Zsíros kenyér, uborkával!

Drágám!

Nem tudom, mivel érdemlem ki, ezt a sok megbecsülést, szeretet, és lelkesedést, mivel traktálsz, de most már azt sem nagyon tudom, hogy mit írhattam abban a levélben, hogy ennyire hatott? El kell olvasnom. Te jó Isten…

Örülök Neked, örülök minden másodpercnek, mit együtt tölthetünk, akár videó, akár sms, akár levél formájában. Hidd el értékeidet megismerve, nem vagy egy kő, a sok közül. Nem, nem. Téged ugyanúgy észre kell venni a kavicsok között, mint a másik drágakövet, de biztos még van egy-kettő, mi nem kő, csak messziről. Kicsit le kell porolgatni, fényesíteni is megengedett. S akkor jön elő a csoda, a gyémánt, a csillogás. Az érték. Bár én minden drágakövet, mint egy kavicsot tartom kezemben, mert - bár biztos értékét tekintve több -, viszont szépségre, egy kavics nekem többet jelent, bármilyen gyémántnál. A csillogás, nem az én világom. A kavicsban ugyanúgy van érték, főleg, ha belerakjuk, és onnan néha, csiszolgatás, melengetés után, elővesszük.

Érdekes az emberi lény, ki kétlábú, és fejjel bír. Gondolkodik. És érez. Csak ez a kettő, mi fontos. Egész életünkben. A gondolatok, mik nem baj, ha vannak, főleg, ha még hasonló síkon is futnak, és az érzések. Ritka, ha van. Szerencsések vagyunk. Hogy nekünk van, és lehet ilyen. Hihetetlen, hogy értékeket hajlandóak vagyunk úgy kidobni az ablakon, hogy meg sem próbáljuk lefújni róla a külső felszínét borító porréteget. De - mint én is - van, ki nem szereti a ragyogást. De végül is a kacsák, vagy az őzek, sem ész alapján választják párjukat. Mi miért is lennénk különbek? Miért? Hát, mert emberből vagyunk, állati ösztönökkel.

De ne taglaljuk ezt a kérdést. Nincs vége, végtelen gondolatsort foglal magában.

Viszont, helyezkedj el kényelmesen a kandalló előtt, hallgasd, hogy ropog a tűz, s melegíti lábad, és tested, azon részét, mely szemben ül a tűzzel. Ugye, jó? Igen, nyugodtan mosolyodj, el. Én is ott vagyok. Te konyakot is töltöttél magadnak, és egy cigarettára is rágyújtottál, mert tudod, most a "Mesemondó" mesél Neked. Igen, olyan történetet, mit Te ugyanúgy átélhettél, sőt talán át is éltél, mint én.

Nagymamámmal - úgy kb. 3-4 éves koromban -, sokat jártunk bevásárolni. Akkor még tudott. Jobb volt a lába, s Ő vállalkozott, hogy a szatyrokon túl, még engem is cipel magával.

Drága Jó kis Nagyim. Mennyi teher, és felelősség lehetett nyakába varrva. És akkor már nem volt fiatal. Mire képes, a szeretet.

Tehát, ahogy említettem, vásárolni is együtt mentünk, hisz ott voltam, egész nap. Így jutottunk el a piacra is. A piac, a padlásról, tetőablakon kinézve, pont a szemben lévő ferde rézsútos utca végében terült el. Most is ott van. Tudod, a Posta melletti kis utcán kellett végighaladni, ahhoz, hogy a piac teréhez kiérjünk. A templom körül, mely természetesen most is megvan, húzódott a piac.

Akkor még emlékszem, lovaskocsikkal hozták be az árukat vidékről, Fótról, Dunakesziről, Vácról, Gödről. A házunk előtti kis ferde utca, egyenes vonala volt a piacra vezető folytatásának, így mindig azon keresztül haladva szólt a paták kopogása. Jó volt hallgatni. Volt ki, minden reggel ugyanabban az időben "Hóha" lovával arra kopogott. Ostorcsapások ösztönözték az állatot, ne ijedjen meg a villamostól. Ha mégis azt tette, bizony néha sírva néztem végig, igen komoly "rángatásnak" voltak kitéve. Hogy sajnáltam Őket. Ők a vidéki lovak, kik soha nem láttak villamost, csak lótársaikat, bekerülnek a városba, hol a köveken kell kopogniuk, mi már önmagában is fárasztó lehetett, és még mindemellé egy villamos, és busz hihetetlen hangereje is "megrázta " nyugalmukat.

Dehát a piac, az "szent" dolog volt, az árunak ott kellett lennie az eladó asztalon. Tehát menni kellett. S mentünk, mi is. Én és a Nagyi. Beértünk a Piacra. Hol természetesen mindenki ismerősnek számított, persze, ki nem volt az? Köszönt: - Hogy van Mari néni? Hogy van a Kisunokája? Miközben ott szorongattam kezét.

Így mentünk végig a piacon. Először feltérképezve, milyen áruk vannak. Még egyszeri körbejárásunknál, már megállapította, mit is kell vennünk. Majd harmadik körként, rábökött az árura: - Ebből kérek fél kilót, Józsikám. S Józsikám adta.

