Párkapcsolatok zsákutcában (beszélgetés)
Érdekes, hogy 2011-ben másképpen kommunikáltunk, fórumozók. Ma már a harmadik hsz. sértegetésbe, durvulásba fulladna. Kategorikusan közlik, hogy ez a cikk szar, nem tetszett, fuss neki még egyszer...
Nem gondolom, hogy a témák változtak.
Egyet kell szem előtt tartani, ha egy kapcsolat válságban kerül. Mindenkinek igaza van.
Változtatni egyedül saját magad tudsz saját magadon. Ha adsz kapsz, ha többet adsz többet kapsz...
Semmi más dolgod nincs csak szeress...
Egy kapcsolat alakulásáért mindkét fél egyformán felelős. Sehol nem írtam, hogy el kellett volna válnod. Egy adott helyzetben én csak azzal foglalkozhatok, hogy abban mi az én felelősségem, mit hibáztam én. Hiszen erre van ráhatásom, ezen tudok változtatni. Az, hogy a másik miben hibázott, miért vállalt, vagy nem vállat felelősséget, az az ő dolga, azzal neki kell foglalkoznia. Csak hát saját magunkkal őszintén szembenézni... tudom, hogy időnként nehéz.
Nekünk van egy másfél éves kislányunk. Nagyon megromlott a kapcsolatunk.Párom együtt dolgozik az anyjával és öccsével, de munka után nem hozzánk jön, hanem az anyjához az öccsével. Azt mondja, h. nem jár kocsmázni, sehova, ennyi kell neki, mert jól esik neki az öccsével elszívni egy cigit(erre már nem térnék ki milyen cigi). Már minden nap ezért veszekszem vele, h. soha nem egyből hozzánk jön munka után, és a mi kapcsolatunkat megfertőzi még az anyja is, akinek mindene az ő pici fiuk és 1 napot sem bírnak ki egymás nélkül! Úgy érzem, h. már nem bírom! Tönkretettek! A baj,még az, h. nekem ebben a városban nincs is barátnőm sem, egyedül vagyok a kislányommal. Mit tegyek???
Köszi hogy reagáltál a témámhoz,de amit irtál abból nekem csak annyi jött le hogy én vagyok mindenért a hibás.Nem akarok kekeckedni de az fel sem merült benned hogy a partneremnek is van döntési lehetösége,igen abban igazad van sokkal egyszerübb lett volna elválni de én egy életre akartam lekötni magam.Tudom ez egy nöi portál és látom hogy a megértés egy picit egyoldalú,ami nekünk probléma az a mi bajunk .
Szia HegyiVirág! Érdemes lenne ránézned, hogy milyen családi mintázatok állnak amögött, hogy így alakultak a történések és miért egy ilyen férfi van melletted. A megértés sokat segíthet egy ilyen élethelyzet feldolgozásában és választ adhat a "hogyan tovább" kérdésére is.
jajajjj...egyik barátnőm is mesélte, h mióta megvan a pici azóta több a gond, nekünk is mondták egyesek, h legyen baba: én addig nem akarok, amíg nem látom, hogy hova alakulunk!
Hegyvirág: ha szereted és baba is van akkor adj egy esélyt, neked sok időre lesz szükséged, hogy ezt feldolgozd, azt hogy fel tudod-e dolgozni, azt csak az tudja, aki benne volt valamikor...én sem tudom, hogy ha a férjem csúnya viselkedését valaha is el tudom felejteni! Ő most törekszik, azt mondja, h olyan soha többet nem lesz, de ki tudja...sajnos sok reményem nincs:(
Sok erőt kívánok neked!!!!!
Párom külföldön dolgozik. Én 2010. szeptemberében terhes lettem (közben vele voltam külföldön), majd 2011. februárjában hazautaztam még a szülés előtt. A bébinknek június 5-én kellett volna megszületnie, de ő úgy döntött hogy előbb szeretne köztünk lenni, így április 15-én megszületett. Sajnos, így a párom nem tudott ott lenni. Egyébként apás szülés lett volna.
