Aki bújt, aki nem.. Megyek!

Kezdeném röviden az elejétől. Párommal 2014. év elején úgy döntöttünk, hogy babát szeretnénk, ezért megbeszéltük, hogy abbahagyom a fogamzásgátló szedését. Bár én szerettem volna ezzel megvárni a májust, ugyanis május 2-án volt az esküvőnk, de párom meggyőzött, hogy már februárban tegyem le a gyógyszert, hisz úgyis idő kell majd, mire összejön a baba. Májusig biztos nem esek teherbe, mondta ő. Hát nem így lett, mert egyből teherbe is estem. Persze nagy volt az öröm, na meg bennem volt azért egy kis félelem is. A lagzin már egy 7 hetes pocaklakót hordtam a szívem alatt.

A terhességem - mondhatom - zökkenőmentes volt, egy kisebb vérzést leszámítva a 10. héten. Három hetet a vérzéstől itthon töltöttem, mint veszélyeztetett terhes, aztán a 14. heti vizsgálat úgy mutatta, hogy minden rendben és vissza mentem dolgozni. Bár az orvosom sokszor mondta, hogy kemény a hasam, de az elejétől kezdve mindvégig feszes volt a pocakom. Viszont innentől kezdve tényleg nem volt semmi probléma...

Egészen a 34. hétig. A 34. héten már itthon maradtam, úgy gondoltam, elég volt ennyi a munkából, kell egy hónap pihenő még a szülés előtt. Mivel december 17-re voltam kiírva, így úgy döntöttem, hogy novembertől már nem dolgozok.

A 34. héten, egy keddi napon voltam orvosi vizsgálaton, amikor a doki megint azzal jött, hogy nagyon kemény a hasam, innentől kezdve megint feküdnöm kell, hogy bent tartsuk a babát, nehogy koraszülés legyen. Még ugyanezen a héten vasárnap lett volna a kismama fotózásom. Bár az orvos fekvésre ítélt, a kismama fotózást nem szerettem volna kihagyni. Főleg, hogy kimozdulni se nagyon kellett volna hozzá, ugyanis a fotós házhoz jött volna...

Vasárnap reggel, a fotózás napján, 7-kor felkeltem, indultam volna a hajamat megcsináltatni. Első utam reggel a fürdőbe vezetett. Anyuval találkoztam közben a nappaliban. Ő rám nézett és még mondta is viccesen, hogy "meg van dagadva az arcod és a szád, milyen képek lesznek ebből."... Majd mentem a fürdőbe és akkor láttam, hogy vérzek. Egyből hívtam az orvosomat. Ő kérdezte, hogy a hasam nem görcsöl-e. Mondtam, hogy érzek görcsöket, de nem vészes. A hét elejétől éreztem már afféle jóslófájásokat. Éjjel is fájdogált a hasam, de úgy voltam vele, ha jóslófájás, akkor kipihenem és elmúlik. Hát éjjel minden egyes ilyen fájásnál csak átfordultam a másik oldalamra és aludtam tovább. Mint utólag rájöttem, átaludtam a fájásokat.

Az orvosom a telefonba azt mondta, hogy menjünk be a kórházba, valószínűleg egy két napig bent is tartanak, kapok infúziót, hogy elmúljanak a görcsök és még bent tartsuk a babát. Így hát elindultunk, egy két dolgot bedobáltunk gyorsan a táskába és irány a kórház. A kórházba reggel 9 körül értünk be, akkor feltettek egyből NST-re. Ez volt az első és utolsó NST-m. Majd a szülésznő átkísért a vizsgálóba, ahol az ügyeletes orvos megvizsgált. Megkérdezte hányadik hétben járok. Mondtam, hogy a 34-ben. Aztán közölte, hogy négy ujjnyira nyitva van a méhszáj. Én ekkor még nyugodtan feküdtem tovább. Gondoltam magamban, én csak infúzióra jöttem, aztán megyek haza. Nem fogtam fel abban a pillanatban, hogy ez mit jelent. Aztán, mikor a doktor úr hozzátette azt is, hogy ha ez már a harmadik gyerekem lenne, akkor azt mondaná most, hogy 15 perc múlva meg is lesz ez a baba, na akkor rettenetesen megijedtem. Akkor hirtelen azt sem tudtam hol vagyok és mi történik. Ezt az orvos is látta rajtam, és próbált megnyugtatni. Nekem csak az járt a fejemben, hogy „Atyaég… ez még csak a 34. hét… mi lesz a babával, ha most születik? Mekkora lesz? Rendben lesz-e?”. Doktor úr gyorsan próbált nyugtatni azzal, hogy tapogatta a hasam és, hogy egy kb. 2,5 kg-os baba lesz szerinte. Valamint hozzátette, hogy készüljek fel arra is, hogy mivel náluk nincs koraszülött osztály, így lehet elszállítják majd a kicsit.

