Az Igazi

Voltál már szerelmes? No nem csak úgy hétköznaposan langyosan, hanem igazán, fergetegesen, hogy másra sem tudtál gondolni, csak Rá, csak Ő kellett, csak Őt kívántad, hogy arra vágytál: bár minden pillanatban melletted lenne? De nem volt.

Érzeted már azt, hogy egyszerűen nem tudsz létezni Nélküle, hogy bármerre is jársz, bármit csinálsz, Ő ott van a gondolataidban, mindegy, hogy éppen a fürdőszobában teregetsz, vagy könyvet olvasol, hogy a csillagok alatt sétálsz, vagy éppen a kandallót rakod meg fával…? És eltelt egy év, aztán még egy, és még mindig, mikor tudod, hogy jön, és mikor meglátod, olyan érzés, mintha egy vulkán készülne kitörni a szívedben… A mennybe emel az ölelése, fojtogat a hiánya, és lassan megöl azzal, hogy mindig el kell engedned, hogy mindig vissza kell engedned… valaki máshoz.

A szerelem olyan, mint a tenger. Végtelen és mély. Gyönyörű és viharos. Sok színű és titkokkal teli. Ha megkérné a kezemet, egy tengerparton, mezítláb a homokban szeretném kimondani a „boldogító igen”-t. Nem kell menyasszonyi ruha és fátyol, nem kell smink és lakkcipő; még karikagyűrű sem kell, mert felesleges, mert ez jóval többről szól, és ezek az evilági dolgok csak mind visszavennének a varázsból. Nem kell násznép, nem kellenek síró és nevető rokonok, nem kellenek a nagynénik és a nagybácsik. Csak ő és én, homokkal, tengerrel, virágszirmokkal, naplementével, kéz a kézben, örökre…

Még jó, hogy vannak álmok. Még jó, hogy tudok álmodni.

Most is azzal a másikkal van… pedig tudom, hogy engem szeret, tudom, hogy ugyanazt jelentem neki, mint Ő nekem, mégis napról- napra megaláz, összetör…

Nem bírtam tovább a kettős életét és vége lett. De tudom, hogy eljön az az idő, mikor rám fog gondolni mindig, mikor felbont egy üveg bort, vagy mikor az erdőben sétál egyedül, magányosan… és hiányozni fogok neki, nagyon. És bánni fogja, hogy hagyott elmenni, mert Márai szerint is „Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két „egyféle” ember találkozik.” És mi ennél „egyfélébbek” nem is lehetnénk…