A szülés után a párom nem volt hajlandó hazautazni, a munkája volt az indok, amit én nem tudok elfogadni (munkájában maga ura, és nem volt határideje sem, anyagi szempontból meg nem lett volna veszteséges).
A picihez és hozzám májusban csatlakozott. Három hétre jött el és közben is másféle programokat szervezett, minthogy velünk lehessen. Hozzáteszem amikor képes volt kb. egy napot velünk tölteni akkor teljes mértékben ellátta a kicsit.
Legközelebb szeptemberben csatlakozott hozzánk (előtte internetes-webkamerás kapcsolatunk volt), akkor már valamivel jobb volt a hozzáállása. Szeptember végén együtt mentünk külföldre, azóta itt vagyunk. Eltelt két hónap és ezalatt borzalmas a kapcsolatunk. Rengeteget vitázunk, egyáltalán nem bírja elviselni a pici sírását. Olyan mintha egy teljesen más ember mellett lennék. Gerjesztette a vitákat, válni akart és közben nem értettem miben vagyok ennyire bűnös. Pár nappal ezelőtt kiderítettem, hogy (állítólag) augusztus óta van még egy nő az életében.
Szembesítettem vele, magyarázatot kértem, azt mondta hogy azért, mert mióta meg van a bébink nem foglalkozom vele. Szót szót követett, másnap sírt és könyörgött hogy ne hagyjam el, rájött hogy mit veszíthet és hogy szeret! Én szeretem, de nagyon fáj........ megtört az a bizonyos "drágaság"
Egy döntést nem szerencsés illúziókra építeni. Jobb kiindulni a jelen valóságából. "Vele maradok, hátha megváltozik." Persze,az emberek változnak,nyilván ő is. De ki tudja megmondani, hogy milyen irányba? Mi van, ha nem abba az irányba, amire Te vágysz? Csak abból tudsz kiindulni, amilyen ő most éppen. Ez megfelelő számodra? Így jól érzed magad ebben a kapcsolatban? És ha nem, akkor döntés előtt áll az ember. Vagy épít egy illúzió világot, reménykedik, hogy a másik változik és csalódik rendszeresen. Vagy felvállalja saját magáért a felelősséget és kimondja, hogy neki ez nem jó. Persze itt a partnernek is lehet számos döntést meghoznia. Ha a partner nem változik, az nem azért van, mert rossz, hanem mert arra képes éppen. Nem tehet róla, hogy nem tud azzá válni, akit látni szeretnél benne. Változások csak bennünk történhetnek. Csak egy dolog a fontos, hogy önmagunkhoz mindig hűek tudjunk maradni.
Számomra, amiket apróságoknak nevezel, pl meg nem értés, egyáltalán nem apróságok. Vajon akkor ezeket mennyire fejezted ki? Mert ha kifejezted, akkor arra a válasz a változás, bármilyen módon is, vagy pedig minden marad a régiben. Jelen esetben vagy nem fejezted ki az igényeidet vagy ha ki is fejezted, minden maradt változatlan. De a döntést minkét esetben Te hoztad meg. Vagy azt, hogy nem mondod el és maradsz ebben a helyzetben, vagy annak ellenére, hogy kifejezted, nem tetszik ez az állapot, szintén maradtál ebben a helyzetben. Az a düh, amit most a partnered iránt érzel, valójában saját magadnak szól. Hiszen nem voltál fontos saját magadnak, nem maradtál hű magadhoz. És az, aki naponta szembesül önmagához kötődő hűtlenségével,előfordul, hogy italhoz fordul. Mert így válik az egész elviselhetővé. De ezt a döntést is Te hoztad meg...
