Miért lett "divat" a homoszexualítás? Vajon tényleg az? Szerinted? (beszélgetés)
Ez jó téma, érdekes, hogy senkit nem érdekelt 2011 óta, azóta alig akadt 1-2 hozzászólás, pedig egyre jobban benyomul az életterünkbe.
Tényleg van benne valami, mintha divat lett volna...
javítva: Szerintem a látenciát hozhatja felszínre csak.
Régen nagybátyám és felesége valszínű szűzen haltak meg. Most az jobb? Nagyányámtól tudok az egészről dolgokat.
Ha minden részvevő félnek jó, csinálják amíg nem ártanak egymásnak, vagy maguknak!
Szerintem a látenciát hozhatja felszínre csak.
Régen nagybátyám és felesége valszínű szűzen haltak meg. Most az jobb? Nagyámtól tudok az egészről dolgokat.
Ha minden részvevő félnek jó, csinálják amíg nem ártanak egymásnak, vagy maguknak!
Én inkább úgy mondanám, hogy egy férfi nem pótolható egy nővel, és egy nő nem pótolható egy férfival...
De aki a saját neméhez vonzódik, nem a másik nemet akarja pótolni valamiképpen... hanem úgy érzi magát teljesnek egy párkapcsolatban, ha a párja vele azonos nemű... és éppen akkor "pótolna" valakit, ha a másik nemmel "próbálkozna"...
A szokásos közhely: "kinek a pap, kinek a papné"...
És egy férfikéz sosem lesz olyan finom, mint egy női kéz... meg... még lehetne sorolni....
A test nem csak nemiszervből áll...
Erre mondta Rimbaud a Teljes Napfogyatkozás c. filmben, hogy: "A szerelmet újra ki kell találni"...
Én is ezt érzem... amíg nem volt úgymond "összehasonlítási alapom", addig azt gondoltam, hogy az a szerelem.... de most már tudom, hogy az amiket korábban éreztem, köszönő viszonyban sincs azzal, amit most érzek...
nálam pedig (nő vagyok) inkább az érzés. nagyon bonyolult, képtelen lennék elmagyarázni.
érdekes azért, milyen különbözőek vagyunk.
Nem, nem jól mondom... valahogy ez a lávaszerű izé változtatta át őket, de nem dobták bele őket... hanem valahogy kiszívta belőlük az egyéniségüket... csak azért maradt bennem, hogy beledobták őket, mert végül az egyik beleugrott a lávába (amiben akkor látszott már, ahogy beleugrott, hogy valami polipszerű lény tekereg).
Azért ugrott bele, hogy így szálljon szembe azzal az uniformizáló dologgal...
Végül ahogy szembeszállt vele, az a valami elveszítette az erejét, bár a herceg is...
Ahogy viszont elpusztult az a mindenkit uniformizálni akaró lény, úgy minden arctalan, nemtelen, angyalszárnyú lény visszakapta eredeti formáját... az valami hihetetlen katarzis élmény volt :)
Ha ezt valaki látja, és érti, akkor megérti, hogy miért nem szabad uniformizálni, és mit jelent a másság...
Annyira bennem maradt egy-két arc a visszaváltozókéból... Onix arca, aki egy apró zöld, vigyori szélesszájú békához hasonlított :)
Meg egy kopasz félszemű matrózé is :)
Nem lehetett közöttünk olyat találni, aki igazán "szép" lett volna esztétikai szempontból... és mégis sokkal szebbek és különlegesebbek voltak, mint amilyenek korábban hófehér arctalan angyalszárnyú lényekként...
Nekem ez a mese legalább olyan meghatározó volt az életemre, mint a Kis Herceg...
Ezt nagyon jó volt olvasni :)
De sajnos ma valóban sokan nem értik a felvonulás lényegét... nem tudom... mintha kiveszett volna az emberekből az empátia... vannak meghatározott témakörök, amikben empatikusak tudnak lenni, majd húznak egy határt, és ami a határon túl van, az nem létezik... ha mégis véletlenül beszűrődik hozzájuk egy-egy kósza hír a határon túli világból, akkor hevesen ellenkeznek, hogy nem, AZOKRA ott a határon túl nem vonatkozik az empátia szabálya... azok ott MÁSOK... azok ott nem is emberek.... nem mondják így ki, de mégis úgy érezni.... ha valakire nem vonatkoznak az empátia szabályai, akkor azok nem számítanak emberinek, nem igaz?
Eh, költői kérdés volt :-/
Azért én reménykedem... egyszer fel kell nyíljon az emberek szeme. Egyszer meg kell érteniük, hogy a világ nem csak annyi, amennyit ők a saját kerítésükön belül látnak... hanem, a kerítésen túl is vannak emberek....
Álmom egy olyan társadalom, ahol az emberek elfogadják egymás másságát, ahol rádöbbennek, hogy nem lehet uniformizálni, és nem lesz senki egyforma, semmi értelme erre törekedni...
Nem tudom, ismeri-e itt valaki azt a régi mesét, aminek az a címe, hogy: "Az idő urai"...
