Üzenet odaátról

Ma valamiért kevesebben vannak, mint mikor először itt voltam, hátha jössz. Igazság szerint már régen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy feladom, de aztán egyből rájöttem, hogy nagyon nincs más dolgom, sőt. Igazából ez a legjobb, amit tehetek.

És most mégis... Furcsa érzés futott át rajtam, mikor megláttam, hogy itt vagy. De ez szinte azonnal el is múlt, most már természetes.

Csak nem is tudom, hogyan kezdjem el... Ezért egy ideig a távolból figyellek, és próbálom kitalálni, mire gondolsz, majd egyre közelebb, és közelebb megyek, míg végül...

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezed, mikor meglátsz, majd gyorsan leülök Veled szemben az asztalhoz. Hirtelen nem is tudom, mit látok a szemedben.

- Mikor megismertelek, mondtad, hogy ez a kedvenc helyed, aztán el is hoztál, hogy megmutathasd, sőt, a közeli pékségben vettél nekem egy lek...

- Ez nem válasz arra, hogyan kerültél ide! – vágsz a szavamba, és hirtelen mintha sokkal ridegebb lennél, mint előtte voltál.

- Mikor megismertelek, mondtad... - kezdem újra, de inkább gyorsan továbblépek. – Emlékeztem, hogy ez a kedvenc helyed, és reméltem, hogy eljössz.

- Aha, persze. Jó, mindjárt elhiszem, hogy itt vártál hónapokat, hátha megjelenek! – felemelted a hangod, pedig tényleg... Na jó, így belegondolva azért tényleg elég furcsán hangzik.

- Hm... - rántom meg a vállam. – Éppen nem volt jobb dolgom.

- Na, elmész te a... - csattansz fel. Egy ideig csak nézlek, úgy érzem magam, mint azon a bizonyos napon, a villamoson. Eleinte Rád se mertem nézni, most meg le se tudom venni Rólad a szemem. Még mindig gyönyörű vagy, hihetetlen, hogy ennyi év távlatából, azok után is, amik történtek, még mindig hatással vagy rám. Valamit mondanék, de hirtelen meg se tudok szólalni.

- Kicsim... - nyögöm ki végül.

- Ne hívj így! – reagálsz azonnal. – Van nevem.

- Igen, tudom. De... - lesütöm a szemem, mintha valami olyan dolgot tennék, amit nem szabad, mint mikor a kisgyerek az óvodában valami csínyt követ el. – De szeretlek.

- Én meg nem!!

Valóban, most sugárzik a szemedből a gyűlölet. Pedig most tényleg nem tettem rosszat. Egész egyszerűen csak arról van szó, hogy nekem nem számít, mi történt, mi nem történt, szeretlek, mindig szeretni foglak. És bár igen, tudom, hogy sok olyan dolgot tettem, ami miatt már egyébként sem lehetne Köztünk semmi, na, nem mintha akarnád... De most aztán már tényleg nem...

- Tudom. – mondom végül halkan, és ettől mintha Te is csillapodnál kicsit. – Nemrég elgondolkoztam azon, mikor szerettél utoljára.

- Talán soha! – vágod a képembe, ugyanazzal az arckifejezéssel, mint mikor azt mondtad, bárcsak ne adtam volna meg a számom, és nem hívtál volna fel.

Azért remélem, hogy ezt most csak azért mondtad, hogy fájdalmat okozz. Hosszan nézek a szemedbe, hátha meglátok benne valamit. Valamit, ami valós, és igen, mintha egy könnycsepp indult volna útjára, de tudjuk, hogy ezt nem engedheted, és talán, az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Kezed hirtelen elindul az enyém felé, és aztán minden olyan gyorsan történik... A másodperc tört része alatt húzod vissza, és ugyanennyi kell ahhoz is, hogy az asztal lapja alá tedd, mikor felelőtlenül én próbálom megfogni a Te kezed. Pedig tudom, hogy ezt nem szabad...!

- Tudtad, hogy ez az ország leghosszabb barlangja? – biccentek a hátam mögé, a barlang bejáratához. Zavarban vagyok, hirtelen nem tudom, mit mondjak, de aztán szépítek. – Bár persze, hogy tudod, hiszen ez a kedvenc helyed Budapesten.

- Miért vagy itt? – kérdezed újra, de most már sokkal nyugodtabban, mintha kicsit megnyugodtál volna. Most először vagy olyan, mint a Kapcsolatunk elején.

- Mert szerettelek volna látni. Szerettem volna beszélni Veled. Hiszen annyi mindent nem tudtam elmondani... De most, hogy itt vagyok, valahogy úgy érzem, hogy nem is szükséges, mert Te ezt mind tudod. Hogy mit jelentesz nekem, mennyi mindent köszönhetek Neked, és persze, hogy mennyire bánom, hogy annyira egy lehetetlen fazon voltam, hogy képes voltam ezt is elrontani. Pedig én tudom, hogy ennek lett volna jövője, sőt... Mi voltunk a jövő. Együtt. Hiszen tudod, Összetartozunk, csak Te, meg én. És most már tényleg késő, és nem csak azért, mert annyi mindent elrontottam, hanem... - lenézek a földre, mintha onnan várnám a megoldást. - Tudod, nagyon sok minden történt azóta, hogy utoljára láttál a Nyugati aluljáróban a bevásárlóközpont bejáratánál. És tudom, hogy soha többé nem jössz haza, és nem csak azért, mert nekem már nincs olyan, hogy „haza”, hanem azért, mert ez egész egyszerűen lehetetlen. Annyi minden változott meg az a nap óta... De nekem még mindig Te jelented a mindent, és...

