A szorgalom tanulható készség vagy velünk született adottság? (beszélgetés)

Itt csak a következetesség segít.

Korának megfelelően kell feladatot adni, és megkövetelni a végrehajtását.

Kiskorától kezdve tudnia kell, hogy a családot együtt működtetjük, és mindenkinek ki kell venni a részét a feladatokból.

Lehet, hogy pont ezért. Látja, hogy ti mindent megcsináltok, akkor ő minek törje magát.

Nem tudom, hány éves a gyereked, de változni fog.

Én a 22 éves fiamon látom, voltak/vannak nagyon aktív, tevékeny időszakok, de van, amikor már abban is elfárad, hogy felkel.

Ahogy változnak a körülmények, változik majd ő is.

Közhely, de a kényszer nagy úr.

Milyen idős a gyerek? Talán csak az van, hogy egyelőre nem talált rá arra a tevékenységre (sport, akármi) ami igazán érdekelné, ezért tűnik egyelőre lustának. Ami nem biztos, hogy lustaság, csak olyan érdektelenségből eredő "lassú víz".

Ha még 8-15 körül van, lehetne terelgetni a sport különböző ágai felé, valamelyiket megkedveli. Vagy éppen számítógépes programozási ismeretek, hasonlók... egész biztosan változna, ha olyasmivel találkozna, ami igazán leköti.

Hát igen...

Bonyolult ez az élet. (Néha. :-D)

Egy ember személyiségét nem tudod csak neveléssel megváltoztatni. Hiába szeretnéd, ha másmilyen lenne a gyereked, őt úgy kellene elfogadni, amilyen. A példamutatás jelenti a legtöbbet. Lehet, hogy még nem látod rajta, de ő látja, hogy ti milyen ambiciózusak vagytok, és előbb-utóbb (inkább felnőtt korában) követni fogja a példátokat. Viszont ha sokat erőlteted, és ezzel rossz érzéseket keltesz benne eziránt, valamint úgy érzi, hogy nem felel meg neked, akkor akár dacból is arra fog törekedni, hogy az ellentétét csinálja. Az unszolás és hegyi-beszéd helyett az ő belső motivációjának kialakítása sokkal célravezetőbb. Ha öröme van benne, hogy ő meg tudta tenni, akkor legközelebb is nekiáll.

Nem tudom, hogy mennyi idős, de például a kamaszoknál van olyan átmeneti időszak, amikor egyszerűen élethelyzetükből adódóan lusták. Ez életkori sajátosság, és elmúlik. Kisgyerekeknél pedig a szülő könnyen kiírthatja a törekvést, ha túl sok mindent megcsinál helyette mondván, hogy még ügyetlen hozzá.

Példamutatással.

Senki se "születik" lustának. Előbb a családi, szülői minta hat, utána pedig a tágabb környezeté is.

A felnőtteknek óriási a szerepük abban, hogy egy gyerek mennyire lesz szorgalmas, törekvő.

Azt mondják, hogy akinek gyors az észjárása, az gyorsabban is cselekszik, mint akinek lassabban forog az agya, mert a gondolatok, hogy mit is kell tenni, lassabban jönnek elő.

Majd iskolás kor kezdetén kell figyelni, hogy valóban lustaságról van-e szó, vagy csak lassabban forog az agy.

ez érdekes, szerintem az van,hogy az embernek sok képessége van és mondjuk az egyikben jobb,mint a másik.

Pl nem rajzolok jól,de szépen éneklek,ahhoz képest.De az,hogy ahhoz képest,hogy pocsékul rajzolok,szebben éneklek, nem jelenti azt,hogy én objektive jó énekes vagyok és akár egy békési tehetségkutatón nyernék, no plána nem jelenti azt, hogy felvennének a Zeneakadémiára,magánének szakra.

A szülőnek nem kellene kényszeríteni a gyereket egy olyan sportra pl., amiben nem tud sikeres lenni.

Az iskola viszont egy más téma. Nem lehet mindenben jó, mindenki. Persze, ilyen is van, de nem ez a jellemző, de a gyereknek tudnia kell, hogy attól, hogy nem tud szépen rajzolni, írni, énekelni, még nem jelenti azt, hogy hülye, csak annyit, hogy ő másban jó.

És persze, a szülőnek támogatni kellene a gyerekét és nem erősíteni benne, hogy ő semmire sem jó.

A dicséret kell. Ha csak azért tudod megdicsérni, mert szép, akkor azért, de éreznie kell, hogy ő is jó valamiben és nem értéktelen.

Nem, a kutyát idomítod, a gyereket pedig neveled.

A gyereknek nem parancsra kell elvégeznie a dolgát, hanem azért, mert igénye van valamire, amit te beleneveltél.

Nem szeretném bántani a tanítókat, de sokszor tapasztalom, hogy a választékosan beszélő, érdeklődő ovisból, egy rettegő gyereket csinálnak pillanatok alatt.

A saját gyerekemet napi szinten kellett visszarázni a megszokott életvitelébe, pusztán azért, mert a tanítónéni a kislányokat jobban kedvelte. Egy nyár majdnem kevés volt, hogy újra a régi legyen, amit szeptember első 2 hetében a tanítónéni újra lerombolt.

És ez nem csak az én gyerekemmel történt, hanem most is rengeteg gyerekkel megtörténik.

Persze, van akinek ez is jobb, mint az otthoni légkör, de nem minden gyereknek...

Sztem a dicséretek mennyisége jó esetben attól is függ, hogy a többiekhez és önmagához képest milyen a teljesítménye.

Tudom most ez nem trendi, de én az előbbit tartom fontosabbnak, mert életszerűbb.

Általában azok az emberek, akiket többet dicsérgettek magabiztosabbak és sokszor pont ezért kevésbé szorgalmasak, mert nincs bennük megfelelési kényszer.