Aura érkezése

Márc. 26-án már reggel elterveztem, hogy este fűszereset fogok enni, hogy kicsalogassam a pocaklakómat. Már nagyon készen álltam, semmi másra nem tudtam gondolni, semmi sem kötött le. Este el is mentünk a kedvenc indiai éttermünkbe, ahol mindenfele fűszereset összeettem. Nagyon jót beszélgettünk Tysonnal, igazán romantikusra sikerült az este. Mondtam is neki, hogy erre még szükségünk volt, mielőtt Cezarine megszületik, mert utána egy ideig nem lesz lehetőségünk ilyesmire. Éreztem, hogy ez megfelelő befejezése lehetne a terhességnek, és nagyon bíztam benne, hogy éjszaka elkezdődik a szülés.

Éjjel már alig aludtam, fájt a hasam, de nem hittem, hogy ez már az, hiszen az utolsó heten már mindenfele fájásaim voltak. Reggel 5-kor feladtam, úgy döntöttem, inkább hoxázom. Gondoltam megnézem, milyen sűrűek a fájások, hátha…

5:30-kor kezdtem el mérni, 2 percesek voltak, de nem olyan erősek, mint amilyeneknek a 2 perceseket képzeltem. Aztán volt 4 percenként, 6, megint 4, és volt hogy 12 percig semmi. Nem tudtam mit gondoljak. Felébresztettem Tysont, mert már nem volt kedvem egyedül lenni a fájdalmammal. Mondtam neki, hogy ez még valószínűleg nem az, csak szükségem van rá. Innentől kezdve ő merte a fájásokat

Mikor már annyira fajt, hogy elhittem, itt az idő, felhívtam a midwife-omat, Susant. Ő megkérdezte, hogy a fájások erősek-e, sűrűbbek-e 4 percnél, tovább tartanak-e 1 percnél, és mindez tart-e 1 órája. Mikor mindenre igennel válaszoltam, azt mondta, fél óra, és itt lesz. Nagyon vártam. Nem nagyon volt kedvem mozogni, de nem volt türelmem egy helyben ülni. Abban reménykedtem, hogy ki leszek eléggé tágulva ahhoz, hogy Susan itt maradjon. Ha átlepem a 3cm-t, akkor már sokkal egyértelműbb, és kiszámíthatóbb a szülési folyamat haladása, de azelőtt akár napokig is eltarthat a vajúdás Megérkezett, mosolyogtam, beszéltem, ebből ő már tudta, hogy még nem tartok ott. Kérdezte, hogy azért megnézzen-e. Mondtam: persze! Nagyon-nagyon reménykedtem. Azt mondta, határeset a tágulás, de látja rajtam, hogy még nem vagyok az aktív szakaszban. Mondta, hogy ha sokkal erősebbek lesznek a fájások, és rendszeresebbek, akkor hívjuk újra. Tysonnak is elmondta, milyen lesz a viselkedésem, ha már ott tartunk. Azt javasolta, hogy ha pihenni akarok, akkor üljek be a kádba, és próbáljak aludni, de ha fel akarom pörgetni az eseményeket, akkor ne üljek vízbe, hanem sétáljak, esetleg lépcsőzzek stb. Nagyon csalódott voltam, tudva, hogy ez a szakasz akármeddig is eltarthat, és az ezután következő aktív szakasz is kb. 6 órás. Kis idő múlva már fontolgatni kezdtem a kórházat, hogy gyorsítsák meg a dolgot, vagy adjanak epidurált. Igen, eljutottam erre a pontra. Amiatt volt olyan elviselhetetlen, hogy nem láttam a véget, vagy egyáltalán haladást.

