Szerelmes versek, idézetek (beszélgetés)

Guillaume Apollinaire: Búcsú (Vas István fordítása)

Letéptem ezt a hangaszálat

Már tudhatod az ősz halott

E földön többé sohse látlak

Ó idő szaga hangaszálak

És várlak téged tudhatod

Ady Endre: Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel

ülök a fényben,

rózsafa ugrik

át a sövényen,

ugrik a fény is,

gyűlik a felleg,

surran a villám,

s már feleselget

fenn a magasban

dörgedelem

vad dörgedelemmel,

kékje lehervad

lenn a tavaknak,

s tükre megárad,

jöjj be a házba,

vesd le ruhádat,

már esik is kint,

vesd le az inged,

mossa az eső

össze szívünket.

William Shakespeare: 75. szonett (Szabó Lőrinc fordításában)

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

Juhász Gyula: Szerelem?Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár, ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

A vágy szárnyán

Nézz a szemembe és lásd a vágyat benne,

ahogy azt kívánom bárcsak szád, a számon lenne!

Lásd meg benne a vágy tüzét, amely úgy ragyog,

mintha szemembe költöztek volna a távoli csillagok!

Ölelj magadhoz, szorosan ölelj át

szívd mélyen magadba a hajam illatát.

Érzed, ahogy a vágytól már mindenem remeg,

Érezni szeretném a testemen a kezed.

Szinte izzik vérem, elindul a varázs,

bőröd bőrömhöz ér, perzsel, mint a parázs.

Körülöttünk minden a feledésbe zuhan,

ahogy testünk a vágy szárnyain a csillagokig suhan.

Feledés

A feledés mámorában úsznék,

túllépve rajtad, s az életen,

de apró emlékek, sok kicsi kép

át- meg átszövik az életem.

Te már felejtesz is látom,

az idő nem hagy nyomokat,

s már nem osztod meg velem,

lelkemmel a titkodat.

Már nem számít, mit érzek,

mert köztünk a szakadék,

és tenger lesz a távolság,

s az erdő a menedék.

A fák közti nyugalom,

a dallammal telt hegyek,

s a szél suhanásával

lassan tovatűnő életek.

Már látom is a pusztító magányt,

feledésbe merült életem,

és újra, újra látom képed,

s az emléked végtelen.

Emlékszel még?

Mert itt voltál, ugye emlékszel még?

És jó voltam, felejted rég.

S most telnek a napok gyorsabban már,

És jó volt az élet, de milyen a halál?

Mert elmentél, de emlékszel még?

Hogy jó voltál, felejthetnéd?

És múlik az idő, s majd új nap vár,

De hiányod mindig, még mindig fáj.

És fájt először, emlékszel még?

Az első búcsú, felejted rég.

És fáj mindig, mindig az elválás,

De ez az utolsó, a végső búcsúzás.

Jöjjön,aminek jönni kell!

Amíg élsz,nappalom leszel.

S ha nem lennénk világvándorok:

ahol te vagy,otthon vagyok.

Míg kedves arcod látom itt,

nem látom a jövő árnyait.

/Theodor Storm:Vigasz/

A szerelem sebét ugyanaz gyógyítja meg, aki ejtette.

Publilius Syrus

"Felismersz… és én felismertelek.

Erőnk együtt hatványozódik és soha el nem fogy.

Amikor te kifogynál, én adok neked.

Nem azért, mert szükséged lenne rá, hanem azért, mert szeretlek.

És amikor én kifogynék, te adsz nekem.

Nem azért, mert szükségem lenne rá, hanem azért, mert szeretsz.

De valójában sosem fogyunk ki igazán…

Átölellek és átölelsz.

Ebben az ölelésben több van, mint ezernyi együtt töltött órában.

Egyetlen pillanatban benne rejlenek elmúlt életeink percei minden örömével és fájdalmával…

Kérdéseivel és válaszaival…

Megértéseivel és meg nem értéseivel.

Valójában nincs olyan, hogy nem vagy velem…

Ősidők óta ismerjük és szeretjük egymást.

És én most is, ebben az életben is felismertelek!

Van valami titkos misztériuma ezeknek a felismeréseknek.

Nem érted, csak érzed.

Nem látod, de tudod.

