Ramóna tulajdonképpeni születése

2006-ban véletlenül teherbe estem, nem volt tervezett, de ha már így alakult, úgy döntöttünk megtartjuk, ekkor már 7 éves volt a kisfiam, gondoltuk jó lesz neki is egy kis tesó.

Anyuékkal is megosztottuk a hírt, lementünk hozzájuk, és együtt keresgéltünk babaneveket, és ahogy kimentem a mosdóba, észrevettem, hogy véres a bugyim. A vége az lett, hogy 3 hónaposan elvetéltem.

Két hét múlva újra dolgozni kezdtem, teltek-múltak a hónapok, kezdtem magam túltenni az előzményeken, amikor is 2007 tavaszán újból pozitív lett a tesztem, megijedtem arra gondoltam, hogy vajon nála nem lesz semmi baj? Reméltem az előző, csak véletlen műve volt, így hát új lelkesedéssel vágtam a várandósság örömeibe.

Teltek a hetek, hónapok, úgy nézett ki minden rendben van, boldogok voltunk, a fiam is tudta, hogy hamarosan nem lesz egyedül. Jött a 4. hónap, mikor mennem kellett nagy UH-ra, itt mint derült égből villám csapás, mondta a doki, hogy valami nem stimmel a kicsi szívével, de biztos ami biztos menjük el szívspecialistához, nagyon megijedtem.

Elmentünk hát hozzá, és szinte akkor már éreztem, hogy semmi jó nem vár ránk, nagyon borzasztó érzés volt. Bementünk a kórházba, leültünk, vártunk a sorunkra, és én, aki nem vagyok túl vallásos, elkezdtem magamban imádkozni, remélve, hogy csak a doki tévedett.

Én következtem, lefeküdtem, és néztem a monitort, ott volt az én drága kincsem, mozgott látszólag semmi baja, és ekkor megszólalt a doktornő, sajnos súlyos szívrendellenességről van szó, a bal kamrában nem áramlik be a vér, ami annyit jelent, nem lesz képes az életre, ahogy megszületne, meg is halna, még annyi ideje sem lenne, hogy megműtsék..

Itt úgy éreztem vége mindennek, miért velem történik ez, sírtam vigasztalhatatlanul, az utcán végig, a párom sem tudott mit csinálni, nem mert megszólalni sem.

Hazamentünk, és csak simogattam a hasamat, ő meg mocorgott, egyszerűen a szívem szakadt meg, hisz tudtam, ő már halálra van ítélve. Rá pár napra kellett befeküdnöm, hogy megindítsák a szülést, mondanom sem kell, egy csomó terhes nő közé raktak, akiknek a hasa görcsölt, vagy valami másnemű problémájuk volt, de tulajdonképpen rendben volt a magzatuk. Jöttek miden reggel, és este hozzájuk szívhangot nézni, csak egyedül hozzám nem, nagyon rossz volt.

Aztán eljött a nap, mikor a magzatomat meg kellett szülnöm, elbúcsúztam tőle a szívem szakadt meg, de tudtam, mindkettőnknek jobb lesz így. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, felültem mikor „kijött”, és láttam azt az ici-pici meggyötört testet, kisfiú lett volna…

Amin én átmentem, maga volt a pokol, a lelkem romokban hevert, úgy éreztem, hogy vége mindennek. Mit mondok majd a fiamnak, de ő volt az, aki erőt adott, látszott a szemében, hogy nagyon sajnálja, ami történt, és sokat vigasztalt, végül neki köszönhettem, hogy valamennyire talpra álltam lelkileg.

Újból vissza a melóba, minden nagyon jól ment, a karrier ívelt fölfelé, és amikor a legkevésbé számítottam rá, 2008 februárjában késett a havim, már 4 napja nem jött meg. Na most mi lesz, merült fel a kérdés bennem, a teszt megerősítette a gyanúmat, pozitív lett.

Most már nem mondtunk senkinek semmit (voltak is ebből nézeteltérések), titkoltuk mindenki elől, kivéve a szüleinket.

Teltek a hetek, a hónapok (mindvégig nagyon féltem, az előzőek miatt), de minden rendben volt, egy kis vizesedést, cukrot leszámítva. Elmentem genetikára, itt kiderült, hogy egészséges és hogy egy kislány rejtőzik a pocimban. Pörögtek a hónapok, és egyre biztosabb lettem, hogy igen lesz még egy gyermekem. Október 21.-re voltam kiírva, de őnagysága nem kívánkozott még előbújni, végül megbeszéltük a dokival, hogy egy hetet várunk, aztán beindítják, hát így is lett, be kellett indítani, mert a kisasszony jól érezte magát odabent, és esze ágában sem volt onnan kijönni.

2008. október 29-én, 12 órakor beindították, a szülés normális módon zajlott, mígnem 19 óra 3 perckor megszületett 3870 grammal, és 56 cm-rel Szanyi Krisztina Ramóna, a kislányom, akire oly rég vártunk!

Miért is lett a címben "tulajdonképpeni", hát, azért mert ha az előző két terhességem közül az egyik sikerült volna, Ramóna tulajdonképpen már nem lett volna, ugyanis mi csak két gyerkőcöt terveztünk. Valahol az álmom is teljesült, hisz szívem mélyén mindig is lányt szerettem volna.

Most lassan egy éves lesz, édes kis elevenség, a bátyus egyszerűen imádja, meg persze mi is, minden percet megér vele lenni, felülmúlhatatlan a boldogságunk!

Azt hiszem, az élet kárpótolt mindenért, és megérte!

A második baba elvesztése után a párom, és én sem akartunk több babát, de a sors úgy hozta, hogy neki meg kell születnie, és itt van, a kezemben foghatom! Ezzel együtt megtanultam, ha rosszul is állnak a dolgok, AKKOR SEM SZABAD FELADNI!