Mesemondó verseny (beszélgetés)

Ne legyen verses mese, és magyar szerzőtől legyen... ez általában alap.

Találtam neked egy ilyent, hátha segít itt-ott kicsit, ha nem... akkor is érdemes elolvasni. :)

A zsűri általános értékelési szempontjai

A beszéd, a mesemondás, alkotás. Ennek az alkotói folyamatnak részese a hallgatóság, aki a maga módján értékeli a mesemondó teljesítményét. Mégis, szükség van a versenyek esetén zsűrizésre, értékelésre, hiszen nincs egyéb mód a mesemondók megmérettetésére.

A teljesítmények objektív értékelésére az alábbi szempontokat használja a zsűri, melynek segítségével talán kevésbé lesz szubjektív a bírálata.

Előadás: 1-10 pont

1/ Tartalom

Szöveg - választás, tudás-értés, meseszerkezet megtartása, mesei formulák és fordulatok, csattanók stb.

2/ Egyéni invenciók­

Improvizálás - aktualizálás - modernizálás

3/ Nyelvi eszközök:

Köznyelv vagy nyelvjárás; szókészlet és kiejtés egységes, következetes

4/ Beszéd és mímelés (gesztusok)

Tiszta artikulálás, természetes beszédritmus és hanglejtés, szünetek, hangsúlyok; a gesztusok a gyerekeknél természetszerűen élénkebbek, felnőttek esetében visszafogottak;

5/ Előadásmód

Stílus és technika: eleven, élvezetes, figyelmet megtartó – fiatalos, öreges, férfias stb.; állva, ülve, járkálva stb. mesélő

Javaslat a felkészüléshez:

1. Csak az meséljen, aki szereti és élvezi a mesemondást!

A hagyományos közösségek aktív meseőrzői, a "mesélő ember" típusához tartozók ma is megtalálhatók. Ők azok, akiknek mindig van hallgatóságuk, akik az élet mindennapi mozzanatait képesek úgy előadni, hogy előadásukban élvezhető, emlékezetes történetekké szerveződnek, amíg mások előadásában csupán unalmasnak tűnő sztorik maradnak.

2. A bukovinai székely nyelvjárás ismerete stílusossá teszi az előadást.

3. Hagyományos előadásmódban való mesélés (nyugodt, kimért, méltóságteljes, kevés gesztus és mimika által kísért). Természetesen a mesemondó saját temperamentumának, egyéniségjegyeinek megfelelően.

4. Mindenki találhat magához illő mesét!

A mesélő adottságai - életkora, egyénisége, ízlése - határozzák meg a mese kiválasztását, és ne a pedagógus, a felkészítő elképzelései! A pedagógus feladata a megfelelő műfaj és szöveg ajánlása. A gyerekek életkora és neme meghatározza a mese műfajának, és ebből adódóan terjedelmének a megválasztását - egy óvodás például szívesen mond rövid állatmeséket vagy hazugságmeséket, általános iskolás lányok már hosszabb tündérmesék vagy novellamesék elmondására is vállalkoznak, míg a fiúk ugyanebben a korosztályban inkább a tréfás meséket szeretik.

5. Amennyiben lehetséges, ne az "agyoncsépelt" meséket válasszuk, keressünk a rengeteg gyűjtött és publikált anyagból kevésbé ismert, keveset hallott meséket.

6. Válasszuk el a felnőtteknek szóló mesélést a gyerekeknek való meséléstől! Főként kicsi gyerekek szájába ne adjunk számukra még érthetetlen, nem egyszer sikamlós szövegeket!

A mesemondó színpadi előadáskor is természetes testhelyzetben mondja el a mesét. A hagyományos mesemondók általában ülve meséltek, viszont a tartalomhoz igazodva egyes részeknél felálltak és eljátszottak egyes mozdulatokat. Ülő helyzetben is gesztikuláltak. Ilyenkor az arckifejezésük, fej-, kéz-, láb- és testmozgásuk követte a mese eseményeit, segítve a mondanivaló hangsúlyozását, a cselekmény érzelmi aláfestését. Az előadott szöveg ilyenfajta, gesztusokkal való kiegészítése segíti a mesehallgatót a mese vizuális befogadásában. Egy mesén belül ugyanazok a kézmozdulatok időnként, adott szövegformulák újbóli előfordulásával megismétlődnek. Ugyanez a helyzet tapasztalható néhány tárgy, személy, jelző szövegbeli ismétlődésekor.

7. Mindig az egész mesét mondjuk, mondassuk el!

A mese kerek egész, nem szabdalható szét!

Szépirodalmi alkotásokat előadva gyakran előfordul, hogy egy mű egy-egy részletét tanulja meg az előadó. A népmeséket nem lehet "feldarabolni", ha nincs idő hosszabb mesére, vagy olyan kisgyereknek kell szöveget választani, aki még nem képes memorizálni terjedelmesebb szövegeket, inkább rövidebb tréfás vagy hazugságmesét, illetve rövidebb variánsokat válasszunk, esetleg egy típuskombináció olyan részét, amely önmagában is megáll.

