Névnapot köszönteni vagy nem köszönteni?!? (beszélgetés)

cherry30!

Teljesen igazad van.

Szívből remélem hogy egyszer nektek is helyre áll a családi egyensúly..itt vagyunk mi élő példának...Nekünk sikerült.-bár bevallom nem rajtam múlt,a mai napig sem érzem úgy hogy nekem kellet volna oda kullogni,de én még vagyok is olyan makacs,hogy ha nekik lett volna igazuk sem én léptem volna először..elég megalázottnak éreztem magam anélkül is.

Amikor nálunk lecsillapodtak a kedélyek,és már össze-össze jártak a tesók 3an,nem sokkal később sajnos meghalt anyósom.Nagyon sajnáltam,mert nem volt vele különösebb problémám,csak a keverés csípte a szemem.Viszont ez az esemény már minket is belevont a családi életbe,és újból kezdtünk ismerkedni...Túl sokat így sem találkozunk mert elég messze lakunk egymástól,de amikor összeülünk,nagy dumapartik,dalolászások és béke van.

Nem kívánom senkinek a rokonai elvesztését,de nálunk tényleg ez volt az "építő erő"

Szia Whisky33!

Nagyon durva a helyzet amit írtál...én biztos nem állnám meg szó nélkül..Nem vagyok egy nagypofájú nő,sőt elég simulékony a természetem,de ami jár,az jár,és nem nekem hanem a gyerekeimnek..A helyedben én már inkább nem is beszélnék azokról a nagyszülőkről a gyerekeknek...ha megjelennek hajrá,hisz eltiltani nem lehet(már csak a nagyszülői jogok miatt sem)de ha úgy tudják nem jönnek, és mégis megjelennek,az pozitív csalódás,és talán nem bántja úgy a kis érzékeny lelküket mint fordított esetben!

Látom, a sógornők sok galibát képesek okozni minden családban, de én azt mondom, legyen ez az ő bajuk. Emésszék magukat ők. Mi meg éljünk nyugodtan! :) Én az én sógornőmben azt nem bírom, de marhára, hogy mindent úgy harcol ki magának anyósoméktól, hogy szó szerint kisírja magának, mert hányszor, de hányszor megtette már, hogy ha azt látta, hogy nem áll jól a szénája anyósoméknál, akkor elpityeregte magát, elpottyantott 1-2 könnycseppet, hogy hatásosabb legyen és nagy, könnyes bociszemekkel nekiállt sajnáltatni magát. Ennek mindig az lett a vége, hogy anyósom "szegény kislány" felkiáltással a szárnyai alá vette és onnantól kezdve a sógornőm akár fát is hasogathatott anyósom hátán az se volt baj, mert ő a "szegény kislány". És ha a sógornőm megint látta, hogy megint nem áll jól a szénája anyósék előtt, akkor megint elpottyogtatott 1-2 könnycseppet, vagy hasra vágta magát a kanapén és nekiállt rinyálni, és megint ő lett a "szegény kislány". Csak azt nem értettem soha, hogy anyósoméknak miért nem nyílik fel a szemük, hogy ezt az egész rinyálós színházat a sógornőm csak azért csinálja, hogy sajnáltassa magát és mindig ő legyen a védelmezett kicsi leányka előttük. Mert sokszor kutya baja annak a csajnak, ha jól lakik, mégis sajnáltatja magát állandóan.

A legújabb nagy dumája a sógornőmnek, hogy: "Ők túlélők a sógorral, mert ők mennyi mindent átvészeltek már!" Hát ha ez így van, akkor mi a férjemmel meg egyenesen az élet hősei vagyunk, sőt életművészek, mert az elmúlt 10 év során már annyi, de annyi mindenen keresztülmentünk már, és annyi, de annyi mindent megoldottunk már ketten együttes erővel, hogy az valami hihetetlen. Mégsem dicsekedtem anyósoméknak soha, hogy mi mekkora túlélők és életművészek vagyunk. A sógornőm meg a gyerekes agyával állandóan dicsekedik. DE ezen is jókat szoktunk röhögni, és a férjem ilyenkor mindig csak annyit mond, hogy eddig tart nála a színvonal. :DDDD És igaza van. :))))

Szerintem nyugodtan éld az életed, mert úgyse úszhatja meg senki büntetlenül a rossz tetteit! Aki folyamatosan bánt másokat, az mind visszakapja az élettől csak más formába, ami meg az ő számára lesz ugyanolyan fájdalmas, mint ahogy a másiknak az, amit ellene tesz/tett.