Ültem labdán, hintafotelben, kádban, zuhany alatt… Tyson masszírozott, beszélt hozzám, zenét hallgattunk, de semmi sem volt jó. Betettem a videót, hogy lássam a technikákat, de egyiket sem volt kedvem kipróbálni Egyszerűen nem is voltam már nyitott semmilyen segítségre. Tyson megint elkezdte mérni a fájásokat, amik csak nem akartak végleg rendszereződni. Ekkor már nagyon mérges lettem, és ráparancsoltam Tysonra, hogy hívja fel Susant, mert én bemegyek a kórházba. Ő persze nem engedte, azzal érvelt, hogy most nem tudom mit akarok igazán, csak rövidtávú megoldást keresek, de a kórház valójában az utolsó dolog, amit akarok, és meg fogom bánni, ha bemegyek. Ragaszkodjunk a szüléstervhez, hiszen ezt kértem tőle előzőleg, ezért írtam, és bíztam meg benne, hogy be fogja tartani, mikor én már nem leszek beszámítható állapotban. Rövidesen ott is volt, hogy megnézze, hogy haladtam. Ekkor még mindig semmi változás a méhszájamnál. Totál kikészültem. Semmit nem tudtam enni vagy inni. Mindenfele dolog elő volt készítve, pl. fagyasztott joghurt, gyümölcsös jégkrém, aszalt gyümölcsök, almapüré stb. Még vizet sem bírtam inni, és mikor belém erőltették, rögtön kihánytam Ekkor már azért sem mehettem kórházba, mert akkor infúzióra tettek volna. Susan elment ebédelni, azt mondta utána felhív Ekkor már nagyon haragudtam rá, és Tysonra is, aki hulla fáradt volt, és ez idegesített. Azt akartam, hogy mindenfele sztorikkal lekössön, és hogy új és új ötletekkel jöjjön elő a fájdalom enyhítésére. De ő csak azt csinálta, amire megkértem. Ha nem szóltam, ő csak ült mellettem csendben. Ez nem volt elég.

