Saját verseink! (beszélgetés)

Képzeletem

Ablakodra sötétet fest az éj,

távoli csillag pöttyöket szór rá,

éjszaka fekete varázsköpenyét

puha takaróvá álmodja szobád.

Csillag vagyok én is esti égen

fényem megcsillan arcodon,

alvó szempilládra selyemcsókot,

testedre izzó vágyruhát adok.

Képzeletembe olvad a valóság,

párnádra lehajtom fejem,

hallgatom az édes szuszogás

halk zenét komponál nekem.

Testem indaként körülölel,

s magába fogadja életed.

A hajnal bíborfüggönyére

fojtott sóhajom fest reggelt.

szabadon

semmi nem érint, semmi se fáj

ellazult lelkem magasan jár

szellővel játszik, széllel repül

könnyű, nincs súly mely rá nehezül

testem a Földön, lelkem szabad

vissza nem jön már, ott fent marad

napsugár forrón magába zár

szerelme égő lélek-halál

tarts itt könyörgöm, nem jó a Föld

nehéz az élet, hullik a könny

csókold rám izzó napsugarad

Te vagy az Isten, Te vagy a Nap

Maradj velem

Oda bújok, kérem, ne legyen vége,

még ne menj, ölelj karodba kérlek!

Simogass! Bőrömnek mennyei étek,

lágy borzongás, pihék hárfa-zenéje.

Bújj hozzám, simulj karom melegébe!

Hallgasd, mint ver a szív, pulzál az élet

ereimben zsibongva jajong érted.

Hol csendes patakvíz, hol dob pergése.

Barázdált, gyűrt lepedőn szunnyadó nász,

szerelmünk fehér gyolcs közzé temetve

test szorosában még eggyé fonódás.

Közeleg az elválás, mint baljós árny,

Ajkad ívén suttogom könyörögve:

Maradj még, ne lopjon el a valóság.

Egy szerelem pillanatai szonettkoszorú 13. szonett

Tenyeredben

Jó lenne, ha apró lehetnék,

ruhád ráncába elbújhatnék,

suhogása ringató zeném lenne,

illatod simogatná testem minden este.

Ha testem csak babnyi lenne,

éjjel válladon aludnék elszenderedve.

Hallgatnám halk szuszogásod,

míg szerelmünk játssza álmod,

s tán elkapnék egy boldog mosolyt,

ahogy halványan rádvetül a Hold.

Nem tudná senki, ott vagyok,

csak te éreznél valami furcsát,

mint mikor megcsiklandoz egy fűszál

nyári nap melegében

elfeküdve a sokszínű réten

felhőtánccal ölelkezve.

Ha ilyen kicsi lennék,

tenyeredben is elférnék,

gyengéden rám csuknád ujjaid,

ne bántson a nappali fény,

nehogy elraboljon a fújó szél.

Megnyugodva elaludnék,

hallgatnám ereidben mint zubog a vér,

elhoznák hozzám szíved, mit érez,

mikor így tenyeredben elpihenek én.

Helen Bereg: A fenyő álma

Fákat hajlító szélvihar.

Függönyként repül a hó.

Lassan mindent beborít

A pelyhes, meleg takaró.

Hólepel alatt nyugalom.

Elpilled, alszik a fenyő,

Ágait törzséhez szorítja.

Csendesen szuszog az erdő.

Néha meg-megrezzen

Csodás álmában az ág,

Azt képzeli, lekerül róla

a hóból szőtt fehér kabát.

Csillogó gömbök, cukor,

Hó helyett villogó fény,

Boldog gyerekarcok pírja,

Színes papírban ajándék.

Csillagszóró pattogó fénye

Elvarázsolja a szobát.

Szenteste melegében

Együtt énekel a család.

Álmában ága megremeg,

Mindig felébreszti a vágy.

Levelein mosoly csillan.

Így alszik tavaszig tovább.

Helen Bereg: Gyertyaláng

Gyertyaláng lyukat éget az égre.