Én is ebben bízok,hogy büntetlenül nem lehet így viselkedni senkivel ahogyan ők tették teszik most is amint lehetőségük van rá a fiúkkal és a családjával szemben.Én ezért határoztam el elég ebből,hozzánk nem férkőzhetnek többet közel.

Nem hagyom,hogy ártsanak a családomnak többet,hogy megkülönböztessék bántsák bármilyen módon a gyerekeimet.A férjem állítja,hogy Őt már hidegen hagyja a viselkedésük,de én ezt nem tudom teljesen elhinni,mert a szülei mégiscsak a szülei mindenkinek.Igaz annyi fájdalmat okoztak már neki a viselkedésükkel(ami nálunk is sógornő miatt van),hogy nem csodálkozhatnak a távolság tartásán.

Mondjuk én amilyen hülye vagyok,ha kis megbánást látnék a részükről,vagy csak egyszer annyit mondanának ne haragudjunk a sok szemétségért igazságtalanságért próbáljunk meg jóba lenni,biztos,hogy én lennék az első aki azt mondaná oké.Nálunk sosem voltak veszekedések szemtől-szembe,sőt,az én bajom az,hogy soha semmit nem mondtak a szemembe.Anyós némám hisztizett ha valami nem tetszett,tüntetőleg bőgni szokott a családi ebédeken a konyhájába,jött ki könnyes szemekkel ha nem tetszett valami neki,de max a fiának dünnyögött ha egyedül volt nála.Bunkóskodtak,keresztbe tettek,ármánykodtak a lányával...stb..de egyenesen még soha nem merték megmondani mi a fene bajuk van.Én sem szoktam velük veszekedni,csak ha valamit ránk akartak erőltetni,amit mi nem akartunk,akkor megmondtam egyszerűen,hogy nem,és kész.Nem szoktam magyarázkodni,ők meg nem vitatkoztak,hanem amikor legközelebb a fiúkkal találkoztak max neki fejezték ki szóban a nemtetszésüket.

Szóval érdekes egy népség,én nem tudom megérteni őket.

Sokat tudnék mesélni, és azt hiszem, elámulnál azon, hogy az elmúlt években mi-mindent megtettek velünk/ellenünk anyósomék, de ebbe inkább nem folynék bele, mert már elmúlt, rég volt, vége van, az már a múlt, és lekopogom, ez az új, mostani nyugisabb, békésebb kapcsolat anyósomék és közöttünk már nagyon hiányzott. Már épp itt volt az ideje.

Az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy én is nagyon sokat változtam, és ami az elmúlt években érzékenyen érintett, azt most már nagyívben lekakilom, már nagyon sok olyan megjegyzés és dolog van, ami lepereg rólam, amivel már nem tudnak zavarba hozni, ami már nem idegesít egy cseppet se. Ráadásul, nagyon sok olyan információnak vagyok a birtokában, amiről ők nem tudnak,hogy nekem tudomásom van róla, és ezáltal teljes mértékben át látok a szitán. A sógornőmről is tudok 1-2 olyan dolgot, ami miatt már nyugodt szívvel csak röhögni tudok a gyerekes kis mesterkedésein, és ami miatt már leperegnek rólam a vele kapcsolatos arcoskodó megjegyzések is.

Olyan információ halmaznak vagyok a birtokában, ami akkora nyugalmat adott nekem lelkileg, hogy bármikor bármivel vádaskodnának, én élesebben tudnék visszavágni és az az ő számukra fájdalmasabb lenne, mint az én számomra. Ezért vagyok ennyire halálosan nyugodt, és már ezért pereg le rólam sokminden, amit régen mindig a szívemre vettem és sérelmeztem. Már nem tudnak ártani nekem, bármit tegyenek is. Én viszont, ha rosszindulatú lennék, mint amilyen nem vagyok, csak a sógornőm terjeszti rólam irigységből, akkor sokat tudnék ártani nekik. De nem teszem, mert nemcsak a mesékre igaz, hanem a való életre is, ez az én életem során már többször is bebizonyosodott, hogy az arcoskodó, nagyképű, magukat vagány fenegyerekeknek tituláló, irigy emberek (mint pl: az én sógornőm) eddig még mindig megszívták és visszakapták az élettől a másikkal szemben elkövetett ármánykodásaikat.

A fagyi időnként vissza szokott nyalni.

Úgyhogy én nyugodt vagyok és happy, és senki gonoszkodása nem érdekel. Lepereg rólam. Én optimista vagyok.

