Apu emlékére

Képtelenség. Egyszerűen képtelenség, nem történhetett meg. De hiába gondolkodott, verte fejét képletesen a falba, akkor sem tudott változtatni azon, ami megtörtént.

Az ember már csak ilyen. Semmi más nem jutott eszébe, megállás nélkül azok a gondolatok ostromolták elméjét, mellyel fájdalmat, vagy csalódást okozott Neki, csupa-csupa olyan dolog, amivel megbántotta, vagy amit ő nem szeretett Benne. Akkor mégis, valahogy nem tűnt minden olyan borzasztónak, a legidegesítőbb, legrosszabb szokásait is figyelmen kívül hagyta volna, csak ismét ott lehessen...

De akkor már késő volt, vannak dolgok, amiket egyszerű ember nem tud befolyásolni. Ilyen az örök kérdés, az élet, és a halál…

- De mégis! - csapott az asztalra, majd megtörölte könnyes szemét. – Nem Neki…!! Nekem kellett volna meghalnom!

Na igen. A tipikus önző gondolat. Szinte minden ember fél a haláltól, ha bevallja, ha nem… Vagy, talán attól, hogy mikor, és hogyan éri el, vagy, hogy ne fájjon… de leginkább mégis a másik halálától félünk. Nem is annyira őket, inkább saját magunkat sajnáljuk, mert nekünk bizony itt kell maradnunk…

- Mit is értem el? – emelte fel a kezét az ég felé. – Mit? Hát semmit! – üvöltött bele az éjszakába, ahogy annak idején a Bibliai Jób tehette, mikor elvesztette mindenét. – Nem Neki, hanem nekem kellett volna meghalnom! – kiáltotta, majd a földre roskadt. – Egy nagy semmi vagyok! – nézett ismét az égre. Egy könnycsepp lefolyt arcán, majd méltóságteljesen lecsöppent a földre. – Miért Őt? – tette fel ismét a kérdést, pedig tudta, hogy nem fog választ kapni.

A csend, mint valami rémisztő szörny telepedett a szobára. Mégis, minden az az egy gondolat körül forgott, hogy Ő bizony már nincs többé… Attól azonban az elfogadhatatlan továbbra is az maradt, és bármennyire is szeretnénk rajta változtatni, nem tudunk… Vagy talán mégis?

- Miért…? - kérdezte ismét könnybe fúló hangon, valahol a lelke mélyén választ várva, melyről ő maga is tudta, hogy nem fogja megkapni. – Hiszen Ő volt az az ember, aki megérdemli az életet! Felnevelte a gyermekeit, gondoskodott a családjáról, akiknek továbbra is szükségük van Rá! Mi lesz most azokkal az emberekkel, akiket itt hagyott? - fakadt ki magából. – És én? – tette fel ismét a kérdést. – Mit tettem le az asztalra?! A gyerekem nem igazán rajong értem, és ez csak egy árnyalattal enyhébb annál, hogy bizony, a fiam utál… Mikor tartottam el őket, mikor adtam meg nekik mindazt, amire szükségük van? Feleségem képtelen felnézni rám, bár miért is tenné? Megértem, hiszen egyik napról a másikra élünk, pénzünk szinte soha nincs, mit szeretne, vagy tisztelne rajtam…? Egy csődtömeg vagyok, a Családom sokkal jobbat érdemelne nálam. Hiszen csak szenvednek mellettem, nem tudom, hogyan válhatnék olyan férjjé, és apává, amilyennek lennem kellene… Amilyen Ő volt… - tette hozzá. - Akkor sem! – csapott ismét az asztalra, majd letörölte könnyeit.