Hamu a pereme, pernye hullik,

Egyre hullik lelkem peremére.

Várom lobbanó gyertyák melege,

Szívem didergőn hideg egére

Ráperzseljék lángoló betűkkel:

Lépj ki magadból! Élned kéne!

Nem tudok. Lent tart a gyász.

Könnytelen szemmel torkomba

Fuldokolja könnyem a sírás.

Felnézek, fel a lyukas égre,

Hátha meglátom, ott vagy,

Lenézel, le, ide a mélybe.

Várom a jelet, egyre várom,

Neked jó, neked mesés a lét

A gyertyalyuggatta másvilágon.

Kérlek üzend meg, adj jelet!

Nem kell több, nem kell más,

Csak egy szellőnyi simogatás.

Tudni fogom, te voltál.

Nem fájna ennyire a halál,

Ha te ott fent boldog volnál.

Egy pályázatra készült vers:

Helen Bereg: Miatyánk

Miatyánk, ki vagy a mennyekben!

Felhők határán túl, ott magasan fent,

Hová nem lát a szem,

Nem is láthat,

Hisz két kezem imában összefonva

Fejem mélyre hajtja az alázat.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Ne csak kenyérhéj jusson az asztalra,

Az is penészes, zöld, fekete színű, száraz,

Mit gazdagéknál már kukába vágtak,

S én mégis rágom,

Mert korgó gyomor

Áhítja az étket, még ha több is rajtr17; a penész,

Mint megkövesedett héjon az ehető rész.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Ma és ne holnap! Ne tedd el holnaputánra!

Éhes fiad éhét kenyér csillapítsa!

Nem segít már az elmormolt ima.

Hiába tudom, egyszer,

Ha majd nálad leszek,

Terített asztal vár,

Színig megrakott tál,

Csordultig teli pohár,

Jut majd nemcsak kenyér, hús is minden napra,

Mi szem s szájnak ingere, mennyei manna.

Ehetem magam halálom után dagadtra.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Csodás ígéreted e fenséges jóllakásra

Nem hozhatnád előrébb a mára?

Én telhetetlen korgó gyomrú pára

Ma érzem az üres gyomor

Mily fájdalmas dalt dúdol.

Nemcsak magamnak kérem a kenyeret.

Családom napok óta nem evett.

Tudom, tehetnék érte én is,

Nem könyörületre várva élni

Éveket nap, nap után,

Koldulni sajnálatot az utcán.

Bocsásd meg vétkeinket!

Bocsásd meg, még ma, ha lehet!

Én nem érzem vétkeztem volna ellened.

Talán apám, vagy egyik nagyapám

Idegen Istenhez mondott könyörgő imát?

Vagy hajdan elkövetett valamit ellened,

s most büntetsz másod, harmad, negyed íziglen?

Lásd, én megbocsátom neked

Az ősök helyett rám rakott keresztet.

Viszem, mint fiad vitte egykor Golgotán,

Viszem, míg bírom, ha ez kell, hogy megbocsáss,

S gyerekeim már ne cipeljék tovább

Hajdani őseik bűneinek súlyát.

Szenteltessék meg a Te neved!

Csak nézz le rám, gyakorolj kegyet!

Én nem nézhetek mennyei magasodba,

Térdre estem itt lent a porba.

Mocsárként mélybe húz a sors,

Mindennapi kenyerem a nyomor.

Nem tudok felállni egyedül!

Testem, lelkem egyre gyengül.

Nem kell sok idő, készítsd a lakomát!

Te nem segítesz, majd megsegít a halál.

Jöjjön el a te országod!

Legyen meg a te akaratod!

Ámen!

ŐRIZZ MEG SZÍVEDBEN!

Őrizd meg emlékem,

s szívedbe zárj be.

Hogy onnan kitöröljenek,

ne engedd senkinek.

Őrizd az álmot,

őrizd a vágyat,

amely egyszer még-talán-,

valósággá válhat.