Valami ősi, mélyből fakadó, biztos és kétségek nélküli tudással tudod: ismerlek…

Ismerlek és most újra találkoztunk…"

Két pillanat…

Igen, kettő. Két olyan pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen. Az első és az utolsó szívdobbanás. De a kettő között… a kettő között még lehet egy harmadik. Van egy harmadik, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért értelmet kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az Életnek, a szépségeknek, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet. A harmadik pillanattól.

Szemem még nem lát Téged

De bőröm érzi, hogy jössz felém.

A levegőn áthatol perzselő lényed

Ellenállni nem lehet, nincs remény.

Szívem megdobban, feszülten vár,

Körülöttem minden felizzott már.

Csönd van, csak a levegő remeg,

Mindenhol halkan az érzelem lebeg.

Körülvesz engem egy óriás hatalom,

Mit legyőzni nem tudok már,

Csak azt érzem mindig akarom,

S szívemre bársonyos börtönöd vár.

Ezután én már leláncolva élek,

De a jövőtől egy kicsit sem félek,

Mert Veled nincs egyedül a lélek,

És jó érzés nagyon szeretni Téged.

Én vagyok a szerelem!

A rózsaszín mámor.

Aki elrepít, nem csak úgy téblábol.

Velem egész más lesz, felfordul a világ.

Nem csak vágyod, megéled a csodát.

Jöhetek lassan, vagy egy pillanat alatt,

Mikor csak nézel és elakad a szavad.

De ha elmegyek, fájni fogok bizony.

S te majd ülsz meredten, saját romjaidon.

Johann Wolfgang Goethe - Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

Rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

S éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

A ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

József Attila - Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

Apának is születni kell

Apának is születni kell, s ott lenni, vele élni!

(Ha szükséges, egy pelenkát te is ki tudsz cserélni!)

A szeretet szép perceit nem pótolhatja semmi!

Nagy kihívás a feladat: - Hogy kell apának lenni?

Figyelni, hogy nő gyermeked, már az is egy ajándék,

s mutasd a férfiszerepet, s ez legyen közös játék!

Nézd, hogyan nő az értelme, hogyan tágul világa,

foglalkozz vele, szánj időt, s hidd, ez a legfőbb vágya!

Apának lenni egyszerű, s tanulni kéne mégis,

rájössz majd közben, - mit, hogyan? - s hidd el, segít az ég is.

Van, ki munkába menekül, így igazolja másnak,

hogy jó apa, mindent megad, megteremt a családnak.

Ám nem minden a pénz, vagyon, gyermeked másra vágyik,

veled lenni és játszani, az együttlét hiányzik.

Anyának lenni sem könnyebb, nem is kell azzá válnod,

gyermeked visszaigazol, amikor jól csinálod!

Nem kincseket vár tőled Ő, nem mesés gazdagságot,

az együtt töltött percekből alkot egy szebb világot.

Többet adhatsz személyesen, szánd rá idődet bőven,

figyeld, hogy bontja szárnyait, mivé lesz a jövőben!

Aranyos Ervin

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,

Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog

Szived fölött, a melled közepén,

Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,

Mint istenhez, hozzád úgy jövök,

Utad selyemmel, rímekkel verem,

De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,

De pár sötétlő könnyet benn hagyok

S ha érzed, hogy az íze keserű -,

Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,

Két vállad bársonnyal betakarom.

És reszkető agyam, ha éhezel -,

Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,

Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy

S mert kell majd egyszer mégis oltalom:

Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,

Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.

Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,

Nem kéri vissza gyönge pillanat.

"Amíg fiatal vagy minden szépnek látszik,

Hulló könnyed is szivárvánnyá válik,

Mert ahogy te szeretsz úgy szeretnek mások,

Így lesz ellenséged és így lesz barátod.

Kit majd útitársnak melléd rendel a sors,

becsüld meg azt és erősen szorítsd a kezét!

Ha majd minden álmod valósággá válik,

egyet ne felejts soha: Légy hű mindhalálig!

Szeretlek, csak annak mond kit igazán szeretsz,

Boldogtalanná ne tégy senkit, ha boldoggá nem tehetsz!"

Pokolgép - Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész a síromba.

Álljon elémbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Refrén:

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Tisztító, szent tűz, hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Refrén:

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Csak nézd a szemem, a könnyektől tiszta .

De nem kérem, hogy gyere hozzám vissza !

Egyszer majd rájössz, hogy kit elengedtél ,

Jobban szeretett Téged a saját Életénél !

Én itt voltam! S nem tudom meddig leszek még

Nem tudhatom, mikor ragad magához az ég .