Arca már vörös volt a sok sírástól, fejében dübörgött valami láthatatlan erő, ami úgy szorította össze, mintha satuba fogták volna. Mégis, ez volt az a probléma, amivel adott helyzetben egyáltalán nem tudott foglalkozni. - Nem lehet, ez így nem jó… mennyivel inkább megérdemlem a halált, mint Ő… - sóhajtott. Hirtelen, mintha megvilágosodott volna, felnézett, majd felugrott, és meg sem állt a konyháig. Kihúzott egy fiókot, amiből egy hatalmas kést vett elő. Ujjával végigsimította a pengét, majd visszasétált a szobába. Leült az asztalhoz, a kést maga mellé tette, majd papírt, és tollat vett elő. Akkor valahogy minden olyan természetesnek tűnt… pedig, ha valaki, akár csak egy hete azt mondta volna, hogy saját életét fogja kioltani, minden bizonnyal kinevette volna. Pedig mégis arra készült… - Lássuk… - sóhajtott ismét, mikor a papír fölé hajolt, hogy megírja utolsó gondolatait mindazok számára, akik fontosak neki. Egy ideig némán nézte a fehér lapot, mintha attól várná a megoldást, majd hirtelen lecsapta a tollat, és az asztalra borult. Össze-vissza gondolatok kavarogtak fejében, de mégis úgy érezte, hogy képtelen megtenni. Vagy mégis? Mintha a valóságban mindezen már túlesett volna egyszer, de akkor is, minden annyira zavaros, mintha már megírta volna azt a levelet egyszer, de nem, mégsem…

Képtelenség…

- Istenem… - emelte hirtelen égre a tekintetét. – Kérlek, hallgasd meg azokat a szavakat, melyeket gyarló gyermeked intéz Hozzád… - kezdte, majd megállt, mintha várna valamire, valami csodára, mely végül mégsem történt meg. - Tudom, semmi jogom nincs ahhoz, hogy felülbíráljam egy döntésed, hiszen Mindenható vagy. És tudod nagyon jól, hogy mikor mit kell tenned… Tudom, hogy Te vagy egyedül az élet, és halál Ura, csak Te dönthetsz arról, hogy kinek, mikor kell Színed előtt megjelennie, és számot adnia életéről. – Egy pillanatra megállt, sandán oldalra nézett egy fénykép felé, majd folytatta. - És én, most mégis arra kérlek, hogy most először tedd meg azt, hogy változtatsz a döntéseden, és visszahozod Őt. - bökött fejével a fénykép felé. – Neki nagyobb szüksége van az életre, és mindenkinek nagyobb szüksége van Rá, mint rám. Nem kellek én már ide, de Ő igen, hiszen Rá sokkal nagyobb szükség van. Én csak egy kolonc vagyok a Családom nyakán, képtelen vagyok rendes családapa lenni, és már belefáradtam a veszekedésekbe, amik ez miatt törnek ki… Hát kérlek, hallgasd meg imámat, tedd meg azt, amit kérek, ha tényleg Igazi Isten vagy… Ámen…

Mintha egy kicsit megnyugodott volna, de aztán ismét megcsapta valami ismeretlen érzés, amit egész odáig el kellett viselnie. Valamiért úgy érezte, hogy előző szavait senki sem hallgatta meg, nemhogy még teljesüljön is…

- Francokat segítesz, hiszen könyörtelen vagy… - jelentette ki hirtelen, majd ismét kézbe vette a kést. Az élét csuklójához tette, és már majdnem meghúzta, mikor iszonyú robajjal égzengés hangja hasította át az eget. Hirtelen elejtette a kést, pedig akkor még el sem jutott a tudatáig, hogy az évnek abban a szakában bizony nem megszokott az égdörgés. Mielőtt tovább gondolkodhatott volna, újabb égzengés hangja szelte át az eget, majd vakító fénysugár töltötte be a szobát. Először azt hitte, hogy villám csapott a házba, de mire végigfutott volna az agyán, hogy akkor minden bizonnyal már nem élne, gyenge szellő támadt, mely végigsimította könnytől áztatott arcát. Egy alig látható alak jelent meg előtte, de mire a meglepetéstől meg tudott volna szólalni, hang hallatszott…

- Te kétségbe vonsz engem? - hallott egy olyan mély hangot, amiről odáig azt hitte, hogy nem is létezik.

- Ki vagy te…? - kérdezte félénken, miközben karjával eltakarta szemét, hogy ne vakítsa annyira a fény.

- Én vagyok az Alfa, és az Omega. Én vagyok élet, és halál ura, én vagyok a te Teremtőd. Én vagyok Isten! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és a lehető legnagyobb természetességgel.