Majd olyan fél 10 után átkísértek a szülőszobára, ami előtt már várt a férjem. Mondtam neki, hogy szülünk. A dokimat ekkor már értesítették, hogy jöjjön. Férjem ott volt velem végig. Ő meg édesanyámékat hívta telefonon, ugyanis az őssejtlevételes csomagot persze otthon hagytuk, mivel nem gondoltuk volna, hogy szülni jövünk. A választott orvosom 10-re be is ért, azonban közölte, hogy nem mer megvizsgálni addig, amíg anyukámék be nem érnek az őssejtes dobozzal, nem akarja addig megbolygatni a folyamatot. Én ekkor már feküdtem a szülőágyon, de még ekkor sem fogtam fel, hogy mi történik. Ekkor már semmi izgalom nem volt bennem, nem voltam feszült. Láttam, hogy a férjem nagyon izgul, én meg úgy éreztem magam, mint aki egy másik bolygón van. Viccelődtem is vele, hogy még szerencse, hogy reggel el tudtam menni wc-re, mert már beöntésre sincs időnk.

Majd 11 órára beértek anyuék az őssejtes dobozzal. 11-ig a férjem volt velem, de mikor az orvos mondta, hogy na akkor most kezdődik a neheze, akkor férjem inkább kiment az ajtó elé és anyukám maradt bent velem. Nagyon nagy segítség volt ő számomra, mivel én szinte azt sem tudtam hol vagyok, olyan gyorsan történtek az események egymás után. A szomszéd szülőszobában lévő nő hangosan kiabált. Én azon gondolkodtam, hogy én mikor jutok majd el arra a pontra, amikor így fog fájni, hogy én is kiabálok majd. Én még nem készültem fel a szülésre, hisz nekem még volt több, mint egy hónapom. Próbáltam azt tenni, amit a szülésznő és az orvos mondott, több kevesebb sikerrel. Így mivel kevésbé koncentráltam a dologra, egyik lábamat a szülésznő fogta le, másikat édesanyám. Aztán hihetetlen gyorsasággal 11 óra 21 perckor meg is született a kisfiam. Mivel koraszülött volt, egyből elvitték. A szülés után csak egy pillanatra láttam egy lilás-mázas kis békát. De akkor egyből hangosan fel is sírt, s az orvos erre megjegyezte, hogy nem lesz vele gond. Férjem és anyukám megnézhették, ahogy a gyerekorvos megvizsgálja. Majd bebugyolálva egy percre nekem is behozták megmutatni. Én még ekkor sem fogtam fel, hogy ez az én gyermekem. Anyukám mondta, hogy büszke rám, hogy egy hang nélkül végigcsináltam az egészet. Nekem szerencsére a kiabálós rész is kimaradt. Amúgy is igen halk szavú vagyok, nem tudtam kiáltani sem közben, egyetlen egyszer nyögtem csak fel. A férjem meg azt mondta, hogy az ajtó előtt egyszer hallotta, hogy nyöszörögtem, ő már akkor majdnem elsírta magát.

El kellett telnie a kórházban egy pár napnak, mire felfogtam, hogy kicsit hamarabb a vártnál, édesanya lettem. A gyerekorvos a babával mindent rendben talált, így nem kellett őt elszállítani. A 34. hét végén, a kiírt december 17. helyett november 9-én, azon a szép napsütéses napon 2600 grammal és 47 cm-vel megszületett angyalom, Gábriel.

Koraszülött baba létére nagyon formás, kerek pici baba volt. A látogatóim meg is jegyezték, hogy szerintük el lett számolva, hiszen nem néz ki koraszülöttnek.

A szülés mondhatni villámgyorsasággal, csendben és szinte fájdalommentesen zajlott le. A terhességem alatt nem gondolkodtam azon, hogy vajon milyen lesz a maga a szülés, nem is féltem tőle, nem izgultam előre. Azt leszámítva, hogy kisfiam hamarabb jött a világra, ennél tökéletesebb és könnyebb szülést, valamint nála szebb babát nem is kívánhattam volna… Így hát a kismama fotózás helyett aznap egy csodálatos kisbabát kaptam.