De ha már nem leszek, csak hunyd le a szemed ,

S ígérem! Még akkor is ott leszek majd Veled !

Támaszom

Légy majd a támaszom, ha egyszer megöregszem

Ha nehéz lesz a járás, s ráncos lesz két kezem

Légy akkor is támasz, ha egyszer nem emlékszem

Hogy reggel, vagy épp este, néked mit meséltem

Légy majd a támaszom, ha egy nap öreg leszek

Légy akkor is velem, mert nélküled elveszek

Légy az igaz barát, még ha vén is leszek

Kérlek, fogd a kezem, hisz mindig szerettelek

Légy majd a támaszom, ha hajam őszre fordul

Akkor is légy majd az, ha könnyem is kicsordul

Az idő lassan eljár, sajnos felettem is

De támaszom, csak Te légy, e borús időben is

Légy kérlek támaszom, minden körülményben

Akkor is légy velem, ha majd megéhezem

Légy akkor is velem, ha egyszer majd haldoklom

E kivált nehéz napon, ne kelljen csalódnom

Légy az én támaszom, mikor szólítalak

Ha az idő tépázta, barázdált arcomat

Megsimítod néha, mikor megihlettél

Súgd fülembe olykor, csak engem szerettél…

Légy az én támaszom, a Teremtőre kérlek

És ha majd betartod, csak is úgy ígérd meg

Majd egy nap meghalok, és felcsendül a zsoltár

Istennek azt vallom, hogy támaszom Te voltál…

Tenger és alkonyég között

Tenger és alkonyég között

a szerelem hozzámszökött.

Örömre bú jött, napra éj,

a hosszú vágyra kurta kéj,

s óh, szerelem, reád mi jött

tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között

az édesből keserű lett,

a vágyból könny, a könnyből láng,

holt kéjből új vágy, új fulánk:

s a szerelem így font-kötött

a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között

egy órát köztünk font-kötött,

de már suhant is, fürge láb,

a tegnapok után tovább

az arany vízen; jött s szökött

tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt

minden vágy meghalt, elszunnyadt.

Az első csillag látta, míg

kettőnk egy lett; a második

csak engem látott magamat,

tenger fölött és part alatt...

Algernon Charles Swinburne

Várnai Zseni - Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény.

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem.

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött,karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltűnt, messze szállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe,hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás.

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár, a neve: szerelem.

Sziasztok!

Segítséget szeretnék kérni. Régebben hallottam valahol egy nagyon aranyos szerelmes idézetet de nem találom a neten akárhogy írom be. Olyasmiről szólt, hogy mi kell a szerelemhez egy csipetnyi boldogság, ölelés meg ilyesmik de nem ad ki semmit a kereső ezekre.

Petőfi Sándor - Feleségek felesége

Feleségek felesége,

Lelkemadta kicsikéje!

Jer ide már az ölembe,

Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,

Szeretlek most százszor jobban,

Nem százszor, de ezerszerte,

Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,

Mi az igazi szerelem;

Hogy tudná az istenadta?

Mégcsak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme

Csak virág a kalap mellett;

S most a szerelem énnékem

Lélekzetem, szívverésem.

De boldogok is vagyunk ám,

Ugye, lelkem kis Juliskám?

Meg se’ várjuk a halálunk,

Elevenen égbe szállunk!

Gárdonyi Géza - Szép ma az éj

"Szép ma az éj!" - Szép", - felelte ő.

És elfogyott a szó az ajkamon.

Pedig belől a forró reszkető

gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.

Zúgott és zengett. Kábultam belé!

De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:

"Szeretlek édes lányka égetőn!"

A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.

A holdnak fényes csillag-karavánja

a kék mezőkön némán ballagott.

Ő arra nézett, én meg az arcára.

"Szóljon, - mondá, - melyik a csillaga?"

S én így akartam szólni: "Kis-maga".

De reszkettem: nem volt hozzá erőm.

A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

"Megyek már, - szólt, - mert megszid a mama."

"Én nem bánom, ha megver is apám."

"Öt percig még... " - "Mily rövid éjszaka!"

S a kezét akkor félve megfogám.

"Mariska!" - súgtam forrón, elhalón.

Ő hozzám hajolt lágyan, biztatón,

S én átöleltem akkor vakmerőn...

A hold mosolygott fenn a hegytetőn.