Ekkor mérgemben beültem a fotelembe, és meg sem szólaltam. Teljesen befelé fordultam. A fájásoknál mély hangon vokalizáltam :D, ez segített valamennyit. Azt hiszem légzéstechnikákat is bevetettünk, de én magamtól nem gondoltam rá, csak akkor csináltam, mikor Tyson irányított. Hirtelen elfolyt a vizem. Óriási örömmel üvöltöttem: Tyson! Elfolyt a víz!!! Gyorsan hívtuk Susant, én pedig rohantam a WC-re. Még ott ültem, mikor megérkezett, de már nem tudtam magamról. Zsibbadt mindenem, szédültem, totál kómás voltam. Át kellett mennem az ágyra, hogy megnézze hol tartok, de én ellenkeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy megmozduljak. Valahogy felállítottak, de már akkor önkéntelenül nyomni kezdtem. Susan tudta, hogy nemrég meg csak 3 cm voltam, nem örült neki, hogy nyomnom kell mielőtt megnéz, én mégis 3x álltam meg és guggoltam le mielőtt az ágyig értem volna. Külön könyörögniük kellett, hogy lefeküdjek, én úgy éreztem belehalok ha a hátamra tesznek. Kiegyeztünk az oldalt fekvésben. Így nem tudta olyan gyorsan kitapintani, én meg már kiabáltam, hogy elég. Ekkor mondta, hogy örülni fogok a számnak, csak engedjem, hogy meggyőződjön. Megemeltem a csípőm, és már hallottam is: 9 cm! Gyere Tyson, hozzuk a cuccot a kocsimból. Én rögtön felültem: micsoda? Ne hagyjatok itt! Még mindig zsibbadtam, és már alig viseltek meg a fájások. Mondtam is, hogy kezd leállni a dolog, de “megnyugtatott”, hogy előbb kicsit könnyebb lesz, mielőtt nehezebb. Kezdtem kijózanodni, mintha vége lenne az egésznek. Ott ültem egyedül az ágyon, és csak vártam és vártam, és már azt hittem sosem jönnek. Aztán végignéztem, ahogy kipakolnak, kérdezgettem hogy mi micsoda. Megint fel kellett állnom, hogy előkészítsék az agyat. Visszamentem a WC-re. Ekkor megjött Silvia, a másik Midwife. Akkor már nyomtam, és mindenki ott volt velem a fürdőben. Én nem is köszöntem Silvianak, rá se néztem, pedig örültem, hogy megjött. Visszamentem az ágyra, hogy megbizonyosodjunk, nyitva vagyok már teljesen. Nyitva voltam, de már nem akartam felállni, pedig guggolva jobban ment a nyomás. Így végül fekve maradtam. Rám volt bízva a dolog, úgy nyomtam, ahogy jól esett. Először olyan erősen, amennyire bírtam, de Susan szerint az semmi nem volt, nyomjak erősebben És mikor rájöttem hogy igen, tudok sokkal erősebben is, akkor vált jó érzéssé a nyomás. Kielégítő érzés volt. De minden alkalommal először át kellett esni a “nem bírok jobban, nagyon fáj” szakaszon. Ahányszor megnéztek a szívhangot, mindig keresni kellett, és én totál kikészültem, hogy miért nem találják, mi van a picivel? És a szívhang gyenge volt. Bárhogy magyaráztak, hogy ez normális, mert a szülőcsatornában van, és jól van, nincs gond, én sírtam az aggodalomtól, mert nem hittem nekik. Azt hittem, csak nem mondják meg, hogy baj van. Ettől erőmön felül kezdtem nyomni, az sem érdekelt, mikor Susi szolt, hogy lassan, gátvédelem! Csak a picike lányomra gondoltam, hogy minél előbb kisegítsem ebből a szorult helyzetből. Mikor megéreztem a fejecskét a tenyeremben, akkor már úgy éreztem lángol mindenem odalent, és szétszakadok. Ordítottam: húzzátok ki! Azt hittem, hogy a fejecske után a többi már csak kicsusszan magától, de nem így volt. Aztán egyszer csak Tyson emeli a kisbabánkat, és a mellkasomra teszi. Gyönyörű tiszta volt, és duci:) Nem is tudtam mit érezzek, illetve nem tudtam mihez kezdjek a hatalmas érzelem áradattal Csak bámultam Őt komoly arccal, és Tysont figyeltem, hogy ő mit erezhet. Kimondhatatlanul boldogok voltunk! Ebben a pillanatban csöngött a telefon. Anyukám volt, és meg mielőtt bármit mondhattam volna, Cezarine felsírt, anyukám pedig nem hitt a fülének. Én át is adtam a telefont valakinek, nem tudtam beszélni. Megérezte hogy hívnia kell:) Ez után Tyson elvágta a köldökzsinórt, mikor már nem lüktetett, és csak bámultuk a mi pici tüneményünket. Mindeközben Susi észrevétlenül kihúzta a méhlepényt, és összevarrt. Gyors volt, és semmit sem éreztem. Ekkor már a pici készen állt az első szopizásra. Azt mondták, szóljak, mikor segítsenek. Par perc próbálkozást engedtem neki, azután elfogadtuk a segítséget:) Jóval később, mikor már készen álltam rá, hogy elengedjem a kis drágámat, átadtam Silvianak, aki közvetlen mellettem megvizsgálta és megmérte. Cezarine Aura Elliott 4150gramm és 54 cm volt. Susan megmutatta a méhlepényt és a köldökzsinórt, majd becsomagolta és lefagyasztotta. Végül úgy döntöttünk, hogy elássuk, és egy fát ültetünk föle, egy olyan helyen, amit örök közterületté nyilvánítottak

Nem volt semmi féle előkészítés, amit annyi szüléstörténetben olvastam, semmi borotválás, beöntés, lábvédő és a többi marhaság. Nem is volt rá szükség. Minden ment a maga útján, és így volt csodalatos. Én irányítottam, engem pedig a lányom Mindenki más ezt követte. Susannak és Silvianak nagyon hálás vagyok. Susinak a higgadt magabiztosságáért, ami miatt nem vesztettem el az uralmam a fájások felett. És Silvianak a kedves, nyugtató törődésért. Mindkettőjük hozzáállása és viselkedése tette a szülést természetes, meghitt, csodás folyamattá, minden beavatkozás és dráma nélkül, ami csak rólunk szólt. Ők csak a háttérből tették a dolgukat.

Reggel 5 körül már reménykedtem, hogy a fájásokból szülés lesz, dél körül lettek elviselhetetlen fájásaim, de semmit nem tágultam 15:-30-ig, amikor is elfolyt a magzatvíz. Ez indította be a folyamatot, 17:15-re 10 cm lettem, 17:53-kor már a karomban tartottam a lányom, és pontban 18:00-kor a méhlepény is kint volt. Összesen 2 óra 23 perc volt az aktív szakasz .