Akarom, de mikor? (beszélgetés)

Sziasztok!

A 67. hozzászólásom folytatásaként írom:

Két hete költöztem haza, a volt párom nagyon gyakran keresett, hogy menjek vissza hozzá. Először szépen, majd egyre ingerültebben utasítottam vissza. Most már ott tartunk, hogy megkérte a kezemet, szeretne itt Magyarországon elvenni áprilisban, hogy visszamenjek hozzá. Nemet mondtam büszkeségből, de teljesen összezavart.

Ha egy hónapja teszi fel a kérdést, repdesve mondok igent. De most, ilyen előzményekkel...

Igen, ez a darálás nemcsak a napokra, hetekre, évekre vonatkozik, hanem a kapcsolatban a kölcsönös tiszteletre is. Amikor már nem tudunk úgy problémát megoldani, hogy ne vigyen bele a férjem "anyázást", ráadásul már a lányaim előtt, akkor sérül az önbecsülés, a méltóság, az anyai tekintély is. Sajnos mi már itt tartunk.

Ez az új szerelem a mérleg nyelve, ami elbillenti a saját boldogságom felé a mérleget.

Ugyanakkor a szerelmemmel sem könnyű. Igazából én nem is azt várom tőle, hogy vegyen feleségül, hanem azt, hogy döntsön már valaki mellett: felesége, boldogtalansága, vagy én és a boldogsága mellett.

Fekete vagy fehér? Csak én látom, rózsaszín felhőből, hogy ilyen egyszerű?

Mit gondoltok?

Vajon kevés neki ehhez 3 hónap velem? Ha megvan a szándék, hozzá fogjuk rendelni a célt, az eszközöket, és a határidőt. Ha elhatározza magát, hogy összekötjük az életünket, lesz egy cél, és el fogja adni a házát, meg fogja találni a kapcsolattartást az imádott fiával stb. Sajnos úgy tűnik, döntésképtelen a kedvesem, mindig azt mondja, éljük meg a szerelünk pillanatait, ne tervezzünk előre, msjd csak lesz valami. Én egy tervezős fajta vagyok, csak így értem/érek el valamit az életben, így érzem valamennyire biztonságban magam. Így harcoltam a gyerekeimért, anyatigrisként, így álltam ki a beosztottaimért, így építkeztünk. Ugyanakkor még nem elég erős az elhatározásom, a saját életemet illetően. Ahogy írod Deaddictive, Te is, félek kicsit az egyedülléttől. Ami ugyan - szerintem - alaptalan, de mégis a kisördög ott motoszkál.

Én elvesztem a házasságomban. Féltem, ha folytatjuk még jobban elveszek benne. Na, ez a félelem már alaptalan :)

Attól, hogy egy házasságom megbukott, nem ábrándultam ki ebből az intézményből. Tök mindegy, hogy házasság vagy "csak" hivatalos formában nem elismert párkapcsolat. Ilyen hibába többé nem akarok esni.

Most már úgy érzem, jó, hogy ennyi idősen kell megállnom a saját lábamon egyedül. Sokat beszélgettem azóta elvált, váló félben lévő és rég megromlott kapcsolatból kilépni nem bíró emberekkel. Sokkal jobb 24 évesen önállóságot tanulni, mint 10 évvel később. Sokkal jobb, hogy én 16-17 évesen túlvoltam azon, mint amit valaki 40 évesen tanul, az ismerkedést, mert leragadt az első nőnél, és sokkal jobb, hogy elváltam ilyen fiatalon, mint 40 éves korom után rádöbbenni, hogy csak egyetlen dolog van, ami visszatartana, hogy kilépjek: még soha nem voltam egyedül, és félek.

Nem akarok örökre egyedül maradni, de a legrosszabb, amit valaki tehet, hogy csak azért van egy bizonyos személlyel, hogy legyen mellette valaki. Igazából már előbb változtatnom kellett volna a házasságom menetén, vagy hagyni a francba. Utólag könnyű okosnak lenni... Mikor mennek a napok, egyikből a másik, darál, darál a gép, akkor nem biztos, hogy elgondolkodik az ember azon, hogy az a gép, amit hajt már rég nem ő.

Mindent egybevetve, bár nem szeretnék szingli lenni, inkább az, mint még egyszer ilyen seggfej, hogy már érdekeit a magam elé helyezem.

Évi! Én úgy gondolom felesleges lenne sürgetni őt. Egyszer már kimondtad valakinek, hogy örök élet és csak vele...nem jött be. Gondolom itt is, mint mindig, kettőn állt a vásár. Ha én egyszer csalódnék ennyire a házasság szent kötelékében, akkor nem hiszem, hogy annyira erőltetném a következőt. Mert ezek után én már nem tudnék hinni a házasságban. Nem lehet, hogy csak megerősítés kell neked, hogy ki merj lépni a kapcsolatból. Egyedül nem menne??? Mert én úgy gondolom úgy lehetnél igazán önmagad. Nem kellene mindig valaki, akihez alkalmazkodni kell, akire várni kell.

