Az én Lila akác közöm... (beszélgetés)

Hát.. ez kemény.... de nem tudom hányan csinálták volna jobban.. szerintem manapság az emberek nagy részének még egy gyerekhez sincs türelme meg a saját párjához, nemhogy 4 gyerek, egy férj meg egy beteg és depressziós édesanya..

Figyelj, megtetted amit tudtál.. gondoskodtál róla, de lássuk be, egy felnőtt ember volt és nyilván ő is tehetett a kialakult helyzetéről.

Nem tudtál olyan anya lenni amilyen szerettél volna, de lehetsz még olyan nagymama akit imádnak az unokák! Ne legyél te is bánatos egész hátralévő életedben mert azzal csak saját és mások terhére lennél! Zárd le ezt a szomorú időszakot és élj!

Vagyis, talán már így is van azóta, hisz nem mai cikk.. kívánok sok örömet az életben!

Szerintem rengeteget tettél értük.Na és persze az is érthető, hogy nem kezdted el szidni és vádolni apukádat.Bár ezt nem szabadott volna úgymond elvárnia az anyukádnak, hogy most ezért utáld apukádat. A gyerekeid szerintem csak azért nem értik ezt meg, mert még nem jártak ilyen cipőben, de később biztosan máshogy fogják látni. Mindenkinek tudnia kell, hogy mi az, amit még elbír, csak ugye az élet nem kérdezi meg az embert, hogy akarod ezt csinálni, csak jönnek a gondok- bajok és kész. Mindenképp becsülendő, amit véghez vittél! Én legalábbis nagyon tisztellek, az alapján, amit most itt végigolvastam rólad. :) Kész csoda, hogy egy ember ennyi mindent végig bírt csinálni.

Sajnos az emberekben benne van, hogy szeretnek másokat okolni saját hibáikért.

Te nagyon sokat tettél érte, azért hogy jobb legyen neki. De ő feladta és kész. Pont.

Persze, hogy nem lett boldogabb élete attól, hogy veled volt. Mit kellett volna tenned még érte, keresztre feszíteni magadat? Tedd már le az ő életének a felelősségét!

Ha nem állsz mellé és kiteszed az utcára, vagy rögtön kezdetben egy idősek otthonába, sokkal boldogtalanabb és magányosabb lett volna. Az is nagy eredmény, hogy nem volt ennél boldogtalanabb.

És bár igaz, amit sokan írnak, hogy mindenki saját magáért felelős - de a szeretet nem ezt nézi. Van, aki nem tud magától boldogulni, és a szeretet azt diktálja, hogy ne hagyd magára, még ha nem is a te dolgod lenne az életének a rendbetétele, hanem az övé. Persze egy bizonyos határig helyes csak ez, de szerintem te simán a határon belül voltál.

Remélem, érthető, most nem tudom jobban megmagyarázni.

Szerintem fogadd el a lelkiismeretfurdalásodat is. Aztán idővel te is távolabbról fogod látni az egészet, és jobban meg tudod ítélni ezt a korszakot. Most még nem látsz ki belőle, és ez a természetes. De ne süppedj bele!

Még olvasni is rossz volt :(

Nem lehet egyszerű életed.Csak elismerést érdemelsz de persze ezt egy kívülálló mondja.

Köszönöm mindenkinek, egyenként,hogy leírta a véleményét. Gondolataitok sokat segítenek amikor úgy érzem másképpen kellett volna. Tudom előre kell néznem és nem szabad már semmiről se lemaradnom a gyerekeimmel és a férjemmel kapcsolatban a rágódás miatt. Úgysem változik meg már semmi.

Még egyszer:KÖSZÖNÖM SZÉPEN Helena

Az anyukád egy épelméjű felnőtt volt,neki kellett volna tennie saját magáért.Te hiába teszel alá mindent,lehet,hogy úgy sem lett volna egy szikrát sem boldogabb:ő maga ásta el magát.

nem kellett volna minden nap az otthonba menni,ne érezd rosszul magad emiatt.Te is 1 darab ember vagy,saját családdal,ezen felül saját igényekkel.és nem vagy robot,neked is fel kell töltődnöd,ha elfogy az erő.