Férjemmel jövőre leszünk 30 éves házasok. 2 nagy fiúnk van. Voltak vitáink, de utána mindíg kibékültünk.Megbeszélni igazán nem tudtuk, mert mindenki fújta amgáét nem figyeltünk egymásra.Mára elromlott minden férjem 2 hónapja elköltözött. Most is szeretjük egymást. Sírva költözött el tőlünk.Tavaly fél évig ápoltam a beteg Édesanyámat. Tavaly Júliusban meghalt. Akkor ez engem nagyon megviselt. Elmentünk férjemmel utána kicsit kikapcsolodni 1 hétre. Akkor férjem szívinfarktust kapott. Azután teljesen kész lettem lelekileg. Sajnos ő is. Nem tudta feldolgozni lelkileg az infarktusát.Egyszerre kerültünk padlóra mind a ketten. Most az Édesanyám lakásába költözött, ami egy udvaron belül van velünk. Tehát az udvaron találkozunk én átmegyek ő hozzá ő nem jön be mihozzánk. Befordult önmagába.
Most építgetem magam és keresem hol rontottuk el. Rájöttem egy csomó mindenre. Előszsőr az embernek önmagában kell rendet tenni. Most ezen dolgozom.
Utána el kell fogadni a másikat olyannak, amilyen. Senkinek sincs ahhoz joga, h egy másik embert megváltoztasson. Nagyon fontoss, h te változz. Ha te változol körülötted minden megváltozik. Ehhez, h te megváltozz nem kell akarni, h a másik megváltozzon. Te érezd jól magad és adj szeretet. Ha adsz kapni is fogsz. Csak adjad azt a szeretet. Szerintem egyedül a szeretet a kulcs...
Nagyon nehéz amit itt leírtál! Mindkettőtöknek akarni kell a változást! Még most, csírájában kell megoldani szerintem. Mert ez nem az amit az idő megold. Ha már most ilyen indulatos? Mitől változna meg? Az imádkozás segít, őszintén egymásért! Ha a párod vallásos, hogyan engedheti az ökléig az indulatot? Imádkozom értetek!
Ne haragudjatok a vesszők hiánya miatt, vagy a hibák miatt, nagyon gyorsan írtam, mert nagyon friss és mély minden!
jajjj, lányok...nem hoxáztam már egy jó ideje...én csak két hónapja vagyok házas..de úgy érzem, hogy nemsokáig...:(...a férjem jópofa, szeret engem, azonos az érdeklődési körünk..mindketten keresztény, istenhívő emberek vagyunk, szeretünk kirándulni, hasonló filmeket nézni, társasjátékozni stb...de állandóan kommentál: megjegyzem egyke, s néha úgy érzem, h már nem bírom. Ilyenkor elvonulok s mondom, h hagyjon, de érkezik be beszéltetni akar, kimagyarázza, hogy én mennyire figyelmetlen vagyok, nem figyelek részletekre oda, hogy ő jobban tudja, ilyenkor kérem, hogy hagyjon ő meg arra kér, hogy mondjam ki magam....kis idő után már nem bírom, s kérem, h hagyjon már békén...nem akar, azt mondja, h én rontok el mindent, miattam veszekszünk állandóan, ilyenkor kikapcsol ordítani kezd, meg akarna ütni, az öklét összeszorítja, olyan is volt legutoljára azt mondta, h széttöröm a fejed. Én már mondtam neki, hogy elválok, de amikor telik kis idő kedveskedik, azt mondja, h ez a kezdet, hogy ki fognak maradni ezek (megjegyzem, amikor dühös azt mondja, h menj haza,, stb), imádkozunk ezért...de már többször is megtörtént sajnos, h így kiakadt. Úgy érzem, hogy mentálisan labilis. Amúgy olyan dolgokért is rámszól, ha sokat beszélek telefonon, vannak személyek akik nagyon kedvesek hozzám, ő meg ezeket nem szereti nyalósoknak tartja. Hogy volt nektek a kezdeti időszak??? Tényleg rózsás, mint ahogy leírják, vagy nehezebb???
Kedves Trixi!