Ez egy 1982-ben készült francia-magyar sci-fi jellegű mese...
Nekem nagyon meghatározó mese volt gyerekkoromban...
Volt ebben a mesében egy bolygó, ahol teljesen egyforma lények éltek. Mindegyik fehér arctalan, ránctalan, hatalmas szárnyakkal (mint az angyalszárnyak) rendelkező nemtelen lény volt.
És bárki, aki arra a bolygóra tévedt, börtönbe vettetett, és pár nap múlva beledobták abba a lávaszerű folyadékba, ahol átváltozott ugyanolyan arctalan, ránctalan, hatalmas angyalszárnyú lényekké, mint a bolygó lakói...
Félelmetes volt!
És egy életre meghatározó élmény is nekem!
Egy életre leckét kaptam abból ezáltal a mese által, hogy mit jelent egyformának lenni....
Az ember nem lehet boldog, ha a tetteinek fő mozgatórugója, hogy megfeleljen az elvárásoknak...
Akkor elveszíti önmagát... elveszíti az ARCÁT....
nem értek egyet.
mit mondasz a diszkókban egymással csókolózó lányokra?
ők ugyan mit vállalnak fel?
emlékszem, milyen érzés volt jó pár éve tizenéves lányokat látni, amint kézen fogva mennek az utcán. miközben én a valódi szerelmemmel nem mertem kimutatni az hovatartozásunkat (a saját környezetünkben).
aki valóban meleg, épp olyan nehezen vállalja fel, mit eddig. vagy talán kissé könnyebben, de még mindig félelmek között. (tisztelet a kivételnek)
én meg akkor idézem az első élményemet a felvonulásról. 2000-ben írtam. akkor még más világ volt. (egy másik fórumra írtam)
"Felvonulás:
Annyira természetes volt az egész. Az utolsó pillanatig nem voltam benne biztos, hogy beálljak-e a menetbe, de aztán az is hirtelen egyértelmű lett. És olyan jó volt. A kameráktól persze nagyon féltem, legalábbis az elején, ez volt az egyetlen negatívum. De amúgy volt az egész vonulásban valami fantasztikus összetartozás-érzés, ami mindenért kárpótolt. És jó volt, hogy olyan sokan voltunk. És tényleg, az utcán ácsorgóktól sem hallottam egyetlen beszólást vagy ilyesmit.
Előtte attól féltem, asszem, hogy az utcán nézelődők szemével látom majd magam, miközben vonulok. Hogy hú, itt mennek a buzik. Milyen érdekes. De végül is, nagyon lehetett *belül lenni*: nem (csak) azzal foglalkozni, hogy mi az, amit mások látnak. Hanem azzal, inkább, hogy itt most együtt vagyunk, eddig sohasem látott emberekkel, és összetartozunk, legalább erre a rövid időre.
De azért jó volt nézni a nézelődőket is. Azt, ahogy néhányan csodálkozva és idegenkedve figyelnek, néhányan pedig integetnek, buszokból, ablakokból. Nehéz ezt megfogalmazni, de ez a *közös tér* élmény, vagy mi, sok mindenre megtanított. Valahogy összekapcsolódtunk azokkal, akik néztek minket. Ez volt talán a legkülönösebb. Hogy nem kell érvelni és magyarázni, elég egyszerűen ott bukdácsolni a menetben, vagy ott ácsorogni az utcán. Ez tényleg túl volt mindenféle vitán, érven, védekezésen stb. Megmagyarázhatatlan."
borzasztó, hogy eltorzultak a dolgok azóta...
Biztos vagyok benne, hogy ott lenni fantasztikus élmény. Az ember nem érzi annyira egyedül magát ezzel az egésszel. Nem érzi annyira kívülállónak magát, mert közvetlen közelből látja, hogy vannak rajta kívül mások is, akik ugyanazt érzik.
És az, amikor bizonyos helyzetben egy csoport összetart, az mindenképpen felemelő. Valahová tartozni. És nem csak a családodhoz, és a szerelmedhez, hanem egy közösséghez is, ahol nem kell küzdened a másságod elfogadásáért.
Ez maga a csoda!
Én így voltam tizenpár évvel ezelőtt a Rock Klubban, meg a koncerteken.
Annak idején nagyjából egyedül, magamtól kezdtem metált hallgatni, és ezzel a környezetemből eléggé kirívó eset voltam. Nem divatból hallgattam (bár erre is mondták sokan, hogy eh, ma már divat rockernek lenni...), és nem divatból vettem fel a Pokolgép pólómat sem.
Amikor először lemerészkedtem a Rock Klubba (egyedül, mivel senkit sem ismertem, aki ilyen zenét hallgatott volna), akkor egy pillanat alatt megéreztem a közösséghez való tartozás és az elfogadás varázsát. Emlékszem még arra is, hogy a Tankcsapda "Connektor :567" pólójában voltam... nem ugráltam azért az albumért, mivel a legrosszabb albumuk volt, de akkor jött ki, még új album volt, és sajnos nem lehetett az Acélbunkerben más Tankcsapda pólót kapni... és ez volt a legkevésbé szétnyúzott metál pólóm :)
De mennyit kaptam azért azon az estén :D
Nem volt ember, aki meg ne jegyezte volna, hogy hátizzé, Ő lehet, hogy nem venné fel ezt a pólót, mert jó szar album :D
Én meg mondtam, hogy az tény, hogy ez az album elég silány, viszont az meg a másik tény, hogy ez a pólóm még új, nem úgy, mint a többi...