Hát,nehéz lehet ezt kivitelezni,legalábbis nekem az lenne.Nem is lennék rá képes.Az anyósomék addig foglalkoztattak,amíg csendben voltam,és eltűrtem az állandó tolakodásukat pofátlanságukat.

Amióta úgymond kitakarítottam az életünkből őket,azóta sokkal kevésbé idegesítenek.

Már csak pillanatnyilag tud felhúzni egy-két húzásuk,de ennyi.Semmi közünk hozzájuk,éljük az életünket,éljék ők is.Nem tudnék ott jópofizni,miközben gyűlöljük egymást.Vagyis én ezt már részemről nem is mondanám,mert nem vagyok harag tartó,számomra érdektelenek,nem jelentenek semmit.De maga a tény az igen bánt,hogy hogyan lehetnek emberek ilyenek,hogy miért nem adatott meg nekünk a normális összetartó szerető család legalább olyan mint az én részemről.

És pont a családom lelki békéje érdekében nem vagyok hajlandó velük kapcsolatban lenni.Nem tűröm el,hogy úgy viselkedjenek a gyerekeinkkel mint a sajátjaikkal,hogy érezzék a másik mennyire fontos mennyivel több jut neki mindenből mint nekik...stb...

A férjem ismeri őket,szerencsére sosem volt vita téma köztünk a családja.Tudja hol a helye náluk beletörődött,de nem is akarja ugyan ennek kitenni a családját.Úgyhogy mi pár éve nem hagyjuk,hogy mérgezzék az életünket,és ez jó így nekünk.

Egyébként az én anyósomék senkivel nincsenek jóba,egyetlen rokonukkal sem,a testvéreikkel sem,a szüleikkel is örök veszekedés van,szóval csak ők tökéletesek,csakis olyan emberrel lennének jóban,aki úgy táncol ahogyan ők fütyülnek.De ilyen meg nem akad:)))

Talán a tieid nem ennyire vészesek...

Én is így éltem hosszú-hosszú éveken át, hogy gyűlöltem a képmutatást és azt, hogy a szemünkbe belemosolyogtak, a hátunk mögött meg mindig kidumáltak és sároztak minket. Én is olyan voltam nagyon sokáig, mint most Te, hogy belemondtam a szemükbe szemrebbenés nélkül, ha valami nem tetszett a viselkedésükben, és főleg az igazságtalanságok miatt szólaltam fel nagyon sokszor. Emiatt rengeteget harcoltunk egymással, rengeteget veszekedtünk, sokszor olyan balhék lettek belőle,mert nem bírták elviselni az igazságot, hogy senkinek nem kívánom. De mire mentem vele? A te felfogásod szerint, bárhogyis próbáltam kivonni magam a hatókörük alól, az lett az eredménye minden egyes ilyen veszekedésnek, hogy rohadtul megviselt lelkileg és ez olyankor az életemre is kihatott. Tudod, családanya vagyok két kisgyermekkel. Nyugodt, békés, csendes és vidám légkörben neveljük a gyerekeinket a férjemmel és szeretném, ha ezt a lelki békét senki és semmi nem zavarná meg. De ha én folyton visszapofázok anyósomnak, akkor örökké, megállás nélkül csak balhék lennének és ilyenkor kell elővenni AZ OKOS ENGED, SZAMÁR SZENVED stílust és ráhagyni. Nálam ez nagyon jól bevált. Ha valami olyat mond, ami nekem nem tetszik, akkor nem szólok vissza, hanem más dolgokkal kezdek foglalkozni, vagy egyszerűen csak kimegyek a szobából. Hatványozottan bevált a módszer, azóta van csend és béke az egész rokonságban, és azóta jövünk ki jól anyósommaml, mert most már ő is megértette azt, hogy hiába is szólna bele bármibe, úgyis az van amit mi ketten a férjemmel akarunk, mert mi neveljük a gyerekeinket a saját értékrendünk szerint, nem pedig ők, így elhallgatjuk a megjegyzéseket, de nem szólunk rá vissza semmit, mert úgyse az ők elveik alapján fogjuk nevelni a gyerekeinket, hanem a sajátunk szerint. És ezt anyósom is nagyon jól tudja. Az, hogy időnként tesz 1-2 nem oda illő megjegyzést már lepereg rólam, már nem zavar, nem idegesít, mert tudom, hogy bármi történjen is, úgyis mi kerülünk ki győztesen a dolgokból, így már sokmindenen csak mosolyogni tudok és teszem a dolgom.

