Milyen hatással volt és van rád, ha gyermekkorodban fizikai büntetést alkalmaztak szüleid vagy tanáraid? (beszélgetés)

a 6-éve unokám ,megkérdezte ,,,mama mit csinálnál ha újra születnél,,,

bajban voltam,mert szivem szerint azt mondtam volna,hogy nem ide születnék hanem jó messzire innen,

de ha nem ide születek,nincs 5-csodálatos gyerekem,meg 7-tüneményes unokám,

hát mit mondhattam volna,a fiam nem mondott semmit csak mosolygott,hiszen ő mindent tudott

Nálam nem bántás volt, hanem az életem alakítása.

Illetve az, amibe nem lehetett beleszólásom, és csak utólag tudtam meg...

Én nemrég óta tudom végre feldolgozni, lassan, de már egyre biztosabban.

Istenien felszabadít.

Nem is volt ez még "kitalálva" akkor.

Sajnos voltak akkor is túlzások, de ha kiderült is, nem volt komoly következménye. A hivatalos megoldás az volt akkoriban, hogy "kiemelik" a bántalmazott gyereket a családból, de senki nem szívesen vállalta, hogy őmiatta kerüljön állami gondozásba a gyerek - mert a kiemelés általában ezt jelentette. Inkább próbáltak a bántalmazó szülőre hatni. Aki az efölötti dühét megint csak a családján töltötte ki.

Szóval régen is volt ilyen, és sajnos ma is előfordul. Ma is hetente hal meg gyermek bántalmazás miatt Magyarországon.

Ez egy régebbi cikk:

[link]

Az eredeti kérdésére visszatérve, én ha nem is szenvedtem fizikailag látható nyomokat, megalázónak és feleslegesnek tartottam gyerekfejjel is.

Megtörtént eset, a '70-es években egy bíró mesélte, hogy amikor még az '50-es években a városba került frissen diplomázottként, a környező településeket úgy kezdte strigulázni, hogy egy-egy év alatt honnét mennyi válóperes ügy kerül be a bíróságra.

Már kb. 5-6 éve dolgozott, amikor az első kis községből bejött egy kb. 80 éves nénike, hogy válni szeretne.

Ő kérdezgette:

- miért akar elválni

- Mert nem szeret már engem az én uram!

- de mégis, miből gondolja ezt? Veri magát?

- Nem, nem bánt az engem

- Akkor miért akar elválni tőle?

- Mert nem szeret már engem az én uram!

- Iszik, vagy nem adja haza a pénzt?

- Nem iszik az egy kortyot sem, a pénzt is haza adja

- De árulja már el, akkor miből gondolja hogy nem szereti magát!

Nem törődik ő már velem, rám sem néz!

Elmúlt már egy éve is hogy megvert utoljára.

Ez volt a fokmérő. Mennyire figyel arra a férj, hogy az asszony mikor mit tesz, vagy nem tesz.

A mis sulinkban nem lehetett volna, mert a padlót valami szörnyű anyaggal fényezték vagy kezelték vagy mi, még csúszós is volt. Úgy összekente volna a békeügető kezét, hogy hosszasan kellett volna sikálni.

Volt viszont egy fizikatanárunk, aki az órán fegyelmezetlenül viselkedő fiúkat a pajeszuknál fogva, erős húzással kényszerítette álló helyzetbe (akkor is, ha magától is felállt volna), némelyiknek a könnye is kicsordult kínjában.

Az óvodából is vannak emlékeim, a lebbencset azóta sem szeretem, hogy merőkanálból tömtek meg vele (nem akartam megenni).

Viszont apa nélkül nőttem fel, mert elváltak... tehát nem volt, aki kiszedett volna anyám kezéből, amikor le akart fogni, hogy a számba erőltesse az ételt, amit szerinte pont meg kellett volna ennem. Amiatt a nyavalyás alma miatti elfenekelés már a hab volt a tortán.

Apu kiskoromban is tisztelte bennem a másik embert, soha nem bántott vagy kényszerített volna. Evésre biztosan nem.

