Tényleg annyira csodálatos a terhesség?

Miközben írom ezt a cikket, folynak a könnyeim és hatalmas harcot vívok önmagammal. 5 hónapos terhes vagyok és bár örülnöm kéne, hogy végre lakik valaki a pocakomba, nem tudom így megélni. Tele vagyok keserűséggel és csalódással, legfőképp azért, mert elvesztettem önmagam. Hogy ez mit is takar? 26 éves vagyok, két éve házas és boldog ember voltam. Terveztük a babát és vágytam is rá, de legbelül mindig voltak félelmeim a szüléssel és terhességgel kapcsolatban.

De hát mit lát és hall az ember?A terhesség csodálatos és amikor megszületik a baba, az maga a csoda. Az utcán fel-alá mászkálnak a csinos, fitt kismamik és bár kb. 2 hónapos a csemete már miniszoknyában tologatják a babakocsit. Hát így tényleg nem lehet nehéz. Gondoltam. De sajnos én nem ilyen vagyok. Világ életembe küzdöttem a súlyommal, majd rengeteg sport és diéta után elértem álomsúlyomat, be is álltam rá, szóval csak szinten kellett tartani. Mindezt megelőzte egy anorexia és bulémia.

Aztán terhes lettem. 5 hónappal ezelőtt még minden csodás volt, bár rögtön 12 hét alatt felszaladt 6 kg. 58 kg-ról indultam. Mikor megláttam aztán a 65-öt, majd 67-et, majd 69-et, azt hittem meghalok. Pedig semmit nem változtattam az étrendemen, semmit az égvilágon. Ugyanazt és ugyanannyit ettem/eszek. Kivéve a gyümölcsöt, mert azt sosem szerettem, de most szeretem. Ami pedig tudjuk, hogy egészséges. Vagy csak ebben is én vagyok a kivétel, mert nekem káros. Szóval a 21. hétben tartunk, és már több vagyok tíz kilóval. Borzalmas. És felzaklat. Mindezek tetejébe az orvos diétát rendelt el, mert ez baromi sok.

És megint csak sírok és sírok. Siratom a régi életemet, a régi önmagamat és egy percig sincs lelkiismeret furdalásom. Legszívesebben nem ennék semmit és úgy rágyújtanék egy cigire. Sokan írtak a szülés utáni depresszióról. Ebben is fordítva működnék? Miért van az, hogy mindenki a csodálatról ír és soha senki a lelki gyötrelmekről? Pedig nem hiszem, hogy egyedül lennék ezen a világon, aki efajta fájdalommal küszködik. Vagy ez tabutéma? Miért? Így például nincs senki, akihez fordulhatnék egy kis segítségért. Ez nem fair. Egyedül küzdök és senki sem ért meg. És ezért megint csak sajnálom önmagam és egyáltalán nem érdekel a pocaklakóm. Sőt. Alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek.

Tudom, hogy rengetegen felháborodtak most és azt kérdezik, hogy akartam-e én ezt a gyereket egyáltalán. Igen akartam, de soha senki nem beszélt és beszél arról, hogy nagyon rosszul is elsülhetnek a lelki gondok, ha ez ember lánya semmit nem tud az egészről és csak hitegetik a "csodáról". Megint egy baromi nagy átverés az egész. Tényleg nem tudom elhinni, hogy egyedül szenvednék ettől a problémától. Vagy ha nem ettől, akkor mástól, csak hogy ne menjek messzire, senki nem fél/félt attól, hogy mi lesz, ha kibújik a pocaklakó?

Hogy képes lesz-e jó anyaként helytállni? És még sorolhatnám az egyéb őrjítő kérdéseket, de soha senki nem fog őszintén válaszolni, mert a mai világban ez szégyennek minősül. Sajnos. Bár tudnám, hogy miért. És mielőtt bárki megvetne, csak egy percig gondolkodjon el rajta, hogy neki vajon soha semmikor nem merült fel ilyen jellegű kérdése, fájdalma.

Köszönöm!