- Te jó ég… - kiáltott fel, majd lehasalt a földre, becsukta a szemét, és megpróbálta minél inkább eltakarni, hogy semmit se lásson a fényből. - Tudom, hogy nem vagy itt, hiszen nem lehetsz itt… - suttogta, majd óvatosan felállt. Kezével még mindig takarta a szemét, tudomást sem véve a külvilágról. Óvatosan, lassan tette le a kezét, és nyitotta ki szemét. Egy pillanatra megszédült az erős fénytől, a döbbenettől meg sem tudott szólalni.

- Tehát, te kétségbe vonsz engem, már másodjára! - dübörgött a hang.

- Nem… nem… - hebegett, majd a földre borult. - Istenem, kérlek, bocsáss meg nekem…

- Állj fel gyermekem! – szólt kedvesen. - Semmi szükség arra, hogy a földön hasalj. - jelentette ki. – Kelj fel, és nézz rám, kérlek.

- Igen, Atyám? – kérdezte félénken, megbánva minden kétkedését, mely elhagyta száját. - Bánom minden bűnömet, kérlek, bocsáss meg nekem…

- Hagyd ezt. – utasította csendben. - Kérésed volt felém, de közben kétségbe vontál. Hát mondd meg nekem, akkor miért kellene bármit is megtennem azok közül, amit kértél Tőlem?

- Bocsáss meg nekem… - ismételte el, miközben kezét ismét szeme elé tette.

- Megbocsátok Neked. - dübörgött a Mennyei hang, majd ismét gyenge szellő támadt a szobában, ami először csak megemelte az asztalon hagyott papírt, majd végül a földre fújta. – De bizonyítanod kell nekem, hogy méltó vagy arra, amit kértél Tőlem. Be kell bizonyítanod, különben semmit sem teszek az érdekedben! - harsogta.

- Hogyan tegyem meg ezt, Atyám? – kérdezte félénken. – Hogyan bizonyíthatnám ezt Neked?

- Arra már neked, magadnak kell rájönnöd, gyermekem. Hidd el, menni fog, és kérlek, ne feledd: a választ, és a megoldást a leggyakrabban magadban kell megtalálnod. - mondta. Egy pillanatig néma csend telepedett a szobába. - És most kérlek, csukd be a szemed.

- Nem értem… - suttogott, de természetesen engedelmeskedett. Végül leengedte kezét, kinyitotta a szemét, és mereven nézett maga elé. Ahol korábban még egy alig látható alak volt, akkor már nem látszott semmi. - Nem értem! - kiáltott a semmibe, de választ már nem kapott.

Leült a földre, majd arcát a kezébe temette.

Egy pillanatig azt hitte, képzelődik, de az a mással össze nem téveszthető hang még mindig ott csengett fülében. Hirtelen fel sem fogta, mi történt vele az elmúlt percekben, egy rövid időre még gondjait is elfelejtette. Azonban azok akkora erővel csaptak le rá ismét, hogy nem talált kegyelmet.

- “… bizonyítanod kell nekem, hogy méltó vagy arra, amit kértél…” - idézte vissza a szavakat. – Be kell bizonyítanom, de hogyan? – nézett az ég felé, de persze nem történ semmi. – Bizonyítani… Hiszen ezen nincs mit bizonyítani! Ő jobban megérdemelné az életet, mint én bármikor! – suttogta, majd ismét folyni kezdett a könnye. – Mit tehetnék, amit eddig nem tettem meg…? Hogyan bizonyíthatnám, hogy ez az egész úgy lenne a legjobb, ahogy kértem? – tette fel a kérdést inkább csak saját magának. Sandán a kés felé pillantott, de aztán rádöbbent, hogy azzal a lehetőséget veszítené el arra, hogy bizonyítson. De hogy mindezt hogyan tegye meg, fogalma sem volt. - Hogyan bizonyíthatnám? – kérdezte ismét, majd az asztalon lévő fényképhez sétált. - Bárcsak itt lennél, és segítenél nekem… Tudom, hogy soha nem voltam jó fiad, tudom, hogy szinte csak csalódást okoztam Neked, de hidd el, bármit megtennék azért, hogy elnézést kérhessek mindezekért… Hiszen annyi minden van, amit nem tudtam már Neked elmondani. Olyan hirtelen hagytál itt minket… - suttogta, miközben szemeiből ömleni kezdett a könny. – Sajnálom, hogy rossz fiad voltam, hogy nem tudtalak büszkévé tenni, míg lett volna rá lehetőségem. Nagyon szépen kérlek, bocsáss meg nekem… - suttogta sírva, miközben a fényképet simogatta. – Annyiszor megbántottalak, akár úgy is, hogy nem tudtál róla. Meg sem érdemeltem a szeretetedet, azt, hogy foglalkozz velem, és látod, most mégis itt vagyok, fel-nőttem, felneveltél, és mégsem tudtam Neked semmi szépet adni.