- Erre már nincs szükség. Van életem rajtad túl is... - mondod egyenesen a szemembe. Valahogy, mintha megnyomtad volna az „életem” szót, de lehet, hogy csak én éreztem rajta egy alig észrevehető hangsúlyt.

- Tudom. És nekem nagyon fontos az, hogy Te boldog legyél, akármilyen ostobán is hangzik. Bár persze jobb lenne, ha én tehetnélek boldoggá, de...

- Ennek már vége. – vágsz ismét a szavamba. Most először látom Rajtad azt, mint régen. Hogy mintha Magadat győzködnéd, és ettől aztán még nyomorultabban érzem magam.

- És Te miért jöttél ide? – teszem fel a kérdést rövid hallgatás után, és mintha megleptelek volna vele. Mintha valami olyan témát feszegetnék, amiről nem szeretnél beszélni. – Egyedül jöttél?

- Igen... - sóhajtod végül. – Hiányzott az otthonom.

- Sokat vártam ám arra, hogy végül itt legyél.

- Andris... - nyújtod el az utolsó szótagot, mint rég. Elmosolyodom, és igen, tudod, hogy ez nagyon nagy dolog. – Ne csináld ezt.

- Sajnálom. – mondom. Talán, ha más lenne a helyzet, ez lenne az a pont, ahol nem engedném, hogy valami elvesszen, hanem mindent, de tényleg mindent megtennék azért, hogy ismét megtörténjen a csoda. Na, mondjuk az is igaz, hogy pl. Shakespeare tuti jó színjátékot írna belőle, ha most is megtenném, de nem, és egyébként is, tisztában vagyok vele, hogy Neked már nincsen rám szükséged.

- Próbáltalak elérni telefonon, de egyik számod sem él, se viber, se semmi. Írtam emailt, üzentem fórumokban, de mintha már nem is léteznél! – mondod, kicsit talán hangosabban, mint kellene. Hirtelen mindenki Feléd fordul a távolból, de mire figyelmeztetnélek, hogy inkább halkabban, már úgy folytatod. - Erre most megjelensz, mintha semmi sem történt volna.

- Csak szerettelek volna látni, és újra beszélni Veled...

- Nagyon haragszom Rád, amiért képes voltál elrontani...! – mondod ki végül, és igen, most már tényleg ott vannak a könnycseppek.

- Sajnálom. – nem tudom, mit mondjak. Nem is tudom elmondani, mennyire szükségem lenne arra, hogy megbocsáss. De igen, elhatároztam, nem foglak erre megkérni, bármi is lesz a következménye. – Annyira szépek voltunk Együtt...

- Soha nem mondtam, hogy ez nincs így. De elrontottad. Vagyis elrontottuk... Rendben, én is tettem olyat, amit nem lett volna szabad, vagy nem volt helyénvaló, de most már úgyis mindegy. Ha annak idején máshogy csinálod, ha nem rontod el... De egyébként is, mit szeretsz te még rajtam? Biztos nagyon sok olyan dolgot tettem, ami fájt, ami miatt haragszol.

- Én nem haragszom. – rázom meg a fejem.

- Persze.

- Rendben, akkor azt mondom, hogy nem haragszom, és bár volt sok minden, ami fájt, vagy amit talán nem kellett volna, de megbocsátom.

- Mintha ezen múlna... - mondod alig hallhatóan. Egy ideig várok, hátha Te is kimondod, hogy megbocsátasz, de igazából én sem tudom, szeretném-e ezt. Hiszen ha megbocsátasz, akkor már nem lesz, amiért itt maradhatok Veled.

- Szerettem volna jó férjed lenni. Szerettem volna jó apa lenni, bizonyítani azt, hogy igenis Te, meg én mindenre képesek vagyunk. És bár azt nem tudom, hogy a végén mit rontottam el, amiért ismét elhagytál, de kész voltam arra, hogy Együtt éljük le az Életünket. És valamiért úgy éreztem, hogy ennek Részedről sincs akadálya, mert...

- Fejezd be, kérlek.

- Rendben. Csak szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek, mindig szerettelek, és mindig szeretni is foglak. Még akkor is, ha nem az az ember voltam/vagyok, akit szerettél volna. És bármi történt, bármi volt, nem számít, nekem akkor is Te vagy a Legfontosabb, a Minden, és ez soha nem fog megváltozni. Soha ne felejtsd el kérlek, számomra nincs olyan, hogy Nélküled… És ha van következő élet, márpedig kell, hogy legyen, akkor majd ismét megkereslek, és ígérem, ezúttal sokkal ügyesebb leszek.

- Szeretném, ha most elmennél. – mondod. Belenézek a szemedbe, és nem tudom eldönteni, hogy mit látok. Haragot, félelmet, csalódottságot, vagy valami egészen mást...? Mintha menekülnél valami elől, de nem tudom, hogy előlem, vagy Magad elől.

- Kicsim... - próbálkozom.

- Azt kértem, hogy menj el! – emeled fel a hangod, és még az asztalra is csapsz, ahogy felállsz. Hirtelen mindenki Feléd néz, hallani, ahogy egyesek megjegyzést tesznek. Odafordulsz feléjük, vársz, mintha a megfelelő szavakat keresnéd, de végül csak sóhajtasz egyet. Talán mondanom kellett volna, hogy engem már csak Te látsz. Így, mikor végül csendben visszaülsz, én már nem vagyok ott.

Nem is lehetnék, hiszen hetek óta halott vagyok...