25 éves vagyok, külön élek a férjemmel, de anyám még mindig bele akar szólni a dolgaimba.... (beszélgetés)

Ez szomorú!

Mi is elveszítettünk így egy babát, igaz jóval korábban. Azóta született kettő. Eszünkbe sem jut az első.

Nagyon sajlálom, hogy elvesztetted a szüleid, de a bűntudatod ne rajtam töltsd ki!

Az aggódás lehet, hogy nem veszik ki, de az irányításnak ki kell esni, mert ez a normális. A szülőnek is el kell gondolkodnia, és nem mindig a gyereknek benyelni mindent. Nagyon sokáig gondolkodtam, aztán elköltöztem. Mondtam, kértem szépen, hogy nem kell egy d.u. vagy este 4-5-ször felhívni minden hülyeséggel, de hiába. Az az arrogáns viselkedés, ha valaki a másik kérése és akarata ellenére másként cselekszik csak azért is. Meg az, ha más telefonján is zaklat, mikor tudja, hogy miatta kapcsoltam ki a telefonom. Meg az, mikor hétvégén délután kikapcsolom a telefonom, hogy senki, azaz senki ne hívjon, erre addig csönget, míg fel nem ébreszt, hogy biztos lemerült a telefonom, pedig tudja is, hogy olyankor szinte mindig lefekszek aludni. Ez az arrogáns viselkedés!

Én feltételeztem, hogy a téma kiírója beszélt a szüleivel (nyilván mindenki ezzel kezdni), és ezt le is írtam.

Én még mindig "gyerek" vagyok, és ez nagyon jó. Ugyanakkor anya is, és ebből a szemszögből én "nevelem" az anyum és az anyósom... Én ugyanis el tudtam fogadni, hogy egy gyereket max. 16 éves koráig lehet kordában tartani, amit addig elértünk, beépül a személyiségébe, minden további már csak konfliktus forrása. Az anyukám szó szerint betegre aggódta magát miattam, és a mai napig jobban tudja, hogy én mit szeretek, nekem mi a jó. De nemrégiben megbeszéltem vele, hogy attól, hogy ő aggódik, nekem nem lesz jobb. Hagyja, hogy a saját utam járjam, mint ahogy én is hagyom a saját gyerekeimnek. Az örömüket mindig megosztják velem, a rosszból csak annyit mesélnek el, amennyit jónak látnak. Nem kell nekünk mindent tudnunk... a gyerek már rég elfelejti, mi meg csak rágódnánk rajta...

Be kell látnia minden anyának, hogy a gyereke felnőtt, és örülnie kéne, hogy a felelősség helyett már "csak" a szeretetére van szükség. :)))

ne hagyd

kérd meg, hagyjon békén a tanácsaival, majd ha szükséged lesz tanácsra, szólsz neki

ő élje az életét úgy ahogy jól esik

és te is ezt teszed

amit nem adott át tudást 10 éves korodig, azt már tartsa meg magának

MINDEN ANYÁNAK..... megszivlelendő

Amikor ilyen tanácsokat ad bárki, előtte el kellene azon gondolkodni, hogy egyszer ő is lesz szülő és vissza fogja kapni az ilyen hozzáállást. A gyermek pedig gondolkozzon el azon, hogy a szülőből soha nem fog kiveszni az aggódás, az irányítás, mert ezt annyira megszokta és erről olyan, de olyan nehéz leszokni, elengedni, felnőttként kezelni. Nem ettől ő még nem gyenge elméjű, csak nehezen ereszti el a láthatatlan fonalat. Elismerem, hogy vannak nehezen kezelhető

szülők is, de mi kívülállók nem tudhatjuk, hogy valóban ilyenről van e szó, ennek hiányában pedig csak a téma tapintatos kezelését javasolhatjuk.

Én is szülő vagyok, és 37 éves koromig gyerek is voltam, és ezt írhatnám nagy betűvel, mert tényleg az voltam,42 évnyi generációs különbséggel. Nekem is sokszor nehéz volt, és szülőként is vannak nehéz pillanatok, időszakok, de nagyon nehéz lenne ezekhez még az arroganciát, durvaságot is elviselni, mert amit te javasolsz, az az.És a kapcsolaton semmit nem javítana, csak végül mindkét fél számára fájdalmat okozna, ha most még nem is így gondoljátok ti fiatalok.

Ne hagyd magad! Ülj le vele beszélni és mondd meg neki, hogy önálló felnőtt ember vagy, tudod te, hogy mit, hogyan szeretnél csinálni, vagy épp, hogy akarsz kinézni... Mondd meg neki, hogy szívesen meghallgatod a tanácsait, de nem kell parancsolgatni, azzal nem fog elérni semmit, mivel te már nem vagy kisgyerek, felnőttként éled az önálló életed ... - ez az én véleményem.

Én is idén leszek 25, még nem vagyok férjnél, csak élettársi viszonyban, de nekem is nagyon sokáig bele akart szólni anyum a dolgaimba/életembe, de nem hagytam. Ezzel igazából odáig fajult a dolog, hogy most 70 km-re lakunk egymástól, de sokkal jobb így a viszonyunk. Már nem szól bele az életembe, de azért megmondja a véleményét olykor. Nem akartam ilyen messze lenni tőlük, de így hozta az élet...

De....így van.

Nem tudom itt mi lehet a megoldás? Vagy egyszerűen csak hagyjam figyelmen kívűl az aggodalmaskodásait?

Igen....de egyszerűen nem tudja normális keretek között tartani az aggodalmaskodását.

Nincs neki más, csak én (se szűlője, se testvére,se férje, se másik gyereke).

Szia!

Hát vannak olyan emberek, akik próbálnak mindent irányítani, vagy ha nem is irányítani, akkor mindent szemmel tartani... De anyukád csak veled, ilyen vagy általában más emberekkel is hasonló? Mert ha csak veled, akkor ez valamiféle anyai ösztön, viselkedés...tudod szokták mondani anyuci pici fia...(pedig van már 30 éves is:-)) annyi a különbség, hogy te nő vagy. Amugy nem próbáltál meg vele erről beszélni?

....például, hogy hány kiló vagyok (ha szerinte túl kevés, az a baj, ha túl sok az a baj), vagy hogy milyen ruhát hordjak....

Nem értem miért nem lehet békén hagyni az embert? Miért kell mindenbe beleszólni??