Őrizd szemem kékjét,

őrizd csókom ízét,

és őrizd meg a percet,

mikor a tiéd lehettem.

Őrizd meg az érintést,

a legvadabb szenvedélyt,

melytől tested izzik,

s szíved forró lánggal ég.

Őrizd meg a reményt,

lesz még szép a holnap,

és őrizd a titkunk,

hogy egyszer a tied voltam.

Őrizd meg emlékem,

és soha ne feledd,

hogy szívem legmélyén,

TE mindig ott leszel!

[ Prózavers ]

Kelet felől röpüle ama dalos pacsirta,szárnyán csillogó tollakkal.Magas fenyvesek között röpüle,mikor egy fának neki szédüle.Megsiratá őt ama édes párja,piciny szemét le nem csuká bánatában.Meggyógyula ama dalos pacsirta,párjával együtt röpüle a magas ég alatt.

GYEREKVERS

[ Nyulam-bulam ]

Kicsi nyuszi erdőbe járt,

Pajtására rátalált.

Pajtása őt megkérdezte:

Miért jár erre,miért jött ide?

Nyulam-bulam éhes volt,

Így lett,így volt ez bizony!

Összecsapta piciny kezét,

Mind megette az élelmét.

Hosszú télnek derekán,

Eljött ide,eljött hát.

Pajtása őt kiszolgálta,

Ezzel-azzal megkínálta.

Így lett,így volt ez bizony,

Nyulam-bulam jóllakott...

[ A tavaszi Naphoz ]

Elmúlt a tél,

Lappang a tavasz:

Süss fel Nap!

Rossz a kedvünk,

Fakó minden:

Süss fel Nap!

Mindenki szeretne

Örülni neked:

Süss fel Nap!

Mutasd nekünk

Arany koronád:

Süss fel Nap!

Ne várj tovább,

Légy a Király:

Süss fel Nap!

[ Álmatlanul ]

Gondolatképek körhintáznak a koponyám üregében-

ébren vagyok,mint kóbor eb az éj kövezetén.

Fáradt vagyok.

Polcomon ketyeg az óra...az óra idő...az idő rohan-

képtelen vagyok rohanni az idővel.

Lemaradok.

[ életre ébredni ] 1998.06.21

alólam önmagam iszonyatába roskadok

kéneső mossa le testem kínjait

öntudatra ébred bennem a dohos ÉN

fájdalmas az újjászületés hatalmassága

testet-lelket tápláló édes íze csorbíthatatlan

öntelten rámosolygok a világmindenségre

unhatatlan időkig vágyom részese lenni

ráébredés mámorában szellőként haladni

fekete vaskapuin az elalvó természetnek

áttetsző lepleken pörögni saját viharomban

pihenésként a kék ég árnyalataiban szétolvadni

kortyolni az alkony szomjoltó nedvéből

álmodni míg a NAP forró fénye meg nem érint

újra-meg újra

ébredéstől-elalvásig az ÉLET táncát járni

Örülök ennek a fórumnak, hisz rengetegen írnak verseket. Bizony én is.

Álljon itt az első nyomtatásban is megjelent kezdeti szerelmesverseimet tartalmazó kötet címadó verse:

Helen Bereg: Mikor kezed kezembe simul

Szürkül a nappal.

Köd fátyola vállamra hull.

Lábunk alatt zizzen az avar,

mikor kezed kezembe simul.

Sétánk lombhullás

halott zenéje kíséri.

A szivárványszínű elmúlás

utolsó rezdülését éli.

Kopott az erdő.

Ezer foltból szőtt kabátja

egyre didereg, míg az eső

s a szél rongyosra nem tépázza.

Sétálunk csendben

Utunk ősz árnyékán lépdel.

Kezed kezemre féltőn lebben,

Elűzi az őszt melegével.

Hajam már hamvas.

Szívemben ötven év a múlt,

mégis benne dobban a tavasz

mikor kezed kezembe simul.