A helyes út? - A boldogabb életért

A helyes út?

Az életem egy újabb fordulóponthoz ért, és most már tényleg azt várja tőlem az élet, hogy döntsek.

Az egész 2008-ban kezdődött, amikor is az akkori párom „unszolására”, az érettségi után nem maradtam technikusnak, hanem tovább mentem főiskolára (Hozzá kell tennem, hogy az ország egyik legnehezebb egyeteme, az egyik legnehezebb szakkal...). És elkezdtem … kevesebb sikerélménnyel, mint kudarccal, de mindig bennem volt, hogy csinálni-csinálni, mert meg tudom csinálni, mert a jobb életért meg kell csinálni stb…

Aztán az akkori párkapcsolatomban jött egy elég húzós időszak, se szeretet (legalábbis nem éreztem), se tisztelet (ezt se), se pénz, és persze folyamatos kényszer (ezt viszont egyre inkább éreztem mindenben). Leginkább ezekkel a szavakkal jellemezném azt az időszakot. Kitartottam, mert úgy gondoltam, hogy nem hiába vágtam anno ebbe a kapcsolatba is bele –mint, ahogy a fősuliba se.. - és ostoroztam magam: meg tudjuk változtatni a dolgokat, majd jobb lesz, megváltozik… Próbálkozás volt több is rá, mondanom sem kell: sikertelen. A tanulmányaimat diákhitelből és munkából finanszíroztam. És mivel a tandíj árát a félév végig be lehet fizetni, így volt, hogy odaadtam az akkori páromnak, hogy segítsek rajta, mert mondván ő: addigra visszaadja. Ez sem sikerült!

Aztán elég lett. Betelt a poharam. Se az iskola nem ment, se az életem/ünk, így gondoltam akkor most felkerülhet az i-re a pont! És feltettem: 5 év után vége lett. Sok szenvedés és veszteség ért ekkor, de úgy éreztem megfulladok, ha nem lépek. Ekkor már időközben egy helyi cégnél dolgoztam („iskola” mellett=passzív év, mert a tandíjam árát odaadtam az ekkor már csak volt páromnak, még akkor, amikor menteni akartam a menthetőt, hogy segítsek rajta.)

Egy szál egy magam, és egy régi kis autó (amit összeszenvedtem magamnak). Így maradtam. Abban a városban élek, ahol a szüleim is, de elég nagy család révén, ahogy anno érettségi környékén elköltöztem, a helyem (szobám) be is töltötte az egyik kistestvér, és így éppen kényelmesen elfért az otthoni része a családnak. - Hát jó.. - Se lakás, se semmi igazából, mert a jövedelmem épp lefedte az életem munkával töltött idejének részét. Autóznom kellett sokat, tankolnom, kopott a kocsi, és az üzemanyag elszámolás sem úgy ment, hogy az nekem megérje, plusz a telefonszámla X%-át magadnak fizetted - mert hát: csak használod saját célra is - ezzel sincs semmi baj, csak amikor egész hónapban a füleden van a telefon a munka miatt, és már nincs is nagyon kivel beszélned mással (mert a magánéleted egy időre megszűnt), mint ügyfelekkel, a nagyon kevés fizetésből ne kelljen már még azt is kifizetnem. De megtettem, mert ez volt a rend. Így éppen nullára kijöttek a hónapok.

Terv: következő évre összeszedem valahonnan a tandíj árát, ami miatt passziválnom kellet (vagy visszaszerzem valahogy), és folytatom az iskolát.

Itt közbe kell szúrnom magamról: világ életemben izgulós voltam. Nem, nem az a fajta, aki nem mer tömeg előtt, vagy más emberek előtt megszólalni, hanem az a fajta, aki a dolgozat előtt: „ Jajj, mi lesz, ha nem sikerül? „– és emiatt volt bizony, hogy nem is sikerült... Talán nem is az izgulós a jó szó rá, inkább a megfelelési kényszeres. Tehát akkor volt sikeresebb, boldogabb és nyugodt szakasza az életemnek, ha ilyen dolgokon nem kellett izgulnom. Például nagyon jól éreztem magam a bőrömben, amíg dolgoztam. Ott is meg kellett felelni, de az más volt. Élveztem!