Valószínűleg már korábban, akár az előző házasságodban és életed más területén is megélted azt, hogy nem vagy fontos. De miért akarsz fontos lenni másnak? Hogy azt érezd szeretnek? Te mennyire vagy fontos saját magadnak? És miért nem szereted magad?
Fontos, hogy kimondjuk azt, ami bennünk van. De nem mindegy, hogy hogyan. Éppen ezért a megfogalmazásnál érdemes mindig magunkról beszélni. Így a másik nem a személye elleni támadásnak éli meg. Pl a "Már megint feldühítesz." helyett sokkal érdemesebb a "Amikor ilyet mondsz,dühös leszek." Hiszen a düh a Te érzésed, a másik csak kiváltotta belőled azt, ami már benned volt. Biztosan vannak, akik másképp reagáltak volna ugyanarra a helyzetre. Ehhez már viszont tudatosnak kell lennünk annyira, hogy az érzelmeink ne vigyenek el minket. Illetve vállalnunk kell a felelősséget az érzéseinkért.
18 év házasság után válás majd az uj kapcsolatban 5.év a kezdeti tűz majd hogy nem kialudt mert rájöttem nem jelentek semmit csak jó,hogy vagyok de minden más fontosabb mint én.A halott felesége emléke a gyerekei.
Sziasztok.Vettem egy nagy levegöt és ugy döntöttem megosztanám rövid történetemet.A feleségemmel 18 éve vagyuk házasok, az elsö években boldogok voltunk született két gyermekünk,egy fiu,egy lány.A házasság eelején voltak apronak tünödolgok pl hanyagság, meg nemértés,kisebb viták de ugy gondoltam majd szépen össze csiszolodunk.A ház amiben lakunk tehermentes a szüleimtöl kaptuk,tehát a lakhatás meg volt oldva, munkahelyterén rengeteget promlémám volt nehezen találtam munkát ,de mindig biztositottam a megélhetést.Ö itthon volt a 2 gyerekel amig a gyes lenem telt majd elvézett egy betegápolásit és elhelyezkedett jol beileszkedett söt tul jól mert a fönökei elküldték egy emelt szintü suliba is.Itt kezdödtek a problémák az ota az intézmény 2-dik embere és nem tudja honnan indulunk 18 évvel ezelött,karierista lett, ráadásul az apronak tünö dolgok nem hogy megszüntek volna még erösebben jelenvannak.Nem tagadom hogy nekem ne lennének hibáim, az vettem nála észre hogy szereti hogyha elfoglalom magam az itallal,mert akkor könnyebben tud befolyásolni.Nem tudom mi lessz a vége ,sajnos idegileg megviselnek a dolgok mert nem tudom megérteni hogy ezt miért igy van.Bár utolag sok mindent átlátok pl:a családját ha jobban megfigyeltem volna talán más lenne .
Sziasztok! Én is azt vallottam, hogy mindent meg kell beszélni, nem szabad a problémákat szőnyeg alá seperni, de a párom sajnos olyan típus, aki nem igazán vevő erre...Hiába próbálkoztam, a komoly beszélgetések sajnos úgy zajlottak többnyire, hogy elmondtam mit gondolok, kértem mondja el Ő is, de "bezárkózott". Most már ott tartok, hogy én is kezdem feladni és úgymond sodródok az árral...
Ahogy az alkalmazkodásról írsz, nekem arról árulkodik, hogy feladtál Magadból olyan dolgokat, amik miatt idővel boldogtalan lettél. És miért változott a másik miattad sokat? Ő érezte azt, hogy úgy, ahogy van, nem elég jó Neked? Vagy Te nem tudtad őt elfogadni olyannak, amilyen? Mintha mindketten mást mutattatok volna egymásnak, mint a valóság. Vajon mi lett volna, ha valódi lényetek találkozik?
Az igazság valahol nagyon mélyen legbelül! Ha elég mélyen leásol magadban megtalálod azt az igazságot, amit keresel! El kell fogadni magunkat a hibáinkkal együtt csak akkor tudunk úgy fordulni másokhoz, hogy az maradandó legyen.