Mindig egy-két keresetlen szó elhagyta szájukat. Érdekes, megálltak, beszéltek, még arra is jutott idő. Idő. És még egyszer IDŐ. Mekkora kincs is.

Persze, míg Józsikám kiszolgált, én szerettem a lovak közelébe húzódni. Figyeltem Őket, ahogy egész nap békésen ott ácsorogtak, várva a "Gazdit", hogy eladja áruját, és engedelmesen indulhassanak haza. Várakozás közben, nyakukba egy zsák volt akasztva, tele zabbal. Azt fogyasztották. Ha akarták. Napi többször is vizet vittek a "Gazdik" az utcán lévő csapokból. Igen, tudod az, amelyik, még talán vidéken néhány fellelhető. Itt már csak emlék. Megnyomtad a kart, és a cső száján folyt a víz. A víz sugarában pedig a földön feküdt a rács, melyre a vödröt letehetted, és nem billent fel.

De elkanyarodtunk. Tehát a lovakat figyeltem.

Aztán, mikor a vásárlás lebonyolódott, jöhetett a nézelődés. Igen, a kosaras, ki vesszőből készült kosarakat árult. Gyönyörű darabok voltak. Itt mindig elcsordult a szemem "nyála", hisz nem a szám kívánta. A szemem. Innen, kaptam is nem egy kis kosarat. Hisz én is bevásároltam. Kis kosaram volt, rendes bevásárlókosár, másolat. Majd később, fedeles. Hogy ne lehessen könnyen kivenni belőle semmit. Főleg a papírpénzekkel megrakott pénztárcámat. Tehát, igen a vesszőkosarak. Aztán, jött a Szintén Mari néni. A rózsa krumplival. Marikám, Marikámmal beszélgetett.

Majd bementünk, minden piaclátogatásunk után a templomba. A mai napig, ha a templomba bemegyek - merthogy szoktam - azt az érzést keresem, amit Nagyival, belépésünkkor éreztem. Fenséget, hatalmat, engedelmességet és nem utolsó sorban sírhatnékot.

Szerettem, mikor bedobhattam a 2 Ft-ot a perselybe, és az nagy hangot adva, a csendben, leért az aljáig. Mindig úgy éreztem, engem néz a templom freskója, a Kereszt, Mária szobor, és a padok is. - Miért keltek ilyen zajt? - mondják. Hisz Ők imádkoznak, fohászkodnak, és egyébként is a tömjén szagától, már bódultak. Bizony lehet, hogy én nagyon hangos voltam, főleg az azóta is síri csöndben ülő Kereszt, vagy Képek képzelhették azt.

Istenem, de jó volt gyermeknek lenni.

Ott tanította meg Nekem Nagymamám, a "Miatyánkot", melyet mára - bár a lényeget még mindig tudom -, a nagyját már fátyol borítja. És hiába keresem Imakönyvekben, sehol nem találom. Pedig ez egy sablon, kötelező mormolás volt. És persze hittem is benne. Most is hiszek.

Egy-két alkalommal a piacra menetelünk célirányos volt. Anti volt a hentes, kihez zsírszalonnáért jártunk. Emlékszem 6 kg-ot vett a Nagyi. Nem szerettem. Minden zsíros volt utána, és persze színe sem volt, hisz nagy tábla, fehér szalonnák voltak. Haragudtam is Rájuk, hisz onnan, hogy ezt hazavittük, Nagyi csak dolgozott. Kockára vágta, nagy lábosban forró lap tetején a kockákból, folyadékot gyártott. Ezt a lét öntötte bödönökbe. Igen, hát ez volt a zsír. A nagy óriás fakanál, a nagy hatalmas lábos, mi csak zsírszalonna olvasztására szolgált, mind tartozékai voltak gyermekkoromnak. /Na és a lekvár befőzésére is hasonlót használtunk. Hisz az is volt./ És persze az elmaradhatatlan töpörtyű. Nem szerettem.

Szüleim persze meg már alig várták, hogy forrón bekaphassanak egy pár szemet, sóba mártva előtte. Hümmögve adták Nagyi tudtára, milyen finom. Biztos az lehetett.

Én csak azt láttam, Nagyi elfáradt. Sajnáltam. Ilyenkor ki is küldött a konyhából. - Ne legyél itt, kisunokám. Játssz bent a szobában. - mondta. Most már tudom, miért, hogy le ne fröccsenjen a forró zsír. Meg ne égethessen. Nehogy bajom essen.

Én meg azt hittem, már nem szeret.

Látom, elkortyoltad a konyakod. Sőt, már fejed is vállamra tetted, hisz könnyű a valóságot keverni az álommal. Betakarlak, még kicsit. Feljebb húzom rajtad a kockás takarót. Vigyázok fejedre, nehogy észrevedd, kibújtam alólad. Teszek még pár fahasábot a tűzre. És hagylak pihenni. Készítek Neked, egy kis zsíros kenyeret.

Szia. Álmodj jól. Szólj, ha vége az álmodnak. Én itt vagyok.

Most nyújtózz egyet.