Mindenszentek

József felébredt, majd kinyitotta a szemét. A Nap már gyengén derengett a horizonton, az ablak melletti fenyő halkan susogott. Azt még akkor ültették, mikor a kis Gréta megszületett.

Gyengéden megfogta Ágnes kezét.

-Kérsz kávét, Édesem?

Az asszony idegenül nézett rá a szürke szemeivel, de mikor József behozta a kávét, már kicsit éberebb lett.

-Hol vannak a gyerekek?

-Távol. -válaszolta József és a két fiúra gondolt. A nagyobbik tavaly halt meg hetvenévesen. A rák vitte el. A fiatalabb még régebben. Azt mondták, a szíve.

Károly egyszem fia, Zoltán valahol Angliában, Gréta pedig az angyalokkal.

József arra gondolt, talán Ágnesnek jobb is,hogy már csak alig-alig emlékszik az életükre, vagy bármire. Ő bezzeg emlékszik. Mindig büszke volt a memóriájára. De már nincs miért emlékezni. Minden emlék fáj.

-Gyere szívem. Veszünk virágot.

Ágnes hűségesen követte, mint hetvenkét éve mindenhova.

A virágboltban kettő csokor fehér krizantémot vettek és egy csokor lilát a kislányra.

Vettek három szép mécsest is. Angyalosat. Kerámiából.

-Azért szép életünk volt. - szólt Ágnes.

-Igen. - válaszolt József, majd gázt adott.

-Nem szabadna már ilyen öreg bácsinak meghosszabbítani a jogsit.- csóválta a fejét a helyszínelő, mikor elhajtott a halottszállító.