Amikor már teljesen feladtuk a reményt... mint a mesékben.

A mi történetünk 2000-ben kezdődött, amikor én végzős voltam a főiskolán, párom dolgozott már, megismerkedtünk, egyből úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném. Egy évre rá megkérte a kezem, esküvő, saját ház, minden ment rend szerint. A sorban következő a baba lett volna. 2002 májusában határoztuk el, hogy mi babát szeretnénk. Próbálkoztunk, izgultunk, azonban minden hónapban megjött a menzeszem...

Párom mondta fél év után, hogy menjünk el orvoshoz, vizsgáltassuk ki magunkat, de én még nem szerettem volna, mondván hogy mások évekig próbálkoznak, majd jön az a baba... Vártunk még fél évet, semmi. Orvosom felírt egy homeopátiás gyógyszert, szedjem azt, és várjunk. Vártunk. Minden hónapban görcsösen izgultam, hogy megjön e vagy nem, de mindig megjött...

Ha jól emlékszem, 8 hónap múlva mentem vissza a nőgyógyászomhoz, hogy vizsgáljon ki, itt valami nem oké... Mindent rendben talált. Nagyon görcsöltünk azon a babán, túlságosan is... Hamarosan párom is teljes kivizsgáláson vett részt, de nála is mindent rendben találtak. 2004 júniusában nem jött meg a menzeszem. Nem mertem reménykedni, mi van, ha... még egy hétig késett. Ekkor vettem egy terhességi tesztet. Pozitív... Rettentően örültünk.

Nem kellett volna... Első UH: nincs szívhang. És ezt még másik kettővel is megerősítették... Összetörtünk. Miért pont mi? Mit vétettünk? Úgy voltam, hogy én nem görcsölök ezen a babán, ha jön, jön, ha nem, nem. 2006 februárjában, miután a baba még mindig nem jött és az orvosok továbbra sem látták semmi akadályát nekik, lombikbébi-program mellett döntöttünk. Először 2 kis "babakezdeményt" ültettek be a hasamba... Egyikük sem tapadt meg. Újabb sírógörcsök, kétségbeesés. MIÉRT NEM LEHET GYEREKÜNK? 2009 januárjában újabb lombikbébi-programot szerettünk volna. 3 lehetséges babából egy sem lett...

Itt már teljesen odavoltunk. Én egy hónapig nem mentem dolgozni, teljesen magamba fordultam. Augusztus 20-án meg kellett volna jönnie. Késett már 10 napja, nem is mertem babára gondolni. Vártam újabb 10 napot, amikor megcsináltam a terhességi tesztet: pozitív! Nem hittem a szememnek. Vettem még 4 tesztet aznap, és mind pozitív lett... Szeptember 9-én mentem el orvoshoz, aki azt mondta kb. 4 hetes terhes vagyok. UH-n kiderült: dobog a szív, és ikrek! Sírógörcsöt kaptam ott a rendelőben... Hogy lehet? Ennyit küzdöttünk, és most szimplán ikrek? Ilyen csak a mesében van, ez nem történhet meg, álmodom... Felhívtam férjem, akinek nem is tudtam elmagyarázni mi történt, csak sírtam, hazamentem, ő is hazajött, és nagy nehezen elmondtam neki... Sírt ő is, zokogtunk estig... Éjjel nyitott szemmel feküdtem az ágyban, nem aludtam, csak gondolkodtam, nem is hittem el...

Orvosom azt javasolta, csináltassunk meg mindenféle vizsgálatot, genetika UH-t, hogy egészségesek-e, de mi úgy döntöttünk, hogy nem, nem vetetjük el akkor sem őket, ha betegek. Amikor a 3. hónap végére értem, bejelentettünk a családnak is a Nagy Hírt. Nem volt olyan rokon, aki ne sírt volna, hisz tudják, mennyit küzdöttünk... Terhességem alatt rendben zajlott minden, persze a reggeli rosszullétek, amik gyakran egész naposak voltak, engem sem kerültek el, de minden oké volt, rettenetesen boldogok voltunk... Mindent beszereztünk a babáknak, amire csak szükségük lehet, kész volt a babaszoba már a 20. héten. És az is kiderült: Egy kisfiú és egy kislány van a hasamban. Mikor összeismerkedtünk megbeszéltük, ha lányunk lesz Hanna, ha fiunk Bence lesz. Én azonban rátaláltam erre a névre: Aisha. Beleszerettem, és páromnál is megtette a hatását, szerintünk meseszép név, persze a családnak nem tetszett, de nem baj. Így Aisha Hanna és Bence Zalán mellett döntöttünk. A 32. héten be kellett feküdnöm a kórházba, tekintve a vetéléseket, és persze a terhesség alatt is engem nagyon figyeltek.