- Sajnálom, kérlek, bocsáss meg nekem… - nézett fel egyenesen a képre, majd megkomorodott az arca. Hirtelen valami eszébe jutott, ami több tonnás súlyként nehezedett rá. - Remélem, nem úgy haltál meg, hogy azt hitted, hogy haragszom Rád, bármiért… - szipogott. – Mert nem, nem haragszom semmiért, sőt… ez már nem is fontos. Hiszen szeretlek, és bár már késő, mert semmit sem tehetek, de ha haragudtam is volna bármiért, az már rég a múlté. Kár, hogy ezt nem tudtuk akkor megbeszélni, mikor még itt voltál… - mondta. – Sajnálom, hogy erre már nem lesz lehetőségem… - tette még hozzá, majd pár pillanatra elhallgatott. – Bárcsak meghalhattam volna Helyetted én… Nem azért, hogy nekem jobb legyen… - magyarázta a képnek, de az is lehet, hogy saját magának. – Mindezt azért, hogy Neked jobb legyen… Mert velem ellentétben Te megérdemled az életet, szükség van itt Rád, ezen a földön, nem úgy, mint rám… - szipogott. – Bárcsak meghalhattam volna inkább én… - mondta teljesen őszintén.

Gyenge szellő fújt át a szobán… Egy pillanatra nem is foglalkozott vele, de aztán ismét megsimogatta könnytől áztatott arcát. A nap fénye bevilágította a szobát, de mire odafordult volna, ismét mennydörgés hangja szelte át az eget, és a szobát betöltötte a földön túli világosság.

- Képes voltál arra, hogy megbocsáss. – szólt Isten. – Képes voltál arra, hogy ne a saját érdekeidet helyezd előtérbe, fontosabbnak tartottad, hogy másnak jó legyen. Hát mégis méltó vagy arra, hogy meghallgassam a kérésed, és eleget tegyek annak, amit óhajtottál. De ne feledd, életet az életért… - figyelmeztette. – Két emberért kell meghalnod. Érte, és Magadért. Vállalod? – kérdezte.

- Igen! – válaszolt egyből, habozás nélkül. Még igazán fel sem fogta, hogy mi történt, nem tudta átgondolni, hogy miben van része.

- Ám legyen! – mennydörgött a hang. – Kínok között, egyedül kell meghalnod, ember-feletti fájdalmat elviselve. Életet az életért! Legyen, ahogy kívántad… - mondta. – És most, kérlek, hunyd le a szemed, végezd a dolgod, mint bármikor

Kérdés, és ellentmondás nélkül engedelmeskedett. Mire kinyitotta a szemét, már nem volt ott semmi, és senki. Mégis úgy érezte, hogy megkönnyebbült, hogy végre, életében először tudott tenni valamit, valami jót, valami hasznosat.

Céltalanul sétálni kezdett a szobában, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve leült az asztalhoz, elővett egy papírt, majd a korábban asztalra csapott tollal írni kezdett…

“Drága Családom! Talán jobb lenne, ha mindezt szóban mondanám el, vagy… ha mindez meg sem történne. De a mai napon gyökeresen megváltozik minden, és kiváltságnak tekintem, hogy része lehetek.

Sajnálom, hogy soha nem voltam jó Családapa, férj, vagy jó ember… Sajnálom, hogy ennyi kínt kellett mellettem elviselnetek, hogy képtelen voltam megadni mindazt, amire szükségetek van. Mégis mellettem voltatok… Köszönök mindent, szeretlek Benneteket, és kérlek, hogy ne haragudjatok rám.