Vissza az eredeti történethez: Időközben megismerkedtem az egyik, akkor még szaktársammal, akivel együtt kezdtük a fősulit. Láttuk egymást sokszor, sok közös óra, mind a kettőnk tudta a másikról, hogy szimpatikus neki, de ennyi. A világban sok ilyen van, sokan szimpatikusak sokaknak, és ez mégsem jelent semmit. Neki is, és nekem is abban a korábbi időszakban komoly kapcsolatunk volt, amit véresen komolyan vettünk! De egyszer csak 2011 szeptemberét írtuk, és merő véletlenségből az akkori munkahelyem irodájába tévedt Ő. Valami ügy elintézése végett jött csak, de akkor, ott valami történt. Egymásra néztünk és valami teljesen érthetetlen dolog történt. - Ekkor már mind a ketten szingli napjainkat éltünk. - Olyan leírhatatlan érzés fogott el, mintha egy számomra nagyon fontos és réges-rég nem látott személy láttam volna viszont! Elintézte, amit szeretett volna, és elment. Ettől a naptól kezdve pár hónapon át nem hallottam róla semmit, nem láttam sehol, és az érzéssel sem foglalkoztam többet, ami ott akkor a hatalmába kerített.

Egy decemberi estén a „kedvenc” közösségi portálunkon megkeresett. Onnantól kezdve rengeteget beszélgettünk, megismerkedtünk jobban. Majd pár hét múlva kihasználva a közös kapcsolatainkat, összehoztunk egy randit, egy szervezett buli keretein belül. Nagyon jól sikerült! Életem egyik legjobb party-ja volt, és fülig szerelmes lettem. Legutóbb 13 évesen voltam ilyen szerelmes, és mivel akkor sok-sok csalódás ért, nem a legkedvesebb emlékeim között él az érzés, attól függetlenül, hogy kétség kívül az egyik legszebb és legboldogabb érzés, amit az ember érezhet. Innentől tudtuk, hogy MI együtt kell, hogy legyünk, és úgy is lett. Ő tanult még - utolsó előtti féléve volt az általunk anno közösen elkezdett fősuliból - én dolgoztam, és minden a lehető legnagyobb rendben volt! Ahogy közeledtünk a tavasz végéhez - nyárhoz, egyre feszültebb kezdett lenni a hangulat a munkahelyemen (a munkahelyen belül), így bizonyos okok, és felesleges viták elkerülése végett jobbnak láttam felmondani. Gondoltam úgyis itt a nyár, fel kéne készülni a szeptemberre, amikor is ismét kőkeményen tanulnom kell. Sikeresen tudtam új munkahelyet is találni, és eltelt a nyár, ideért a szeptember, félévkezdés, és a stressz, ami mindent elront. Hála a magyarországi felsőoktatási rendszernek, ami úgy van kitalálva, hogy ha nem hallod kb. minden nap, hogy mire figyelj oda, mit intézz el stb…, akkor kb. esélytelen bonyodalommentesen lebonyolítani a féléveidet.

És kezdődött, egy év távlatából kicsit homályosan emlékeztem dolgokra, mi a fontos-mit-mikor és hogyan… (?) és így voltak dolgok, amik az alap feszültségen kívül folyamatosan csak rakódtak az emberre, hogy biztos ne lehessen egy nyugodt perce se. A Párom, akivel eddigre összeköltöztünk (mert nem volt más lehetőség: Ő koleszos és meg valahol majd lakok…- elég furcsán hangzana?), mindent megtett értem, hogy boldoguljak, és hogy bepótolhassam, ami az „előző életem” miatt sajnos nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. És ez így ment hónapokon át, miközben Ő is küzdött a saját gondjaival, amik meghatározzák a későbbi életét, és előrehaladását. Lezajlott az első félévem, éppen hogy fennmaradtam a rostán, és jött a gondolkodás: érdemes ezt csinálni? - olyan nehezen megy (persze, hogy nehezen megy, ez sajnos pont egy olyan képzési terület, ami mindenkinek nehezen megy, még ha semmi más dolga nincs is, nem hogy úgy, hogy közben mellette gyakorlatilag saját magát kell fenntartania!). És sikerültek a fontos tantárgyak, jött a bizonytalanság - mikor cselekszem helyesen? A saját életem fenntartását nekem kell biztosítanom így-is úgy-is, mert a családom nem tud támogatni, az iskolának kéne mennie, mert anélkül a papír nélkül, amit ott kapok sokkal nehezebb boldogulni. De a kettő együtt nem megy! Így felvetettük a kérdést, nem lenne-e jobb letenni az egészet, és egészen más utakra lépni, hogy végre boldog lehessek? Éreztem, hogy óriási igazságok vannak abban, amit a Párom mond, de nagyon nehéz elengedni egy ilyen régóta szövögetett álmot, mint ez a diploma. Sajnos az előrehaladásom a „hol dolgozok – hol még többet- hol nem” állapotban kicsit lassabb volt, mint más hallgatóknak, így a diploma megszerzése is odébb lett volna még. - Jó, de akkor mit csináljak? - Rendkívül érdeklődő ember vagyok, minden az ég-világon érdekel, és elegendő idő ráfordítással, mindent képes vagyok nagyon jó szintre fejleszteni. Sok-sok alternatívát előszedtünk, hogy mi lenne a jó, több lehetőséget is láttunk, amiben jó lehetnék. A probléma gyökere viszont 2008-ban keresendő, amikor is az érettségi után nem maradtam technikusnak, hanem egyből továbbmentem, így érettségin kívül gyakorlatilag semmilyen papírom nincs, tapasztalatom viszont annál több, több területről. Csak az a baj, hogy egy felvételi eljárás során ritkán ez a mérvadó.. Így mivel elég bizonytalannak tűnt ez az irány, és mégiscsak folytattam a főiskolát, és volt még egy utolsó utáni lehetőségem, hogy megpróbáljam, így emellett voksoltam. Sajnos mivel a munkával összeegyeztethetetlen ez a szak, kénytelen voltam ismét a diákhitelhez fordulni, hogy élni tudjak. Megbeszéltük a Párommal, hogy innentől akkor csak a tanulás, mert most mindennek sikerülnie kell, elsőre! És elkezdődött a második félév. Szépen haladtam a tárgyaimmal, bizony sokan meglepődtek az eredményeimen, akikkel korábban közös órákra jártunk. Minden egyes napom szinte úgy telt, hogy reggel 8-ra órára, utána haza: ebéd, és tanulás ameddig bírom. Tartható állapotnak tűnt. Mellette a Párom dolgozott és szintén tanult, és próbált minden körülményt biztosítani ahhoz, hogy én haladhassak. Végül már annak a rovására, hogy Ő nem haladt.