Amire mondta mindenki, hogy inkább egy szakadt rongyos pólóban legyen az ember, de az legyen olyan, ami igazán kifejezi Őt.
Na, az tuti, hogy soha többet az életben nem vettem fel ezt a pólót :D
Azt se tudom hol van...
Szerintem úgy elszégyellte magát az a póló, hogy elbujdosott bánatában :DDD
De a lényeg az, hogy aznap életemben először egyedül lemerészkedtem egy már összeszokott közösségbe. Nem vagyok gyáva, de azért féltem. Tök egyedül menni, ráadásul lányként egy olyan közösségbe, ahol kb. harminc fiúra jut egy lány... Volt bennem nem kicsi félelem :)
De a kíváncsiságom, és a rockerek közé tartozni akarásom erősebb volt a félelmemnél.
Ahogy lementem, persze egyből kiszúrták, hogy új vagyok. És ellenben pl. egy munkahellyel, ahova ha újként kerül az ember, általában mindenki sandán néz rá, méregetik, támadási felületet keresnek rajta.... itt nem ez volt... Itt az első perctől befogadtak maguk közé. Ahogy észrevették, hogy egy új ember ott van, egyből odajöttek hozzám ismerkedni, kifaggatni, milyen zenét hallgatok, mennyire tudok beilleszkedni a társadalomba, mennyire tűrik el a szüleim, hogy ilyen zenét hallgatok stb.
Azon az éjszakán több embernek meséltem el a legbensőbb érzéseimet, mint bárki másnak az addigi évek alatt összesen...
És sokkal több emberi történetet hallottam ott, sokkal több nehéz, hányattatott sorsba tekinthettem bele, mint valaha is képzeltem volna...
Mintha a rég elveszett családomat találtam volna meg, olyan volt... és nem divatból gondoltam rájuk úgy, hogy Ők az én rocker testvéreim...
Habár ilyet ritkán mondtunk ki, de ez a családias jellegű kötelék mindig ott volt.
És bármikor meglátom valamelyiküket, akár az iwiwen hirtelen egy arcra bukkanok a régi klubból, vagy meglátom az utcán, a szívem összeszorul, és előjönnek a régi kedves emlékek. És nem úgy nézek rájuk, mint egy régi osztálytársra... sokkal bensőségesebb érzés az, ami ilyenkor elkap...
Az egyik legemlékezetesebb élményem az, amikor kitaláltam, hogy el szeretnék menni a Csörge Tavi Rockfesztiválra. Csak egy srác tudott velem jönni, mert senki másnak nem volt erre pénze, meg nem mindenkit engedtek el a szülei...
Azt a srácot viszont alig ismertem. Azon az úton mégis sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Nem testi értelemben, mert nekem legalábbis Ő nem volt az esetem, és fiatalabb is volt jóval nálam, hanem emberileg.
De a legnagyobb élményem az volt ezzel a fesztivállal kapcsolatban, amikor leszálltunk Szekszárdon (ott van ez a Csörge tó, kint valami pusztában), és elkezdtük keresni, hogy merre kéne menni, és ahogy bóklásztunk, hirtelen két rocker srácot láttunk meg. Ahogy észrevettek, egyből vadul integetni kezdetek, és kiabálták nekünk jó hangosan: "Gép, gép, gép, po-kol-gép!" és: "Jegyezd meg jól, míg a föld kerek, mindig lesznek rockerek", és, hogy: "A koncerten találkozunk" :D
És utána ahogy mentünk végig a "zarándokúton" a Csörge Tóhoz, mindenhol körülöttünk rockerek vonultak. Annyira bennem van ez az emlék, hogy előttünk is, mögöttünk is, mellettünk is, amerre a szem ellátott, csak rockereket láttam. Fantasztikus volt :)
Ezek azok a pillanatok amikor eltűnik a másság ebből az egészből. Amikor nem azt érzi az ember, hogy annyira egyedül van, annyira nem értik meg, annyira nem fogadják el, hanem erőt érez. Azt érzi, hogy nincs egyedül, elfogadják, mások is léteznek hasonló beállítottsággal, mint Ő. És ez leírhatatlanul csodálatos érzés!
ott lenni:D
hát igen, van ilyen
jaj...igaz, bocs.
és köszi:)
már nagyon hiányzik.
bár ezzel a durva rendőri védelemmel meg kordonokkal mégsem ugyanaz.viszont ott leni...az egy csoda:)
Idén? Szerintem arra gondoltál, hogy jövőre :)
Biztos vagyok benne, hogy nem mész egyedül ;)
idén, ha megérem, megint megyek.
talán nem egyedül...