Úgyhogy nincs igazad, mert sokszor nem az a megoldás, hogy örökké csak balhézni és kizárni a másikat az életünkből. Meg kell próbálni megérteni a másikat, de ha olyan lehetetlen természete van valakinek, hogy nem tudod őt megérteni, akkor meg egyszerűen csak nem kell foglalkozni vele, ennyi. Hidd el, az ilyen emberek idővel mind rájönnek maguktól is, hogy mekkora hibákat követtek el a másikkal szembe.

Abban teljesen igazad van, hogy 100 emberből 90 ember nem meri kinyilvánítani a véleményét, nem meri a másik szemébe mondani és csak belemosolyog a másik szemébe, a háta mögött meg rosszindulatúan pofázik róla. Ebben igazad van totálisan, ezt én is nap mint nap tapasztalom, főleg munkahelyeken nagy divat kispécézni az újoncokat és lelkileg terrorizálni, nehogy képük legyen túltejesíteni a régi, sokszor lusta kolleginákat. De néha jobb csendben maradni és hallgatni, mert a hallgatással lehet, hogy többre mész, míg az állandóan "belemondom a szemedbe" stílussal magadra haragítod az egész világot és egy örökös harcból fog állni az életed.

És végül, de nem utolsósorban: Vannak emberek, akiknek hiába mondod a szemébe, úgyse lesz eredménye soha, mert az ilyen emberek csak viszik a magukét és szentül meg vannak győződve arról, hogy ők milyen jó emberek és senki másnak nem lehet igaza csak nekik! És ez szent meggyőződésük még akkor is, ha rajtuk kívül mindenki más tudja, hogy ez nem így van, ahogy ők hiszik magukról.

És tudod mit? Azért mert a családom lelki békéjét fontosabbnak tartom, mint az állandó visszapofázást és balhézást, veszekedést, az örökös harcolást, attól még egyáltalán nem vagyok felszínes, üres és képmutató!!!!!! Csak épp nem akarok fiatal anyukaként idegroncsként leélni az életem. Mert mondhatsz bármit, hiába írod azt, hogy te így, meg úgy, meg amúgy.....nyakamat merném tenni rá, hogy az anyósodékkal való balhézások sorozata lelkileg megvisel téged elég rendesen. Ha nem így lenne, nem írnál róluk egy szót sem itt a fórumon belül, mert akkor nem is foglalkoztatna, hogy mennyire elbántak veled. De mivel írsz róluk így foglalkoztat a dolog, rágod magad belülről és ez nem jó, mert ez kihatással lesz a veled együtt élő emberekre is, a mindennapjaitokra is, és ezzel a saját boldogságodat is megmérgezed!

Hát ez számomra eléggé érdekes...

Én azért nem tennék ilyet,nem szeretem a felszínes üres képmutató kétszínű kapcsolatokat.Ha már az ember a családjában sem érezheti jól magát,akkor mi értelme van találkozni?Én egyenes embernek tartom magam,és mindig a másik szemébe mondom ha gondom van vele.Tudom a nagy többség nem ilyen,az én anyósomék sem.Nem is tartom őket sokra,és nem is vagyok hajlandó nagyon kapcsolatban lenni velük.Éljék az életüket,meg mi is a mienket.Én nem bántom őket,sosem tettem,de azt nem hagyom,hogy az életünkbe avatkozzanak kedvük szerint.Mondjuk nálunk ezért gyűlt meg a baj,mert nem avatkozhatnak a dolgainkba kedvükre.De nem érdekel,én sem akartam soha megmondani nekik hogyan éljenek.Én tiszteletben tartom a magán életüket,fordítva is ezt vártam volna.A sunyiság képmutatás nem kenyerem,ha lehet kerülöm az ilyen embereket.Mondjuk ők azok a fajták,akik az ember szemébe mosolyognak,a háta mögött dumálnak.Hát én ebből kivontam magunkat,nincs szükségem rájuk így.

