Amikor a lélek hazavágyik (beszélgetés)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Amikor a lélek hazavágyik
Azt szoktam mondani, nem én öregszek, csak a gyerekek nőnek!!
Keresni kell a lehetőséget, ahol/akinél még hasznossá tudjuk tenni magunkat, akár apróbb kis segítséggel, hiszen "időnk mint a tenger!", akár tanácsokkal, egy-egy mosollyal, egy kis röpke simogatással... nekünk már van időnk "odafigyelni másokra!".
És bizony a fiataloknak ebben a rohanó világban, hiszem, hogy szükségük van erre is! És mivel a párjuk, a szüleik, a gyermekeik, mind-mind kivétel nélkül élik a rohanós-pörgős hétköznapjaikat, ha egy pillanatra megállnak mellettünk, hát légy ott, hogy legyen ott valaki, hogy érezzék, hogy van ott valaki!
Nagyon tetszett az írásod!
Én 72 éves múltam, férjem meghalt, de élvezem a gyerekeim szeretetét, jóságát. Még nem kívánkozom haza, vagyis nem untam meg az életemet, hiszen sok szép élmény vár még rám!
Tudom, hogy van ISTEN, igyekszem is, hogy a mennybe jussak. Elképzelem, milyen a Jóisten, az arca fényárban úszik! És hiszek benne, hogy odafenn találkozni fogok elhunyt szeretteimmel.
Aki nem hiszi, hogy van ISTEN, az olvasson el egy erről szóló könyvet. Nagyon ajánlom.
Hasonló emlékeink sokunknak van, örüljünk az apró kis
örömöknek. Rágódni a múlton és aggódni a jövőn nem
érdemes.Az élet szép..
Meghato volt az irasod. Bar, mogottem nincs ennyi tapapsztalat es evek, de a kornyezetemben vannak idosebbek is, akik mindig zalalnak az eletben vmi ujat, vmi hobbit, elfoglaltsagot, ami erot ad nekik es oromot az elethez.
Lehetunk meg eleget "odaat", amirol persze csak elkepzelese van az embernek. A jelenlegi eletunk iranyitasa Isten es a magunk kezeben van, de ELNI kell a lehetoseggel :)
Lehet hogy én gondolom rosszul??
Ahogy a cikket elolvastam, az nem a "gyerek-kori otthon"-ba való "hazavágyok"-ról szól, hanem valahova egészen máshova vágyódik már ...
A fórum-indító bejegyzésből viszont valóban arra a szülői házra lehet gondolni, ahol felnőttünk, de a cikk nekem ennél sokkal többet, sokkal komolyabbat sugall!!
Vagy rosszul gondolom???
Nem szabad "visszajárni". Én most megyek el onnan ahova talán 1 évesen kerültem, ahol leéltem az életem nagyobbik részét, és nem mai fiucska vagyok
Igen! Köszönöm! Bennem is olyan sokszor megfogalmazódott, az érzést gyakran átélem. Adtál egy lökést, talán le is írom.
Köszönöm mégegyszer!
A lelked szeretetre vágyik.
A ház csak ürügy.
Bocsánat!
Leld meg az örőmöt az életedben!
Nekem a "hazavágyok", az a ház, ahol felnőttem.
Egy alkalommal (kb. 30 évvel később) annyira erősen jelentkezett bennem ez az érzés, hogy bár tudtam, hogy abban a házban már mások élnek, de egy vasárnap délután becsöngettem a házba. Elmondtam, hogy én ott nőttem fel, és engedjék meg, hogy a kapun belül menjek, hogy az udvart megnézzem. Persze aranyosak voltak az éppen ott lakó "kisöregek", invitáltak be a lakásba is.
De azt nem akartam, hiszen más bútorok, más elrendezések... nem akartam a régi emlék-képeket összetörni. De az udvar ugyanolyan volt... csak kicsit összement... sokkal nagyobbra emlékeztem!
Hmm...Bár én még "csak" 50 és 60 között vagyok félúton, de 300 km-re a volt szülői-nagyszülői háztól már sokszor nekem is vannak ilyen érzéseim,
szavakba önteni azonban még nem tudtam. Első unokám nemsokára megszületik, neki sokat fogok mesélni a régi házról, a diófáról, a vasárnapi ebédekről, a nyuszikról, galambokról...
Ugrás a teljes írásra: Amikor a lélek hazavágyik