Feleségem… sajnálom, hogy elrontottam az életed, hogy csak szenvedtél mellettem. Hidd el, ha lenne bármi, amivel jóvátehetném, rajtam nem múlna. De most… talán nem ez a legjobb megoldás, amit teszek, de úgy érzem, mindenkinek így lesz a legjobb. Nem kell többé elviselnetek, nem leszel belekényszerítve egy olyan házasságba, amit talán már nem is szeretnél. Sajnálom, hogy nem voltam jó férjed, sajnálok minden veszekedést, tudom, hogy mindegyik miattam volt. Tudom, és érzem, hogy Neked is így lesz jobb, hidd el.

De kérlek, ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek. Köszönök mindent, amit kaptam Tőled, élmény volt, bár meg sem érdemeltem. Légy boldog, és kívánom, hogy találj Magadnak egy olyan férfit, aki valóban mindent megad Neked.”

Talán még valamit írt volna, ha hirtelen nem csapott volna bele valami ismeretlen érzés, amit nem tudott hová tenni magában. Először csak a karja zsibbadt, aztán szépen lassan átcsapott a lábába is, végül már az egész mellkasát szorította valami, amit addig soha nem érzett. Földre roskadt, és már éppen segítségért kiáltott volna, mikor eszébe jutottak a szavak… “Kínok között, egyedül kell meghalnod, emberfeletti fájdalmat elviselve. Életet az életért!”.

Nevetni próbált, de a szorító érzés miatt levegőt venni sem tudott. Szívét mintha satuba szorították, mellkasára pedig köveket raktak volna, úgy kapkodott még egy kis levegőért, életért. De aztán tudatosult benne, hogy ennek így kell történnie…

Pattanást hallott, mintha valaki valamit elszakított volna, agyát elöntötte a forróság, majd az asztalra borult. Oldalra fordította fejét, mintha keresne valamit, majd szeme a közelben lévő szekrény irányába nézett. Az utolsó, amit látott, mielőtt minden elsötétült, az a Családjáról készült kép volt.

Aznap először bújt ki a nap a felhők mögül, és mintha egész napos lazsálását szeretné bepótolni, újult erővel melegíteni kezdett. Madarak repkedtek vígan, a közelgő tél ellenére kellemes tavaszi idő volt.

Valami megmozdult… Faágak reccsentek, levelek zizegése töltötte be a tisztást. Majd ott, távol, pár méterrel beljebb, a fák között ismét felzúgott a motoros fűrész…

Egy mentőautó, és két rendőrautó állt a ház előtt. Az ajtó nyitva volt, bent, az egyik szobában emberek sürögtek, élettel töltve be a szobát. Mindenki végezte a dolgát, minden rendezetten, óraműpontossággal zajlott.

Senkiben nem merült fel kétség, hogy valaki a legegyszerűbb megoldást választotta, eldobta magától az életét.

A szobában, az asztalnál egy férfi ült. Szemei a távolba meredtek, mintha keresnének valamit, amit már soha nem találhatnak meg. Csuklójából még mindig vér csepegett a földre, egy papírlapra, teljesen szétáztatva egy részét.

Az egyik rendőr csipeszt fogott, majd megfogta vele a papírlap szélét, és felemelte.

A lap szélét vér borította, de a rajta lévő írás mégis olvasható maradt.

Így kezdődik:

“A nap éppen elbújt egy felhő mögé, és akkor valahogy a madaraknak sem volt kedvük dalolni. Lehet, hogy csak fáztak, de aztán arra is van esély, hogy nem volt hozzá kedvük, vagy bármi más okuk volt arra, hogy inkább csendben maradjanak.

Gyenge szellő fújt, mely hirtelen felkapott egy falevelet, és egyenesen abba az irányba fújta… arra, ahol a földön, gallyak, és kisebb faágak között egy férfi feküdt. Fűrésze, és baltája nem messze Tőle a földre hullt, mikor a Teremtő Magához szólította…”

A valóságban persze minden más, a holtak sem támadnak fel… De mégis, néha annyira jó eljátszani a gondolattal…