Tetszett minden hozzászólás! Én próbáltam alkalmazkodni és azt vallottam, hogy meg kell beszélni. Igen kb. egy évig ment is, aztán valamiért már nem akartam megbeszélni és voltak olyan problémák amiket nem is szabadott megbeszélni, mert az idő megoldotta. Az én kapcsolatomat a hétköznapok rombolták porrá. Kiléptem, de mint valamelyikőtök írta, akkor kezdett el igazán kapálózni, pedig ő nagyon sokat változott a kedvemért. Én viszont látom, hogy nekem ez kevés előtte több tíz évet leéltem mással, más emberként. Úgy éreztem nem fejlődhetek ebben a kapcsolatban, úgy éreztem, ha ott maradok visszajön az az én, amilyen soha többé nem akarok lenni. Mégsem értem, hogy én már mért nem akarom ezt a kapcsolatot, hiszen nagyon szeret. Én is szeretem a magam módján, de nem azzal a lánggal amit megérdemelne.
Az elgogadás nem jelenti azt, hogy egyet is értek a másikkal. Azt fogadom el, hogy ő gondolhatja másképp, érzhet msáképp. Hisz máshonnan jöttünk, eltérőek a tapasztalataink.
Sokan azért nem tudják kifejezni az érzelmeiket és elmondani a problémáikat, mert nem volt erre mintájuk, hogy hogyan tegyék. Vagy épp azt látták, ha kimondták az érzéseiket, annak retorzió, szeretet megvonás lett a következménye. Ezek korai, mélyen gyökerező minták. És ezek felismerése nélkül valóban nem történhet lényegi változás.
tisztelet... én az alázatot tenném hozzá ami az egyik legfontosabb dolog...mindenhez alázat kell.. a munkához, szerelemhez, társhoz, gyerekeinkhez, kapcsolatokhoz, barátokhoz...az élethez..
Valóban a kommunikáció és elfogadás nagyon fontos és komoly önismeretet feltételez. Néha egy kapcsolat lezárása a jó döntés, de hogy azt miképpen érdemes megtenni... Erről is lesz majd egy cikk. :)Örülök, hogy Te a megfelelő partner mellett vagy! ;)
Hamarosan jön a többi is :)
Persze, összecsiszolódnak az emberek, szóval változnak.
Igen a kommunikáció nagyon fontos egy kapcsolatban. Azzal nem értek egyet Héris, hogy a másikat elfogadom olyannak amilyen. Bizonyos dolgokban, mint ahogy nekem is, neki is változni kell(ene), hogy hosszútávon jól működjön a kapcsolat.
Lélekhangoló! Szerintem úgy tudunk tenni az ellen, hogy ne jussunk el arra a szintre amit írtál, hogy mindig figyelünk a párunkra, kedveskedünk neki, sokat beszélgetünk egymással, stb. Ha probléma adódik azt mindig megbeszéljük, mert ha az ember hallgat, csak gyűlik benne a harag, az indulat ami egyszer csak felszínre tör, és akkor jutunk el arra a szintre, amiről írtál. De ebben mind a két félnek partnernek kell lennie, mert különben nem ér semmit a dolog. A legtöbb kapcsolatban sajnos csak az egyik fél hajlandó változni a másik nem. Na itt van a legnagyobb baj. Na itt van a probléma, mikor sokan azt mondják, "ha nem tetszik a viselkedésem, akkor keress mást", és ha a másik fél keres is, akkor meg kapálóznak hogy el ne veszítsék. Érdekes módon ilyenkor hajlandóak változni, de ez a változás legtöbb esetben csak pár hétig tart, aztán minden a régi lesz. Az ilyen kapcsolat nem fog épülni, nem lesz kiegyensúlyozott, boldog egyik fél sem.
Ehhez már csak a tiszteletet tenném hozzá.
Kíváncsian várom a következő cikket!
További ajánlott fórumok: