A mi történetünk

20 éves koromban, iskoláim befejezése után helyezkedtem el az első munkahelyemen. Anyukám akkori élettársának a balatoni nyaralójában többször volt buli és társaság, én sosem mentem velük. Egyetlenegyszer voltunk ott a barátnőmmel jóval korábban, de az akkori pökhendi társaság nem tetszett, úgy gondoltam, többé nem megyek oda. Egy évvel később nyáron valamiért meggondoltam magam és mégis elmentem velük egy hétvégére. Már előzőleg is beszélgettek egy fiúról, akinek be nem áll a szája, gyakorlatilag többet beszél a kelleténél.

Mikor megérkeztünk, még nem jött meg a társaság színe-java és a „sokatbeszélő” is csak késő este jött meg. Ez a fiatalember ahogy belépett az ajtón, valamiért rögtön megfogott és az első gondolatom az volt, hogy ez a fiú kell nekem. Sajnos külső adottságaim nem engedték meg, hogy tobzódjak a fiúkban, úgyhogy nem tulajdonítottam sokat ennek a fiúnak sem, ő is az előzőekhez csatolódott, akik tetszenek, de nagyon. Másnap aztán kiderült, hogy mégsem vagyok közömbös számára, sőt külön feladatot is kaptunk közösen, ami kettesben való beszerzést jelentett. Elindultunk és a pesti fiatalember a maga módján próbálta tudomásomra hozni, hogy mit jelentek számára, de nem beszélt nyíltan, hanem összevissza hadovált, majd nekem szegezte a kérdést, hogy én mit gondolok erről. Miután én egy árva mukkot sem értettem belőle kértem mondja el végre emberi nyelven mit is akar, és akkor csak némán megfogtam a kezét, mentünk tovább szótlanul.

Egy helyen megálltunk csókolózni is és onnantól eldőlt, hogy mi járunk. Ez így elég furán hangzik, de ezt tényleg így történt. Tőlem szokatlan módon még aznap este megtörtént minden aminek meg kellett történnie, ami után úgy gondoltam, hogy meglesz rólam a véleménye.

Az eltöltött hétvége után hozzánk jött (én hívtam meg, szegény anyám majdnem elájult), a hazafelé úton kérdeztem meg, hogy mi is a neve valójában, mert mindenki csak beceneveken társalgott egymással. Megbeszéltük, hogy hétfőn randi. Teljes meggyőződésben voltam, hogy nem jön el, hiszen az én rút mivoltom úgyis elrettenti őt. De ez a fiatalember, ahogy én szoktam neki mondani, ízlésficamos volt és én mégis tetszettem neki, eljött a randira. Tapasztalatlanságomból eredően 1 hónapig gyakorlatilag Ő beszélt és én hallgattam, mosolyogva, csendesen, mikor végre megnyíltam felé és kiderült, elég jól bírjuk egymást. (Mint jó feleség és nő már túlbeszélem őt!) Mindezek ellenére az első hét után kijelentette, hogy Ő elvesz engem feleségül nemsokára. Ezen igen jól szórakoztam.

Ahogy telt az idő, szépen gyötörtük egymást, volt minden, ami kellett, 10 hónap után megtörtént az eljegyzés is, újabb 10 hónap után pedig az esküvő következett. Mi júniusban ismerkedtünk meg és már szeptembertől nálunk lakott gyakorlatilag, és az eljegyzés után külön háztartásba vonultunk.

Az esküvő egyszerű volt, mégis szép, nagyzolástól és hivalkodástól mentes. 40 fős lagzit csaptunk, hajnalig tartott a dínom-dánom. Betartottam az összes babonát, és mindent, amit csak lehetett. Volt tányértörés is véletlenül, de az is hozzájárult ahhoz, hogy most ilyen jó házasságban élhetünk.

Sosem felejtem el a párom arcát, mikor meglátott a ruhámban. Egy fotelban ült az üzletben, ahonnan kölcsönöztük, de addig titokban tartottuk a ruha mibenlétét. Mikor felvettem és kiléptem elé, tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel bámult rám, minden leolvasható volt róla. Az apósom is szegénykém (azóta sajnos elhunyt) csak makogott, végül azt mondta, hogy most legalább látszik, mim is van! Ezen azóta is csak mosolygok, azért Ő is csak férfi a maga módján! Annak is örültem, hogy Keresztanyám is elájult az esküvőnkön, aki az egyik rokonlány fényképeivel akart etalont mutatni számunkra egy jó esküvőhöz, csakhogy az a lány vékony, szőke, tüsi hajú volt, ami nem éppen jó alap a mi esküvőnkhöz.

Sajnos a korai évek nem úgy sikerültek, ahogy szerettük volna. Sajnos a családom, akiknek 95%-a alkohol problémás, is hozzájárult ahhoz, hogy most ott tartunk ahol, de nagyon küzdünk. Természetesen mi is biztosan hozzátettük a magunkét ehhez a jelenlegi helyzethez, de a nagyját nem magunknak köszönhetjük.

Köszönettel tartozom a férjemnek, aki a mai napig kitart mellettem és a történtek ellenére is szeret, gyereket akar, kényeztet, értünk dolgozik és olyan mértékben változott meg miattam (de nem az én kérésemre), csak szépen csendben mellettem, hogy 95%-ban teljesíti az ideális férjet számomra. Szeretlek drága férjem!