Kórházban még egy hónapig semmi nem történt, megvoltam, párom minden nap jött és a család-barátok is beosztották, hogy ki milyen nap jön, de azért unalmas lett volna az én drága szobatársam, Fanni nélkül:) Április 11-én este el kezdett fájdogálni a hasam, de rendszertelenül, gondoltam jóslófájások, lefekszem aludni. Reggel is fájdogált, egész nap, de csak épp hogy, és teljesen rendszertelenül. Hajnali 3kor arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilnem. Kimentem wc-re, és valami véres takonyszerű izé távozott belőlem. Orvosom épp ügyelt, mondta: ez a nyákdugó. De nem fájtam, csak a szokásos napi, tanácsolták, hogy feküdjek le aludni. Lefeküdtem. Reggel 8 körül ébredtem, szörnyű fájásokat éreztem. Bár a szüléshez képest semmi volt... Elkezdtem mérni, akkor 8 percesek voltak. Jött az orvos vizsgálni, azt mondta, ha 4-5 percesek lesznek, megyünk csak a szülőszobába, alig voltam még nyitva. 10 órára beálltak 5 percesre, irány a szülőszoba! Szokásos előkészületek, és a babák jó fekvése miatt azt mondta az orvos, megpróbálhatom megszülni őket természetes úton.

Közben riasztottam párom, aki meg is érkezett, bejött hozzám, a szüleim és az ő szülei pedig kint várakoztak. Szép lassan nyílogattam, minden fájás szörnyen fájt, szorítottam párom kezét, aki folyamatosan törölgette a homlokomat és bíztatott, volt olyan fájás, aminél üvöltöttem, habár ezt nem terveztem, de nem bírtam ki... Orvos megnézte, eltűnt a méhszáj, itt nincs értelme érzéstelenítésnek. Fáradt voltam, éhes, és magamban imádkoztam, hogy bújjanak már ki a drágák... Fél 3 után valamivel mondtam az orvosnak, nekem kakilnom kell! Azt mondta, ezek a tolófájások. Ágy gyors átalakítása, anyuka becsukja a szemét, fájásnál 1-2-3 és úgy nyom, ahogy tud, oké? Oké. Az első nyomásnál mondtam, én ezt nem bírom ki, vagy szülessenek meg most vagy belehalok... Persze ez így most elég morbid, de akkor NAGYON fájt. Mondták, hogy az egyik babának látszik a haja. 2 nyomás, kinn volt Bencusom feje. Még egy nyomás, és mint egy halacska kirobbant belőlem a kis teste, szakadtam is rendesen... Következő nyomásnál Aishi robbant ki. Zokogtam, párom is, nem hittem el. 8 évig küzdöttünk babáért, mikor már feladtuk ikrek, és én, a kis nyafka, érzéstelenítés nélkül megszültem Őket, épen, egészségesen, gyönyörűen! Mi ez, ha nem csoda?

Apuka elvágta a köldökzsinórt. Rám tették Őket, Apa puszilt engem ahol ért, majd a babákat is... Zakota Bence Zalán 15.01 perckor, 2870 grammal és 45 cm-rel, Zakota Aisha Hanna pedig 15.07 perckor, 46 cm-rel és 2700 grammal. Teljesen egészségesek voltak, minden rendben volt, nem lehet elmondani milyen boldogok voltunk.

Azóta már 4 hónapos gyönyörűségek, mindennél jobban szeretjük őket.

Végtelen hálával és köszönettel tartozom Drága Férjemnek, aki mindig mellettem állt, és együtt küzdöttünk Értük, a családomnak, akik mindig mindenben támogattak, és persze orvosomnak, aki direkt kéri hogy ne reklámozzuk ezért a nevét most nem írom ide. Köszönöm, hogy elolvastátok történetemet ami bár néhol kicsit bonyolult, összeszedetlen lehet, de remélem tetszett:)