Emlékszem volt egy csaj, tanyáról járt be, olyan igazi földműves-család gyermeke. Busszal járt be a suliba, de hazafelé menet még kb. 1 órát gyalogolt ahogy leszállt a buszról, utána pedig ki kellett neki hajtani a libákat a mezőre legelni. A tankönyvet vitte magával, és amit lehetett ott megtanulta. De amit írásban kellett elvégezni, csak este a petróleum lámpa mellett tudta.

Szegény, övé lett a legtöbb körmös, és a legtöbb béka-ügetés.

Igen, még tudok olvasni.

Csak arra reagáltam, hogy osztályterembe tényleg kevéssé illő fenyítési forma.

Az nem csak ott volt, rendes torna órán is csináltuk, és azokkal nincs és nem is volt baj.

De itt most, (ha elolvasnád a fórum címét!!!) az iskolában és otthon alkalmazott fenyítési módszerekről beszélünk!!

Valóban a békaügetést a padsorok között...

Nem tudom melyik eszement pedagógus találta ki!

Az én koromban még természetes volt, hogy az iskolában a körmünkre vertek a "nagy vonalzóval", ha valamit nagyon csúnyán írtunk meg.

Nyolcadikos korunkban kaptunk egy új számtan tanárnőt, olyan kis picike, másfél méteres kiadás.

A fiúk, nagy kajla kölykök (az apja kovács műhelyében izmosodott meg!), a tanárnő akart neki adni egy pofont, de ehhez fel kellett ugrania a levegőbe, hogy elérje. A földre érkezés már csak fenékre sikeredett. Az egész osztály röhögött, később már megelégedett annyival, hogy felemelte a kezét... aztán eszébe jutott, hogy még sem pofozza fel.

Otthon testi fenyítés nem volt, ha ránk szóltak a szüleink, és elengedtük a fülünk mellett, akkor 5-10 percre a sarokba kellett állnunk szemben a fallal, és nem volt szabad megmozdulnunk... elég volt az is. :))

Hogy rám?

Szerencsém volt, csak egy töri tanár adott egy pofont 8-adikos koromban.

2 évig fontolgattam, hogy hogyan bosszuljam meg.... ::))

30 éve volt.

Elvetettem a bosszút. :DD

Tyű. Ebben nagyon hasonlítunk akkor. Volt vagy két nagyon rossz évem.

Egy elfenekelésre emlékszem. Nem akartam megenni egy almát.

Nem használt.

Nálunk anyu egyszer próbálkozott a gyerekkorom alatt, mert vissza szájaltam, megpofozni, de magasabb voltam tőle és nem ment, hozatott velem egy kis széket, hogy arra álljon,de elnevettük a végén. Utána még szájaltam vele, de csendesebben.

Apu viszont, mint a nevelése is volt, kemény, követelőző lett egész életében velem. Fiút várt, lány lett, amikor írni tanultam, kaptam tőle a fejemre eleget, és tépte ki az elsős füzetem lapjait

Meki eljárt a keze, főleg ha anyu nem volt otthon, dolgozott és neki kellett kikérdezni, amitől máris ideges lett alapból. Ezek megviseltek, nagyon sokáig hordoztam magamban a sérelmeket, főleg azt a nagy pofont, amit egynek apám, másiknak a szekrény adott. Igazságtalanságnak itéltem, mert elmondta, mivel beteg vagyok, sokat kell sétálni, de nem mentem és megmondtam tisztességesen, hát akkor kaptam a taslit, hogy még az orrom vére is elindult.

Lehettem olyan ötven éves, amikor végre túl léptem ezeken, no meg azon, hogy apunak sosem voltam jó és elég.Aztán rájöttem, nem teszem tönkre az életem azzal, hogy folyton apámnak akarjak megfelelni. Én egy igen érzékeny gyerek és felnőtt vagyok, ilyennek születtem, van aki ennél több pofont is elvisel és nevet rajta.