos és számomra felfoghatatlan.

Én nagyon nagy szeretetben nevelkedtem. Iskolában jöttek az első negatív élmények sorozatban a korosztályomtól, tanároktól. A tinédzserkor már egy fokkal jobb lett volna, ha gyerekkoromban nem aggatták volna rám a nagyfülű, lassú jelzőket. A nevem is mindig ocsmány csúfolódások tárgya volt. Ennek eredményeként visszahúzódó és csendes tinédzser voltam, igyekeztem mindenhol meghúzni magam, jóformán láthatatlanná válni, mert úgy gondoltam, ha nem vagyok szem előtt, nem érhet kritika. Otthon már minden jó volt, ez volt a szerencsém, de ettől függetlenül a mai napig elég gyenge alapokon áll az önbizalmam, noha igyekszem ezt az állapotot kezelni belső munkával, fejlesztéssel, kifelé pedig "álarccal".

Tehát szerintem sok összetevős az önbizalom hiány kialakulásának kérdésköre. Egyéni érzékenységi szinttől is függ. Van, akiről minden kritika lepereg , van, aki napokig rágódik.

Szerencsére már nagyon jó könyvek vannak a témában, érdemes beruházni rájuk, nagyon sokat tudnak segíteni.

A gyermek a környezete visszacsatolásai alapján tanulja meg definiálni önmagát. Kezdetben a szűk környezet, a közvetlen család, később az egyéb tekintélyszemélyek véleménye (pedagógusok, edzők, stb),illetve a kortársak véleménye is építi az énképet. Ez az alap, amit hozol magaddal.

Amikor már felnőtt vagy, van rá esélyed, hogy tudatosan törekedj az önbizalom erősítésére. Ez nyilván egy komoly önismereti munkát és következetes gondolkodásbeli változtatást igényel.

Alapjaiban a szülők. De ha úgy neveltek, hogy mindig a nálad jobb teljesítményt nyujtó gyerekhez viszonyították a teljesítményedet, azzal csak rombolták az önbizalmadat.

Ha így neveltek, és ezt most tisztán látod, akkor ez már egy lépés azon az úton, hogy helyreállítsd. Ha bármi apróságot is elvégeztél (több-kevesebb sikerrel) dicsérd meg magad, és veregesd meg a saját vállad! Lehetőleg tükörben! És tedd ezt akár naponta ezerszer is, bármilyen kis apróság után: "Látod milyen ügyes vagy? Megcsináltad!" stb. stb. Helyre állítható az önbizalom, ha valamikor, valami miatt elveszett, vagy lecsökkent, csak egy kis odafigyelés. :))

"Diana Loomans: Ha elölről kezdhetném a gyereknevelést

Ha elölről kezdhetném a gyereknevelést,

előbb az önbizalmát építeném, aztán a házamat.

Fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.

Kevesebbet korrigálnék, többet kapcsolódnék.

Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.

Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.

Többet kirándulnék és sárkányt röptetnék.

Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.

Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.

A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.

Gyakrabban figyelném a rejtett kincseit, és aki válhat belőle.

Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.

Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről és többet a szeretet hatalmáról."

Igen, a szüleid alapozzák meg az önbizalmadat!

Szerintem mindenkinél máshogy van.

Csak magamról tudok beszélni: Sose volt jó amit mondtam, csináltam. "Gyereknek hallgass a neve! Hallgass, most a nagyok beszélnek." Jó esetben nem kaptam mellé verést. Egyébként sokat kaptam, agyba-főbe vertek, mert én annyira hülye vagyok. Szüleim és testvéreim szerint én voltam a leghülyébb és a legrondább. Aztán ahogy teltek az évek, rájöttem hogy ez bizony nem így van. Bár nem nekem volt a családban a legtöbb eszem, de én voltam a legintelligensebb. És ezt józanul fel tudtam mérni a környezetemben, és tudom ma is. Tehát, szerintem nem a szülőkön múlik.

Sosem voltam magammal megelégedve, mindig máshoz hasonlítottam magam. Teljesítményben és külsőleg is.

Emlékeim:

-8 éves voltam, 3-ast kaptam: Katának hányas lett? És akkor elkezdődött bennem, hogy Katához mérjem a jegyeim. Ha rosszabbat kaptam nála, elég vacakul éreztem magam

-Vagy: "nem tudsz szépen mosolyogni valami nem jó veled" vagy "senki sem fog szeretni ha ilyen vagy /ezért nem szeret senki"

-Vagy: "olyan formátlan az alakod, bár az enyémet örökölted volna" vagy "bár kicsit magasabb lennél" vagy "olyan rossz látni XY lányokat akik olyan csinosak, te meg nem olyan vagy, inkább nem is nézem a tv-t"

Nem tudom alapból éreztem már magam nem jól, vagy a megjegyzések miatt?