Elsődleges feladatod saját magadat épségben tartani,és nem másokért hozni akkora áldozatokat,hogy belerokkaj,belehülyülj.Még a szüleidért sem.

valószínű nemcsak a testét nem fogadtad el,az csak jelképe-tünete volt az ő..természetének,viselkedésánek a számodra.

Mostmár kezdj új életet,építsd fel magad,és foglalkozz többet a férjedbel,és a gyerekekkel,ha még igénylik

Nincs baj a lányommal, nem baj, amit mondott, hanem igaz. inkább pont az a baj,hogy én nem tudtam olyan lenni mint Te. Én is mehettem volna mindennap az otthonba, de nem tettem. Megelégedtem azzal,hogy dialízis után hozta mentő és mi vittük vissza két nap múlva. Nem volt már kitartásom többhöz. Úgy éreztem fáradt vagyok, mondta is,hogy nem szereti az otthont. Én nem szedtem össze magam. Lelkiismeret furdalásom azért van,hogy meg se próbáltam visszahozni, pedig tudtam,hogy nem szeret ott lenni. Valóban semmit se lehet visszacsinálni, néha szeretném, néha pedig úgy

érzem nem lenne erőm újra kezdeni. Sajnálom,hogy nem tudtam eléggé szeretni őt, mert nem tudtam elfogadni a testét.

Azt sem tudom miért nem volt ereje réges-régen új életet kezdenie. Nem figyletünk Rá? Miért nyugodott bele abba,hogy a súlya gátolja sok mindenben, és rengeteg dologról emiatt maradt le, amit egyébként megtehetett volna.

Meg fogja érteni, valamikor én sem értettem, hogy anyu miért akarja mindenáron elhozni a szüleit, mikor betegek lettek. Sajnos nálunk nem volt hely, a testvérének a lakása üresen állt, azt kérte anyu, hogy oda hozhassa, ő ápolja őket, főz, mos rájuk stb. A testvér nem engedte, mert nem fogják össze... koszolni az ő házát... még ennyit sem vállalt az öregek érdekében. Anyukám belebetegedett, amikor csak tehette, utazott hozzájuk, velük volt, mikor meghaltak. Utána még 20 év múlva is rémálmai voltak, hogy nem tett meg mindent, nem hozhatta el őket. Aztán anyukám is megöregedett, apu meghalt, éveken át ápoltam, de dolgoztam is. Az utolsó bő egy évben már nem maradhatott egyedül, akkor bevittük egy emelt szintű otthonba, hogy vigyázzanak rá... naponta kétszer voltam nála, etettem, fürdettem, mindent megadtam neki, csak egyet nem lehetett: nem lehetett egész nap velem. Rettenetes volt otthagyni, hiába volt meg minden, mint egy szállodában, ő velem szeretett volna lenni, érezte, hogy meg fog halni... de két gyermek, férj és munkahely mellett nem lehettem vele mindig. Nagyon fárasztó volt, ott kezdtem a napot és ott fejeztem be... amikor meghalt hihetetlen ürességet hagyott maga után és a kétségeket: miért nem hoztam ki és hagytam ott a munkahelyem? Ennek jó néhány éve, már ritkábban jut eszembe, de nincs olyan nap, amikor ne érezném úgy, hogy itt van velem.

Ezt csak azért írtam le, hogy lásd: előttem jó példa volt, láttam édesanyám mennyire ragaszkodik a szüleihez és után én is ugyanúgy, vagy még jobban ragaszkodtam hozzájuk. Reméljük nálatok is így fog történni és a kislányod ha rászorulsz, akkor veled lesz a gondjaidban.

Lehet, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, amit írok. Elmúlt életünk, sok szakaszra osztható, jók-rosszak egyaránt vannak benne.Ami azonos bennük:elmúlt.Vállalni kell minden percét, napját évét; minden cselekedetünket. Egy -egy változásnál gondoljuk végig mit tettünk jól- rosszul és tegyük ki a pontot. Tudsz változtatni azon ami elmúlt? Nem Tehát zárd le.

