Tudni, vagy nem tudni? Ez itt a kérdés!

Szerintem nincs olyan kismama, akinek fejében ne fordulna meg egyszer az a gondolat, hogy baj is történhet. A tudás hatalom, ezt mindenki tudja, de a tudás bizonyos helyzetben gyötrő is! Azon kismamák közé tartoztam, akik nem elégszenek meg a rég tanultakkal, az orvos által és védőnő által elmondottakkal, hanem buzgón olvastam szaklapokat, könyveket és bújtam a netet, ilyen-olyan történetekbe botolva. És ezek a történetek nem mindig érnek jó véget, már néha saját magán kezdi észlelni az ember a nem létező vészjós tüneteket, ijesztő tud lenni.

Megfigyeltem, hogy a kórház folyosóján ülő kismamák csakis rémtörténetekről, nehéz szülésekről, hanyag orvosokról beszélnek, és ezeket sem lehet kikerülni, végig hallgatod, nyelsz kettőt és ismét pocakodra teszed a kezed, és kérdezed, talán a babád felé súgod: Ugye minden rendben odabent?!

A történetem csak most kezdődik igazán!

Második babámmal jártam NST-re, és mivel nem volt újdonság számomra a készülék és működése, valamint tisztában voltam azzal is milyen a jó eredmény, nem kellett sok, hogy tudjam, baj van, csak azt nem tudtam mekkora! Ahelyett, hogy mozgásnál a babám szívhangja felgyorsult volna, mindig lehúzott 100-ig, majd úgy vissza a normálra! A szülésznő is mindig furán nézett az eredményeket látva. Az orvosom (mai napig őt tartom a legjobbnak) majd minden NST után elküldött Flowmetriára, de mindig kifogtam a „kapkodós” szonográfust, de úgy voltam vele, Ők tudják, Ők tanulták, hisz mindig azt írta a papíromra, hogy nincs gond: Ezt két hétig telt így. Nagyon ideges voltam. Az orvosomnak sem tetszett a dolog, nem is hagyta végül annyiban és az UH kérő lapra konkrétan ráírta, nézzék meg hol van a köldökzsinór, mert az NST „köldökzsinór jelet” mutat (megfeszül a köldökzsinór). Az is lehet, hogy a lábán van, vagy a kezével rángatja, vagy igen, a nyaka körül.

Végre kifogtam a nem kapkodós szonográfust és fény is derült a valóságra. CD póz, ez került akkor a lapomra, azaz a nyaka körül van a köldökzsinór, egyszeresen volt rátekeredve. Rá két napra mentem újra NST-re és persze most is ott volt a „jel”, és mikor mondtam, hogy nemsokára jövök az új időpontért, annyit mondott a hölgy, hogy inkább ezzel az eredménnyel a szülőszobára menjek! Azt hittem, ott esem össze, olyan ideg lett bennem és a sírás is elkapott. Amikor meglátott az Orvosom, annyit mondott inkább maradjak bent az osztályon megfigyelésre, de mivel az eredményeim nem voltak annyira rosszak, nem tehettek semmit, azon kívül, hogy minden nap két NST, szívhang-hallgatás akár saját kérésre is, valamint kétnaponta Flowmetria!

Rettenetes két hét várt rám. Az osztályon lévő nővérkék tüneményesek voltak, még a morcos nővérke is az volt a maga módján, sok barátot szereztem és sok baba érkezését izgulhattam végig, de minden pillanatban a babámra gondoltam és minden egyes mozdulatának örültem. Reggel nem voltam hajlandó addig felkelni, míg meg nem mozdult és meg nem hallgatták a szívhangját. Sajnos volt olyan orvos, aki pusztán orvos-orvos közti féltékenység miatt, többek között az én napjaimat is megkeserítették, például így:

Egyik nap (ez volt az első és utolsó, hogy más csinálta) nem a saját orvosom vitt el UH-ra és ennyit mondott: - Nézegethetem itt ezt a babát, de akár tíz perc múlva el is halhat! - Na ezek után legyen nyugodt valaki más!

Tudom, sok baba születik meg úgy, hogy a nyaka körül van a köldökzsinór és nem is vették mind addig észre, vagy igen, de nem tudatták az Anyukával, de sajnos sok baba pont a születése előtt „akasztja fel” magát és ezt tudván már bárki bármit mondott, én csak rettegtem tovább!

Nem részletezem tovább bent töltött ideges napjaimat, és azzal sem húzom az időt, hogy leírjam szülés-történetemet (fantasztikus, leírhatatlan, fájdalommal és puszta kézzel való csempe bontással teli, Apás szülés), inkább a lényegre török. Még az előkészítést is megúsztam, mert nem mertek levenni a CTG-ről (a babám rögtön produkált egy rossz szívhangot, ahogy rám kötötték ).

Babóm természetes úton, az utolsó pillanatban a művi beavatkozás megelőzve (a végére már nagyon rossz volt a szívhangja) egészségesen született meg! Egy teljes hadsereg vett körül és biztattak, hogy sikerülni fog, meg lesz időben, meg tudjuk csinálni!

Mindenki azt kérdezi tőlem, hogyhogy nem kapták ki belőlem rögtön, már az elején. Magam sem tudom, nem tudom mi a helyes eljárás, hogyan zajlanak a dolgok és mitől függ, hogy kinél mikor lépnek és a rossz mennyire rossz, de én maximálisan megbíztam az orvosomban és az Ő feletteseiben, és nem csalódtam. Tudom bármi megtörténhetett volna, egy pillanat töredéke elég a tragédiához, és akkor biztos nem így nyilatkoznék, de nem történt.

A cikk címére utalva: Tudni vagy nem tudni!

Vajon érdemes tudatni a kismamával a hasonló helyzetet, hisz végül is róla-róluk van szó (sok esetben nem is mondják meg), vagy csúnyán fogalmazva minek, ha nem léphetnek semmit, mert ez nem minden helyzetben indokolja meg az idő előtti szülés megindítást, császármetszést (van, akinél megindítják, valószínű több rossz, rosszabb eredmény kell hozzá).

Mert, ha tudja a kismama, akkor csak végig ideges, de tisztában van a helyzetével, de biztos jó ez így?! Én tudtam, volt 2 borzalmas hetem és így, hogy utólag tudom, hogy jó a vége a történetnek, azt mondom, bárcsak ne tudtam volna, talán kevésbe lett volna nyomasztó az amúgy is izgalmakkal teli utolsó hét. De ha nem mondták volna meg, akkor utána jött volna a számonkérés, főleg, ha baj történt volna! Vajon hogy jobb, mi a helyes?

Köszönöm az orvosomnak a sok türelmet és odafigyelést, azt, hogy leült velem beszélgetni, mikor szükségem volt rá és nem hagyott cserben egy percig sem. És azt is, hogy végig ott állt az ágyam mellett a férjemmel együtt a szülőszobán és így tudhattam, biztos kezekben vagyok.

És természetesen a szuper, szintén számomra favorit szülésznőmnek a biztatásért és nyugtatásért! És persze a Páromnak: Neki Mindenért!