Itt a félév vége 2013. május, úgy néz ki minden tárgyam meg fog felelni az elvásásoknak, mehetek majd vizsgázni, viszont eljutottam odáig, hogy semmit nem érzek magamban. Semmi lelkesedést, semmi boldogságot, csak egy széthajszolt fiatal lányt látok a tükörben, aki régen mindig nevetett, felvidított mindenkit, most meg csak az jár a fejében: „mi lesz ha?”- és retteg.

Ha az első félév vége után azt mondom, hogy: - Kész, én befejeztem!- biztos, hogy teljesen hülyeként könyveltem volna el magam. – Látod, megint nem ment? Nem vagy elég jó ehhez! - Mire volt jó mégis, hogy megpróbáltam ismét helytállni? Pontosan erre! Hogy ne higgyem azt magamról, hogy én ehhez kevés vagyok! Tessék, itt van, meg lehet nézni, meg tudtam csinálni, és valószínűleg korábban is meg tudtam volna csinálni, de ilyen áron? Hogy már most tönkremegyek bele? Hogy minden lelkesedés elszáll belőlem, mire oda jutok, hogy diplomám lesz és megutálom az egészet? Szerintem ennek így nem sok értelme lenne! De mégis mikor cselekszem helyesen? Ha azt mondom folytatom, és erre valószínűleg rámegy mindenem (a párkapcsolatom,a lelkem)? Mert attól még, hogy a jegyeim szebbek, még így is nekem kell fenntartanom magam, és jó pár félévem még olyan lenne, hogy meg kell szakadni – mégis hogy tegyem ezt össze? Sajnos ma, aki nem rendelkezik megfelelő támogatással sem anyagilag és sem lelkileg, nem tudja elvégezni a főiskolát. Ezt ennyi idő elteltével ki merem jelenteni. Sajnálom, hogy több havi diákhitelt felvettem már azért, hogy ez mehessen, hogy anno segítsek egy olyan embernek, aki nem biztos, hogy ezt az áldozatot megérdemelte, és most itt vagyok papírok nélkül, tele kérdésekkel? Mikor cselekszem helyesen? Ha itt hagyom az egyetemet, és megpróbálok egy dologra koncentrálni, vagy ha folytatom: és a végére lehet, hogy teljesen belekeseredem?

Választanom kell, de mikor tudhatom biztosan, hogy helyesen választok? Egyszer már volt egy hasonló fordulópont az életemben, akkor választottam, és a változást választottam, és nem bántam meg! Vajon most is ez lenne a helyes?

A Páromnak egyetlen dolog a fontos, hogy boldog legyek, és úgy látja, hogy így nem vagyok az, és önmagam sem vagyok. Nem az a lány, akibe anno, úgy beleesett, mint szamár a gödörbe! Ő is azt látja, hogy küzdök, szenvedek, de nem haladok. Legalábbis nem abba az irányba, ahova kellene, ahova szeretnék.

Mit tegyek? Ti mit tennétek? Lehet boldogulni diploma nélkül? Ha igen, hogy csináltátok?