Csak azért kérdezem, mert mióta erre a fórumra felnézek és olvasgatom a soraitokat, nekem pl. egyre kevésbé fontos a házasságkötés. Minek erőltessem??? Az szánalmas. Próbálom úgy alakítani az életemet, hogy nekem jó legyen. Szeretem a másikat is, de addig, amíg benne nem születik meg a döntés úgy igazán, addig én vagyok a legfontosabb saját magamnak, nem pedig ő. Sőt, talán az a legjobb, ha utána is fontos leszel önmagadnak, mert különben megalkuszol, nem kapod cserébe azt, amit szeretnél és borul a bili. Ő meg nem érti miért, hiszen kezdetben minden annyira jó volt. TE változtál meg!

Szerintem sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni magunkról. Kihajtjuk a belünket is a másikért és jól pofára esünk, mert a másiknak ez természetes. Nem éreztetjük vele, hogy ez tőlünk mekkora áldozatokat követel, mert szeretjük és mosolygunk közben. Mert, ha meg puffogsz, akkor mit gondol rólad, nem?? Most kezdem megérteni az ún. szingliket. Eddig nem értettem őket bevallom őszintén. Már kezdem.

Ilyen formában, ahogy elmondod, hogy a ház eladásáról is szó volt már, tényleg nem nevezhető megcsalásnak. Nehéz helyzet lehet, ha a férjed nem működik együtt a válásban.

Ha nagyon nem megy a dolog, szerintem bírósági úton lehetőség van rákényszeríteni az eladásra. A rokonságban volt egy testvérpáros, örököltek ketten egy házat. Az egyik nem akarta eladni, csak a másik. Amelyik ragaszkodott a házhoz, nem tudta kifizetni a másikat. Ilyen esetben bírósági eljárást lehet indítani, mikor lezárult az ügy, akkor ha vevő jön, nem mondhatja rá a makacs fél, hogy márpedig nem írom alá az eladási szerződést. Mire végig fut a bürokrácia hosszú, és rögös útján, az nyilván idő. Plusz különbség, hogy eleve egy életközösség jogi felbontása körül forog a per-patvar, de érdemes lenne az ügyvédnél utána érdeklődni.

A férjemmel gyakorlatilag egymás mellett élünk már több mint 3 éve, de egyikünk sem mert még lépni. Külön programok, külön bankszámla, de közös költségviselés, döntések a gyerekek ügyeiben; tulajdonképpen külön élünk, csak egymás mellett, "társas magányban". Úgyhogy nem gondolom ezt megcsalásnak, csak tökölésnek, a döntésképesség hiányának, hogy külön menjünk végre, halogatásnak. A lányaim is sokszor mondták már, hogy apa, anya miért nem mentek külön? A baj hogy összekötnek a már említett dolgok, de olyan szinten, hogy a férjem nem akarja eladni a házunkat, egyenesen megtagadta a kérésem!, és nyom minket 10M Ft jelzáloghitel is. Nekem és neki sincs pénze viszont kifizetni a másikat, hogy elmehessen végre.

Úgy gondolom, van még 30 jó évem, amit ne egy megkeseredett kapcsolatban akarok leélni. A lányaim 2-3 év múlva kirepülnek a fészekből, és mi ottmaradunk, és szó szerint meg fogjuk ölni egymást.

Sokan mondják, hogy csak magamért váljak el, de kellett egy szikra, ez a pasi aki meglódított a döntés útján, akiért végig merem csinálni. A döntéssel csak bizonyosságot akartam, hogy valaha velem akar majd élni, tehát van plusz értelme a döntésemnek. Ő se fiatal, 47 éves!

A 3 hónap túl kevés idő bármire is. Ha nekem valaki ennyi idő elteltével megkérné a kezem, azt hiszem pofán röhögném, és otthagynám, mert egy szeleburdi Bandikához nem közném az életem.

Figyi, ha gyakorlatilag most csalod a férjed, nem merész fényképet meg e-mail címet kitenni az adatlapra? Vagy nálatok már eldőlt végleg minden, válsz, akár akar az új pasi, akár nem?

Sziasztok,

örülök, hogy rátaláltam a fórumra.

Hasonló problémával küzdök én is, de azt hiszem, mázlim van. Én 3 hónap után akartam döntésre bírni a szerelmemet, de úgy látom, ti már régebb óta küzdötök ezzel a problémával.