Szívesen írom le egy kedvenc mondásomat: Csak az nézzen hátra, aki tud nevetni; csak az nézzen előre, aki tud álmodni-

Anyu magához vette az apját amikor én, olyan 9 éves voltam. A többi gyereke elzavarta, mert egy alkoholista volt a rosszabbik fajtából. A három testvéremmel a folytonos kötöszködésekbe kiabálásokba nőttünk fel. Anyu mai napig úgy érzi, hogy haragszom, haragszunk rá ezért. Pedig én már nem, felnőttem és megértettem, hogy ő egy másik korban, generációban nőtt fel, ahol az időskök, nagyszülők gondozása nem a szociális otthonok feladata volt.

Mindig mondom, hogy én biztos nem veszem magamhoz egyiküket sem, de nem tudom, hogy volna e erőm berakni őket egy otthonba.

Szerintem pont ezért volt jó, hogy megírtad, mert mi messzebbről látjuk, és nem veszünk el a részletekben. A hibákkal, türelmetlenségekkel, emberi gyengeségekkel együtt volt szép ez az egész, mert az volt a szép, ami vezetett. De most már szerintem tényleg hallgass azokra, akik azt mondják: fordulj most már a férjed, gyerekeid felé, éld velük az életed, és ne engedd, hogy a hamis lelkiismeretfurdalás elrontsa a velük való kapcsolatodat. Ismerem én is azt a lelkiismeretfurdalást, ami a beteg szülővel kapcsolatban születik, és ez akkor is megmarad, ha ésszel tudod, hogy mindent megtettél érte. Józan ésszel kell felülemelkedni rajta, nem engedni, hogy lenyomjon. Mert akkor ugyanolyan marad az életed, mint eddig volt, sőt, még rosszabb is lesz.

Sok sikert neked!

Köszönöm.

Ugyanezt mondhatom a te hozzászólásodra is.

Én gratulálok az erődhöz és a kitartásodhoz. Jó ember vagy, helyt álltál és állsz minden szerepedben. Mindenkinek így kellene.

Ne ostorozd magad, légy büszke magadra! Anyukád bánatát, csalódottságát persze, hogy nem tudtad megszüntetni, ahhoz szaki kell, a helyében én is megkeseredtem volna. De nem rád haragudott, csak te voltál a közelében, rajtad csattant.

Minden jót kívánok nektek!

Nem volt ez ilyen szép,ahogyan gondoljátok. Egyre jobban el- és belefáradtam. Sokat voltam türelmetlen, nem tudtam segíteni hogy az élete megközelítse a jót. Ez a tehetetlenség bosszantott is. Nem tudtam szeretgetni ölelgetni, mert szomorú és tehetetlen voltam. A napi feladatokat és problémákat intéztem, kipipáltam, szinte soha sem volt igazi,mély, őszinte beszélgetés közöttünk, ha belekezdtem kudarcba fulladt, vagy azért,mert nem igazán válaszolt, vagy azért,mert engem is hibáztatott,azért,hogy nem mehet haza és akkor elpattant az a bizonyos húr. Nem vagyok amúgy se túl türelmes, ha nem tudok valamit megoldani akkor vagyok csak igazán dühös.

Valamelyik nap azt olvastam, hogy azok akarnak minden feladatot megoldani és megfelelni,akik vágynak a szeretetre és nem kapják meg. Engem nagyon szerettek a szüleim, mégis állandóan meg akartam felelni, sokszor hazudtam is gyerekként, hogy leplezzem, a rosszat, amiket tettem. Viszont nem bújtam hozzájuk nagyobbacska koromban, mert nem tudtam. Anyukám esetében a nagyon kövér volta zavart, az apukám pedig igen szigorú volt,ezért tartottam vele a távolságot. Ők mindent megadtak nekem és embert faragtak belőlem, volt mit farigcsálni. Tudom nem normális,hogy nem tudtam elfogadni az anyukám alkatát sőt szégyelltem, még felnőttként is. Ő ezt biztosan érezte.

Miért írtam a cikket, akkor nagyon jól esett, kíváncsi voltam Ti hogy látjátok, mentséget kerestem, önigazolást kértem.

Meg is bántam,hogy leírtam. Ma megláttam, hogy már kikerült az oldalra. Ha ők olvassák nem esik jól nekik és biztosan fáj is.