Akik nem "értenek" a gyerekekhez... (beszélgetés)

És ugyanez lejátszódott szakkörökkel kapcsolatban is. Volt olyan szülő, aki pénzt nem kímélve minden szakkörre beíratta a gyerekét már óvodában, mondván: "Legalább estére lefárad és jól fog aludni." Szerintem csak szakkörökre otthagyott havonta a szülő 20.000 Ft-ot és emellé még az egyhavi ebédet + a tisztasági felszerelést is kifizette + minden hónapban jártak bábszínházba az oviból. Ez nem kevés összeg havonta szerintem. És ezt sem értette még a lányom ovis korában, hogy mások miért járhatnak minden szakkörre és ő miért csak 2-re, ebből az egyik ingyenes volt. De ezt is sikerült megértetni vele.

Igenis, hogy muszáj rojtosra beszélnünk nekünk szülőknek a szánkat, mert ha elsőre nem is értik meg a gyerekek, de eltelik egy kis idő és meg fogják érteni.

Ezzel én is így vagyok. Rengeteget kell magyarázkodnom a saját gyerekem előtt mások bunkósága miatt. Mi is szinte hajszálra ugyanezeket a dolgokat tapasztaljuk, hogy míg az én gyerekem kérés nélkül nem vesz el semmit, addig másnak a gyereke kitépi a kezéből és képes még ölre is menni érte, annyira akaratos, vagy pont ugyanez a dolog, hogy míg az én gyerekem félre áll és elenged másokat, őt folyamatosan fellökik és még be is szólnak neki ahelyett, hogy ők is ugyanúgy félre állnának és elengednék az én gyerekemet, mint ahogy Ő is tesz ezt nap mint nap. És ez bizony 100%-osan a szülő hibája.

Az ha valakinek túlontúl akaratos a gyereke az abból is fakadhat, hogy egy közösségben sok gyereknél azt látja, hogy azok a gyerekek, akik anyagilag megengedhetik maguknak, azok bizony minden drága szír-szar játékot, márkás ruhát-cipőt stb. megkapnak, és ő is vágyakozik rá, és mikor a szülő elmagyarázza neki, hogy ők nem engedhetik meg maguknak, mert nincs rá pénz, akkor a gyerek az ő kis gyermeki felfogásával még nem érti, hogy miért van az egyik embernek sok pénze és az mindent megvehet, amit akar, és miért nincs a másiknak, ezesetben pont nekik egy fillérük sem, hogy álmaikat megvalósíthassák.

Ezt a gyerekek még nem értik. Sokszor mi felnőttek sem, hogy miért van az, hogy mások már elnézést de sz...rá költekezik magukat (miből????) míg mi minden fillért keservesen beosztunk, hogy mindenre fussa, amire szükség van és mindezt úgy, hogy vért izzadunk a megdolgozott fizetésünkért, ami semmit sem ér.

A gyerekek állandóan ezzal kénytelenek szembesülni.

Csak egy példa. A nagyobbik lányom ovijában, a csoportja pont olyan volt, hogy több, mint a fél csoport állandóan flancolt. A szülők pénzt, időt nem kímélve mindent, de az égvilágon minden reklámozott játékot megvették a gyerekeiknek és a gyerekek ezt be is hozták mutogatni az oviba. A lányom sokszor sóvárogva nézte azokat a 10-20 ezer forintos játékokat, amikre nekünk sose volt pénzünk, és nem tudtuk neki megvenni. Kiscsoportba még nem értette meg, hogy nekünk miért nincs olyan sok pénzünk, mint a társai szüleinek, középsőbe kezdte el kapisgálni, és nagycsoportos korába értette meg 100%-osan, hogy mit jelent ez az egész pénz körüli mizzéria.

A lényeg, hogy sikerült megértetni Vele. De azt máig szomorúan tapasztalom, hogy még mindig túl sok szülő flancol feleslegesen.

Ehhez képest, hogy annyit beszélgetünk, és az tényleg beszélgetés, nem rohanó, kiabálós valami! Ehhez képest mégis kompromisszumot kell kötnöm vele ahhoz, hogy el tudjunk menni a boltba és ne akarjon mindent megvenni. Egy valamit választhat, és fizetés után megeheti, kibonthatja, bármi, de addig a kosárban a helye!

