Attilánk születésének története

Pár nap múlva vettem egy tesztet, ami ezt igazolta is.

Miután váratlanul ért minket, kicsit megijedtünk hogyan tovább. Persze azt éreztem, hogy elvetetni úgy sem tudnám. Aztán elérkezett a 22. hét, amikor ellenőrző UH-ra kellett mennem. Amikor megkérdezte az ultrahangos, hogy mikor éreztem utoljára magzatmozgást, tudtam, hogy baj van. Egyből hívtam apát, és sírva mondtam neki, hogy nincs többé a kisbabánk. Közel dolgozik a kórházhoz, így 10 perc múlva már ott is volt. Behívtak minket, kérdezgettek, de sok mindent nem tudtak mondani. Mivel ez a magzatvíz vétel után volt, akkor kaptam kezembe az eredményt, amin az állt, hogy egészséges KISLÁNY. Azt, hogy pontosan mi történhetett senki nem tudta megmondani, és egyértelműen soha nem derült ki. A méhlepénnyel lehetett valami gond, de hogy mitől...?

Ott maradtam a kórházban, meg kellett szülnöm a babát, mert már nagy volt.

Beindították a szülést, de másnap még nem volt eredmény, így csak harmadik nap estéjére sikerült megszülni. A szülőszobák mellett kell ezt végig csinálni, ahol közben hallani lehet, hogy az újszülöttek éppen felsírnak. Elég erős fájásaim voltak, vagy csak nekem tűntek annak, mert tudtam, hogy az én kisbabám nem fog felsírni a végén.

Mást sem csináltam, csak sírtam folyamatosan. Úgy éreztem mindennek vége. És ha nincs itthon a két nagyfiam, és a férjem velem, nem tudom, hogy éltem volna túl. Leginkább ürességet éreztem, míg régebben minden pici babát megcsodáltam, most kerültem őket. Egy csomó dolog jelentéktelenné vált, ami addig fontosnak tűnt.

Hazajöttem a kórházból, munkám nem volt, mert az akkori munkahelyemen, amikor megtudták, hogy terhes vagyok, elküldtek. Szóval itthon voltam, nagyon rossz volt, minél előbb el akartam menni dolgozni. Szerencsére nagyon hamar találtam munkát. Persze a kicsikém folyamatosan az eszembe volt. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, szinte mindennap valamiért elkapott a sírás.

Akkor felmerült bennünk, hogy esetleg újból megpróbálkozunk, de mivel nem volt tervben ez a baba sem, meg féltünk is az előzmények miatt így nem erőltettük.

Aztán 2008 márciusában férjemtől kaptam egy terhességi tesztet, hiszen látta rajtam, hogy nem tudom még ennyi év elteltével sem túl tenni magam a történteken. Persze nem kellett elmondania mire gondol, sejtettem.

Miután akkor már 37 éves voltam úgy döntöttünk, hogy 3-4 hónapot próbálkozunk, ha a sors is úgy akarja, akkor összejön, ha nem, akkor nem próbálkozunk tovább. Májusban a terhességi teszt pozitív lett. Nagyon boldog voltam, de ugyanakkor tele voltam aggódással, hogy minden rendben lesz-e, biztos, hogy jól döntöttünk-e. Teltek a hetek, szerencsére minden rendben volt. Aztán elérkezett a 34. hét. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy folyik belőlem valami. Először arra gondoltam, lehet a magzatvíz. Kimentem a mosdóba és akkor láttam, hogy elég erősen vérzek. Nagyon féltem. Felkeltettem apát, hogy azonnal induljunk a kórházba. Attól féltem, hogy levált a méhlepény. De valahol éreztem, tudtam, hogy nem ismétlődhet meg még egyszer, és ennek a babának nem lehet baja, neki egészségesen meg kell születnie! A kórházig az út egy örökkévalóságnak tűnt, pedig kb. negyed óra lehetett. Ráadásul a kicsit sem éreztem mozogni. A kórházban aztán az egyik szülésznő rám tette a CTG-t és akkor végre meghallottam az én kicsi babám szívhangját. Utána még megvizsgáltak és ultrahangoztak, mindent rendben találtak, nem derült ki honnan a vérzés. Mindenesetre bent tartottak. Bár nem abban a kórházban volt az orvosom, oda kellett menni, mert a 36. hétig a baba koraszülöttnek számít, és ez a kórház volt alkalmas koraszülött ellátásra, ha mégis beindulna a szülés. Szerencsére a vérzés harmadik napra elmúlt, de csak a betöltött 36. héten engedtek haza.

Itthon sokat pihentem, aztán egy hét múlva reggel 6 óra körül ismét arra ébredtem, hogy folyik belőlem valami. Bár most annyi volt a különbség, hogy előtte hallottam, éreztem egy kis pukkanást a hasamban. Ezzel együtt nem mertem megnézni, apát kértem meg nézze meg mi az. Magzatvíz volt, szép, tiszta magzatvíz.

Irány a kórház. Nemsokára megérkezett az orvosom is, aki már a jelenlétével megnyugtatólag hatott rám, tudtam, hogy innentől jó kezekben és biztonságban vagyok. Természetesen apa is bent volt a szülésnél.

2009.01.04-én, délután 13 óra 55 perckor megszületett az mi pici Attilánk 3360 grammal és 54 cm-rel és 10/10-es Apgar értékkel. Bár egy nappal a betöltött 37. hét előtt született, és így még koraszülöttnek számított, de ennek semmi jele nem volt.

A kislányomra még mindig nagyon sokat gondolok, hogy hány éves lenne, hogy nézne ki. Viszont ha ő nem lett volna, akkor most Atika sem lenne nekünk, hiszen már tényleg nem terveztünk több babát. De jól döntöttünk, mert nagyon boldog vagyok, hogy itt van ez a pici emberke, és élvezek minden vele eltöltött percet!

Sokan mondták, hogy túl nagy lesz a korkülönbség, és a nagyok nem biztos, hogy ezt jól fogják viselni, hogy jön egy pici baba a házhoz. De imádják, és agyonkényeztetik őt.