Ha tudnád, mennyire szerettem volna én is egy ilyen anyóst! Olyan jó lett volna! Nálunk most már kb. egy fél éve normalizálódott a helyzet anyósommal, már nem bántjuk egymást,nincsenek azok a kőkemény beszólogatások, mint régen, de borzasztóan hosszú út vezetett idáig. Mondhatnám azt is, hogy hosszú-hosszú évek. Hosszú évekig csatáztunk, harcoltunk egymással, és sokszor volt, hogy ő robbantotta ki a balhét, mégsem ismerte el soha és mindig rám volt kenve minden xar. Soha nem hallottam még az ő szájából azt, hogy: Bocsánat! Sose kért még bocsánatot tőlem. Most legutoljára is (fél évvel ezelőtt is) nekem kellett bocsánatot kérnem tőle, mert belőlem mindig kikényszerítik, és bár megbeszéltük, hogy ő is bocsánatot fog kérni tőlem, azóta sem hagyta el a száját ez a számomra nagyon sokat jelentő szó!!!! Nagyon rossz érzés, de én már megbocsájtottam neki. Megbocsájtottam, de felejteni soha nem fogok tudni. Ettől függetlenül, ha néha napján tesz 1-2 megjegyzést, szándékosan hallgatok és nem szólok vissza, így legalább nem tud belekötni egy szavamba sem, mert régen, ha visszaszóltam, mindig azokba a félszavakba kapaszkodott, amikor a sérelmeit rámzúdította. Így inkább most már nem szólok semmit, hallgatok, mint a sír, és így nem tud mibe belekötni.

A nagyobbik lányom egyik ovistársának volt egy olyan nagymamája, akit szívesen elfogadtam volna anyósomként, mert az a nő annyira, de annyira kedves, egy tüneményes, tündéri nőszemély, hogy ritka az ilyen. A saját anyósom, bár egy fél éve már tényleg nincs semmi bajom vele, de ennek ellenére soha nem érezteti velem, hogy akár egy hajszálnyit is kedvelne, vagy szeretne engem. Olyan mintha nem is lennének érzései, mert nem érezteti velem, hogy szeretne, nem érzem a szeretetét.

Ez szerintem egyébként emberi természettől is függ,nem tudom a fiús anyukák miért rosszabbak ilyen téren.Talán nagyon hozzászoknak,hogy Ők menedzselik úgymond a családot,és úgy gondolják amikor a meny bekerül a családba,Ő is az irányítása alá kerül.Ha nem hagyja magát,zokon veszik.

Nálunk apukámnak volt egy annyira jó természetű nővére,imádta mindenki a családba.Lehetett az unokatesó,sógornő,meny vagy vő,Őt mindenki nagyon szerette,mert mindenkit el tudott olyannak fogadni amilyen.Ha bárki a másikat kritizálta mindjárt rászólt,hogy ne bántsa,Ő olyan,ilyen szokásai vannak így kell szeretni elfogadni.Mindig örült mindennek,ha mondjuk főztünk neki vagy sütöttünk,vagy bárminek,soha semmit meg nem kritizált.Pedig nagyszerű háziasszony volt,remekül sütött-főzött.De soha nem akarta a saját szokásai erőltetni a menyeire,csak akkor adott tanácsot ha kérték tőle.

Ugyan ilyen volt az anyai nagymamám is,Őt is nagyon szerette az összes menye vője és mindannyian.

Nem értem én miért nem foghattam ki egy hasonló anyóst?:(((

sziasztok!

Hát nálunk fordított a helyzet,anyósoméknak a kicsi lánya gyereke a kedvenc unoka.

Nekünk 3 gyerekünk van,és nem értem meg,fel nem foghatom egy szülő hogyan tehet olyan nagy különbségeket a gyerekei unokái között.

Számomra ez érthetetlen ami anyóséknál természetes.

Nagyon jól teszed!!!!

Én voltam már úgy, hogy visszaszólok az anyósnak, vagy más ismerősöknek, akik vmit beszóltak. ("Még nem tud menni a gyerek?" "Miért ilyen csúnya nevet adtatok ilyen szép gyereknek?" "Most már jobban néz ki, hogy nem olyan kövér!" "Még szopik? Jó lenne elhagyni!" "Milyen kreol ez a gyerek! Kire üthetett, mert rátok nem!" megjegyezném, ekkor sárgasága volt szegénynek. És még sorolhatnám. )

De inkább nyelek, mert nem akarok senkit megbántani, még akkor sem, ha ők bántanak.

Nekünk már csak ez jutott...

Á ez a természetes én nem kívánt voltam . Na engem meg a saját anyám nem szokott köszönteni. Ezért is éltem meg fájdalmasan minden születés és névnapot ... Az 50. -nél léptem azóta nem érdekel.

Míg Apu élt mindig köszöntött az utolsó a 49. volt.

Jaj, de undok volt...

Unoka és unoka között nem szabad különbséget tenni...