Mégis olyan akaratos egy kiskrapek, hogy még! holott annyi, de annyi jó tulajdonsága van, hogy üti ezt, de mégis nehéz vele - nekem az!

Sziasztok! Jó, hogy megtaláltam ezt a fórumot! Sok hasznosat olvastam ma általatok...!

Nekem is van egy 3 éves ovis fiam, és egy 1 éves kislányom.

A fiammal szétbeszélem egész nap a számat, néha már úgy érzem, hogy rongyosra dumálom magam, mégis vannak dolgok, amiket csak azért is csinál, holott tudja, hogy nem szabad! - mert pl. ha a húga csinálja azt, amiért a fiúra rászólok, akkor odamegy a tesóhoz, és közli vele, hogy ezt nem szabad. UGyanakkor ő zokszó nélkül megcsinálja.

Nem könnyű a gyereknevelés, de ez az élet, ez szépíti a mindennapjainkat

Már most abban élünk :(

De jó volt olvasni, hogy többen ilyet írtatok, hogy meg tudjátok nevelni a gyerekeiteket, és jó velük együtt lenni. Vigasztaló, hogy ezek szerint ez nem lehetetlen a mai világban sem.

Látod ez számomra is főleg ezért érthetetlen,mert a mi barátaink is mind ilyen emberek.

Cikket???Örüljek ha majd itt nem harapják le a fejem érte:-)))Akik érintettek,sokan nem így látják.

De nekem akkor is az a véleményem,hogy jobb okosan szeretni a gyerekeinket,és jó irányba terelgetni.

Az nem válik a hasznukra ha mindent rájuk engedünk,és nem tanítjuk meg Őket a helyes viselkedési szokásokra normákra,figyelmességre,fegyelemre,udvariasságra...stb,ha nem neveljük Őket.Ebből szerintem sok hátrányuk lesz.Habár mire felnőnek,és ha csak fele ilyen marad,akkor szép kis társadalomban fogunk élni.

Azt írtátok, mondjam meg a picinek, hogy most az anyukával szeretnék beszélni... Az a baj, hogy nem piciről van szó, hanem 6-8 éves gyerekekről, és ha meg is mondom nekik, akkor is fütyülnek rá és folytatják, ahol abbahagyták. Mert totál nem érdekli őket, hogy a másiknak mi a jó, mit szeretne, mit érez éppen, csak az a fontos, ő mit szeretne. Két-három ilyen családot is ismerek, és az az ijesztő, hogy a szülők áldozatkész, egymásra figyelő emberek, akiknek nagyon is fontos az udvariasság, más emberek érzései - miért nem gondolnak arra, hogy ezt mennyire fontos lenne továbbadni a gyerekeiknek?

Na, ezt még lehetne ragozni napokig.

Tamianyu, írhatnál egy cikket a nevelési fortélyaidról. Szerintem sokan olvasnánk szívesen. Mert mostanában tényleg kevesen tudnak így gyereket nevelni, pedig szerintem sokan szeretnék jobban csinálni.

hűha, ez kemény ütés volt, de nem sértődöm meg az igazságtól. én a válás után nagyon ráengedtem mindent a gyerekeimre, valamiféle kompenzáció akart ez lenni az okozott traumákért. persze nem fogtam fel, hogy ezzel méginkább a kárukra vagyok, fejemre is nőttek rendesen.

miután összeköltöztünk a párommal, nagyon diszkréten ő kezdett el felvilágosítani, hogy bizony a nevelési módszereim a majomszereteten, és nem a szó szerinti nevelésen alapszanak.

a fiam szemtelen volt, kötekedő, nem köszönt, viszzabeszélt mindenkinek, stb. kb egy évbe telt, mire valamelyest helyrerázódtunk.

egy évbe telt, mire megtanultunk köszönni, és még néha most is probléma van ezen a téren...

amúgy nem gyerekekkel foglalkozom, de nagyon érdekel a pszichológia, és hajlamos vagyok mélyre ásni magamat a lelki dolgok miértjében.

én nagyon fájlalom, hogy sok gyereket nem tanítanak meg köszönni

bementem a snőm kislányaival egy cukrászdába és hát egy idős nénike köszön, na a lányok egyből én csokisat és puncsosat

mondom ácsi, köszönt a néni, légyszives köszönjetek

hát a francokat köszöntek

fagyit nem kaptam, és kijöttünk égő pofával

de az oviba is ezt tapasztaltam

jön be a gyerek a csoportszobába

természetesen köszönök neki mert csak a felnőttől látja a példát

azt hiszed vissza köszön

aztán meg néz a pici bogár szemeivel amikor leülünk beszélgetni, hogy azért ez nem volt szép

De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy vannak nyugodtabb habitusú gyerekek, akik nem ordítoznak vissza a szülőre, ha nem kaphatnak meg valamit, hanem szomorúak lesznek ugyan, de beletörődnek és kész, mert tudják, úgysem tehetnek mást, és vannak izgágább, "ingerültebb" típusú gyerekek, akik iszonyat kiverik a raplit, ha nem az van, amit ők kigondoltak.

Az meg már tényleg genetika, hogy melyik gyerek tartozik a nyugodtabb típusba, és melyik az izgágább, idegesebb típusba.

Én is így szoktam a gyerekhez virágnyelven szólni ha muszáj,hogy lehetőleg a szülő is értsen belőle.De legtöbbször vagy hatástalan,vagy nemtetszést vált ki.A köszönés meg alap szerintem,ez is a szülő intelligenciáját mutatja.Aki még ezt sem tudja megtanítani a gyerekének,az alkalmatlan szülőnek.

Én azt nem értem egyébként,hogy aki úgy neveli a gyerekét,hogy az mások számára elviselhetetlen,az miért csodálkozik rajta,ha nem tolerálják,nem szeretik a társaságukat?

ezzel a beszélgetés problémával nem vagy egyedül

sajnos ezt nem neked kellene megoldani hanem a szülőnek

vagy ha nem bírod akkor finoman hívd oda a picit, mond neki, hogy nincs e kedved menni ezzel vagy azzal játszani, mert a mamival meg a papival akarok beszélgetni egy pöppet:)

de csak finoman

az, hogy minek nem örülnének a szülök?

pl: a köszönés

arra allergiásak

ha köszönni akarod tanítani

Ez nagyon kényes kérdés sokaknál.Én sem szeretek rászólni a más gyerekére,de néha megteszem ha gyerekes társaságba vagyok,és azt látom a szülő nem szól rá.És még majdnem én érzem magam kellemetlenül,holott lesülne a bőr a képemről,ha az én gyerekeimet másnak kellene fegyelmezni amikor én is ott vagyok.Mert szerintem alap,hogy nem beszél közbe amikor a felnőttek beszélgetnek!Alap,hogy nem próbálja magára vonni mindenki figyelmét.Alap,hogy nem követelőzik,hogy nem kutat a táskámban,udvarias,nem szemtelen...stb.Ha mégis a társaságban marad,akkor alap,hogy csendben van,a szülője rögtön rászól amikor kell.A gyerek pedig mindig megvárja amíg jelez neki az anyja apja,hogy elmondhatja amit akar,vagy ha elküldik,hogy menjen a szobájába játszani,akkor azt csinálja,és ne parádézzon 5 percenként.Tudod én megértem azokat a gyerektelen embereket akik nem szeretik a gyerekeket,pont ezért,mert én is nagyon nehezen viselem a neveletlen gyereket.Még családon belül,vagy olyan társaságba is,ahol kifejezetten szeretik a gyerekeket,ott is illene tudni nekik viselkedni.Számomra is nagyon hízelgő amikor olyan emberek jönnek hozzánk,akiken látom,hogy majd elolvadnak a gyerekeimtől,de egy kis örömujjongás után akkor is félre vonultatom Őket,főleg ha elemükben vannak.Persze ha épen csendesek,és nem zavarnak,és olyan a társaság,hogy nem zavarnak akkor maradhatnak.De ez nagyon is vendég és beszélgetés függő.Amikor mi gyerekek voltunk akkor is így volt,és semmiféle pszichés bajunk nem lett ebből.Szerintem az a helyzet,hogy nagyon sok családban először a szülőket kellene megnevelni megtanítani a helyes viselkedési formákra,hogy figyelünk másokra is,nem csak önző módon magunkra,mert ha maguk sem ismerik ezeket,akkor mit adjanak tovább?