Mi mindketten házasok vagyunk, tini gyerekekkel, kihűlt házasságokkal. Általános iskolai szerelem után, 30 év múlva találkoztunk újra, amikor is fellobbant az a bizonyos, az életben egyszer megtörténő szerelem. Én sürgetem, mrt már elment az idő, és nem lesz több egymásra. A szerelmem még el akarja adni a közös házat, még jobban meg akar ismerni stb. Szóval - én úgy érzem- ezek kifogások, de lehet, hogy tényleg nem tudja ezeket a problémákat egy válás után megoldani? Most még Kényelmesen elvan, nem kell vállalni a bizonytalant, a kockázatot, nem tud vagy nem akar kilépni a komfortzónájából.

Mennyi időt lehet adni egy pasinak, hogy döntsön végre?

Nem becsmérlem, az internet átka, nem megy át a hangsúly.

Az értékes munka: amivel ténylegesen pénzt keres az ember, nem csak tervezget. Az értékest idézőjelbe is tehettem volna. Nem kétlem hogy dolgozik, tisztában vagyok vele, hisz tudom mit hoz haza. Arra akartam célozni, hogyha akár több ideje is lehetne. Osztozkodás... Nincs osztozkodás.... Én leteszem az asztalra amit én tudok: Főzök mosok stb a suli mellett. És nagyon tisztelem azért, hogy minden mást megold, pl h ne kelljen a suli mellett még dolgoznom is.

Továbbra sem becsmérelni akartam és Őt sem szoktam, mikor szóba kerül egyszer-egyszer.

Nem tudom, mivel foglalkozik, de sokszor az az X idő vihogás fontos, hogy a kapcsolat, bizalom meglegyen, tovább ajánlják...

Nekem kicsit becsmérelgetésnek tűnik amit írsz ("számomra értékes munka ebből"), és lehet, hogy a pasidnak is (Na de hát ő dolgozik...) Előfordulhat, hogy ebből a pár sorból csak az én fülemből cseng rosszul a dolog... Mindenesetre osztozkodással csak óvatosan, hogy miért ki mennyit tett le az asztalra.

Ez az egész nap csesződik vhol... Én nem vagyok annak a híve, hogy minden szabadidejét az embernek a párjával kell tölteni, de hogy azt sem tudod, hol, mivel, kivel...

Amíg jól működött a kapcsolatunk a férjemmel, addig mindig meg szoktuk beszélni, kinek mivel telt a napja. Nem percre pontos elszámolás, hanem normális szinten, ami az együtt élő embereknél szokás, ami a mindennapos törődés része. Aztán feltűnt nekem, hogy ő elmesélte az övét, akkor ha én nem kezdek a sajátomba, nem is kérdez. Aztán azt is megfigyeltem, hogy hetek teltek el úgy, hogy nem kérdezett vissza, ha meg belekezdtem, sokszor a mondat felénél elsétált, mert abban a percben be akart ülni a számítógép elé, hisz' annyi időnk lesz még az életben beszélgetni... Aztán annyi idő eltelt, hogy néha-néha kérdezett, hogy velem mégis mi van, de már annyi minden volt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem, és már nem is akartam elmondani, rámondtam semmi.

Nem riogatás, de ha már úgyis ennyi mindenen agyalsz, gondolkozz el azon is, hogy miért fedi számodra homály napi 5-7 óra programja. Vagy a "csesződik vhol" az számodra ismert időtöltés?

Egyre inkább úgy néz ki, helyre áll a rend :)

Köszi!

Az lenne az igazi, ha szívből jövően kérnék meg a kiválasztott kezét. A kérdés az, hogy a nő iiracionális elvárásokat támaszt? Mi az irracionális.

Mennyi az az idő, mikor a férfi úgy érzi, nincs elkapkodva a döntés? Ezt csak ők tudják megmondani:)

Na, de akkor mi a teendő? ... Sokat gondolkozom mostanában én is megint.

Hiába érzem, tudom, hogy szeret, és velem akar lenni, nem lép.

Mert régen a férfiak képesek voltak döntést hozni. Tudták mit akartak, és azt hogyan érhetik el. Nem volt ingyen ágyas, szakács, cseléd, ha ezt most mindenféle áldozat nélkül megkapják.

Még mi érezzük magunkat megtisztelve, hogy összeköltöznek velünk:)

nem tudom mit mondjak. Manapság mindenki habozik, mindenki kifogásokat keres, kevesen vannak akik az asztalra csapnak, hogy igen, téged akarlak, gyere hozzám feleségül. Ritka az ahol a ffi magától eljutna erre a szintre, a nagy többség több éves együttélés után, néhány óvatos célzás hatására teszik meg. Vagy abból a félelemből, hogy a nő lelép, ha nem kapja meg amit akar. És a nő (az aktuális) túl jó ahhoz, hogy egy ilyen miatt hagyják elmenni.