Egyoldalúan várnának el legtöbben,hogy csakis mindenki hozzájuk meg a neveletlen gyerekeikhez alkalmazkodjon,és fel vannak háborodva ha valaki erre nem hajlandó.Azon szoktam magamban jót derülni,amikor bevásárláson,vagy akár az utcán magán kívül lévő őrjöngő gyereket látunk,és a 2 évesem megállapítja,hogy milyen hisztis:D Persze nem csendesen....:-))))

Tényleg, lenne egy kérdésem. Mivel nekem nincs gyerekem, de sok baráti családban van, ezért nekem mások a feladataim-jogaim a gyerekekkel kapcsolatban. Nagyon szoktam vigyázni, ne szóljak bele a szülő dolgába, engem is nagyon irritálna, ha valaki más próbálna nevelni a gyerekemet. Viszont egy felnőtt nem egyszer rá kell, hogy szóljon a gyerekre, ha úgy adódik. Ti, akiknek van gyereketek, hogyan látjátok az ilyen külső ember szerepét? Mi az, ami tényleg bántó lenne, és mi az, amit nyugodtan megtehet az illető, esetleg még segít is a szülőnek vele? És az ilyen helyzeteket pl. hogy kezeljem? Mert mondom, nem hiszem, hogy elküldhetem a gyereket, ha a szülei nem teszik, de talán hangot adhatok valahogy annak, hogy szeretném, ha arrébb menne, mert a szülővel szeretnék beszélgetni.

Amúgy az ilyennél az a legidegesítőbb, mikor a gyerek arrébb, megy, de hallótávolságon belül marad (tehát ugyanúgy nem tudok beszélgetni, mert nekem úgy nem megy, ha más is hallja), és öt perc múlva újra próbálkozik. Az ablakon mégsem dobhatom ki... És elég rossz élmény, hogy ha én igyekszem a másik igényeit és intim szféráját tiszteletben tartani, akkor a legtöbb ember - és gyerek - miért nem tudja ezt viszonozni?

én is jobban, könnyebben teremtek kapcsolatot gyerekkel, mint felnőttel.

talán mert mi valahol megrekedtünk a gyermeki lét szintjén. nem azt mondom, hogy ez infantilizmus, de nálam több szempontból is így van.

Az a szülő aki "normál" értékrendekkel rendelkezik pontosan ezt is teszi.Nehogy már ne lehessen a gyerekektől szóhoz jutni!Éspedig nem lehet nagyon sok családban.Ilyenek a már általam említett barátaink is.Ha véletlenül ide tévednek,tuti egy egész mondatot nem tudunk váltani a gyerekeiktől.

Aztán egy keserves óra után amikor már látják,hogy ketten sem bírnak a 3 poronttyal,akkor feladják és inkább mennek.Persze azt előtte mindig megjegyzik,hogy nem értik mi hogy csináljuk,hogy a mieinktől lehetne beszélgetni.Sőt,még szót is fogadnak,ha azt mondjuk menjetek a szobátokba játszani,azt teszik.(próbálnának nem szót fogadni)Hát én meg azt nem értem mit nem értenek,amikor én évekkel ezelőtt mondogattam minek mi lesz a következménye,ha nem tesznek ellene.Komolyan mondom,hogy nem tudom,hogy élveznek e egyáltalán egy órát is naponta a gyerekeikkel töltött időből?!Mert állandóan tiszta ideg tőlük mindkettő,és mégsem változik semmi.A gyerekek akkor is azt csinálnak amit akarnak.Szemtelenek,visszabeszélnek,hisztiznek,nem fogadnak szót...stb.Szóval elviselhetetlenek(legalábbis számunkra)Ráadásul olyan ordenáré rendetlenséget képesek csinálni még vendégségbe is,mintha a bomba vágott volna be.(a lányaim el vannak borzadva tőle,2 és 4,5 évesek.)De ez még nem is érdekelne,ha válthatnánk pár mondatot a szüleikkel.