8. Korra, nemre, egyéniségre tekintettel válasszunk mesét!

A tévesztés, a memóriazavar áthidalása

Ha gyakorlatlan mesemondó kerül nagyobb hallgatóság elé, a lámpaláz vagy a pillanatnyi memóriazavar miatt előfordulhat, hogy megakad a mesélésben, eltéveszt egy fordulatot, előbbre hoz egy későbbi eseményt, stb. Ezek természetes tévesztések, de ha nem "belülről", tartalomból kiindulva, hanem szó szerint tanulta be a szöveget, kínos helyzetbe kerülhet, mert nem tud továbblépni, a bekezdést, esetleg az egész mesét újra kell kezdenie. Természetesen a hagyományos mesélés során is előfordult tévesztés, ilyenkor a mesélő nyugodtan elgondolkodott egy pillanatra, kijavította magát, a kihagyott részt elmondta, valahogy így kezdve: "El is felejtettem, előbb még a hídhoz ment a...", "De még ezek előtt...." ­majd újra felvette a megakadás előtti "fonalat", valahogy így: "De hogy szavamat ne felejtsem….". Alkalmazzuk nyugodtan ezeket a formulákat!

9. Szabad kommunikálni a közönséggel!

A szó szerinti betanulás egyik hátránya az, hogy megöli a mesélést élővé tevő rögtönző elemeket. Hiszen a jó mesemondó olykor improvizál is, ilyenkor beépíti a körülötte zajló eseményeket, meséjébe szövi a környezetében előforduló személyeket, tárgyakat, még a hangokat, fényeket is. Kommunikálni próbál a környezetével, "kiszól" a meséből. A mesemondást ugyanis a hallgatóság figyelme is befolyásolja. Más típusú, a mese menetétől független az a kiszólási forma, mikor a mesemondó a mesemondást - pillanatokra - megszakítva reagál a körülötte levő dolgok valamelyikére, például tüsszentésre. Az ilyenfajta közönséghez szólásnak, kapcsolatteremtésnek is helye van a közösségi vagy színpadi mesemondásban.

10. Próbáljunk elszakadni a szöveg szó szerinti visszaadásától és élővé tenni az előadást.

11. A viseletben való megjelenés nem követelmény, de mindenképpen emeli az előadás és az egész rendezvény színvonalát.

Érdemes megnézegetni, meghallgatni... hátha van köztük olyan...

[link]

C s a l i m e s e

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki olyan messzire látott, hogy körbelátta a világot. A társának meg akkora füle volt, hogy még azt is hallotta, mikor felkelt a hold. A harmadik barátnak meg olyan volt a szaglása, hogy mindig megérezte, ha valaki a kedvencét főzte ebédre. Volt is olyan nagy híre a három barátnak, mint a világhírű Beatles muzsikának. Büszkék is voltak magukra s mást sem csináltak, mint országról országra jártak. Ha valaki, vagy valami elveszett, ők meglátták, meghallották, kiszagolták. Egyszóval megtalálták. Így a legnagyobb luxussal a világot járták. Mesterségük címere, lábukat aranyozta be.

Élt aztán egy király, őrizve egy aranyszóró kecskét egy óriás dombocska tetején. Picike volt ám a kecske, akár egy legyecske. Annál becsesebb volt az az ártatlan lélek, nélküle szegény lenne e király attól félek. Nosza meghívta a barátokat, hogy eme legnagyobb dombon azt a legkisebb kecskét állandóan figyeljék. Vigyázhatott hát a három barát reggeltől napestig. Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört egy vihar. Esett az eső, zúgott a förgeteg, szegény mindenthalló nem bírta, és a fülét bedugaszolta. A messzelátó pedig csak a rengeteg vizet látta, mely záporként ömlött e világra, annak is a legnagyobb dombjára. Szegény világhírű szagló, tán mondanom se kell az eső szagán kívül semmit sem érzékelt.

Nohát, hogy mi lett tovább? Kitalálhatod. Azt az aranyszóró picike kecskét valaki megfújta ott. Zsebrevágta, eltette emlékbe, szétfoszlott a három jóbarát nagy híre. Felbőszült a király, elkergette őket és ezzel vége a mesének.

Ha az eső el nem eredt volna az én mesém is tovább tartott volna.

Mese- mese, meskete,

Volt egyszer egy kis kecske.

Ha megleled tied lehet,

Aranyat szór majd neked!

Mek, mek mek,--mek.

Benedek Elek:

A RÓKA MEG A PACSIRTA

Volt egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki:

- Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.

Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét?

Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja:

- Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.

Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírni keservesen.

Odament egy kis kutyácska, s kérdi tőle:

- Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta?

- Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat.

- No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: "hát csak szántsad, ha van ekéd".

Másnap csakugyan eljő a róka, s mondja a pacsirtának:

- Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet.

- Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd.

- Hiszen várj csak, mindjárt felszántom - mondotta a róka.

Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált:

- Gyí te, gyí! Gyí te, gyí!

Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát - uccu neki, illa berek, szaladott árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától.

Bent a likban elkezdett áradozni a róka:

- Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat!

Akkor a két első lábának szólott:

- Ó, édes két első lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska!

Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve.

- No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innét!

Azzal kezdette tolni a farkát kifelé.

Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelődött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgy szerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát.

Így volt, vége volt, mese volt.

[link]

Itt is jók vannak, válassz ki néhányat, meséljetek, aztán majd látni fogod, hogy a gyerekeknek melyiknél csillog legjobban a szeme, nos az lesz az igazi. Ahhoz, hogy jól tudja mondani, kell, hogy magáévá tegye. :)

Nem csak a pedagógus kiváltsága, hogy ismerjen meséket, és meséljen a gyerekeknek. ... ez csak úgy kikívánkozott.

Én szeretem a verses meséket, könnyen mondhatók, versenyeken nem szeretik, tehát ne válasszatok olyant. Rövidke állatmesét, népmesét nézegess...

ez pl.

A KIS CSACSI MEG A NAGY NYUSZI

Gárdonyi Géza

- Kelj fel kis csacsi fiam - szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. - Kiviszlek ma a mezőre.

Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.

- Mi az a mező, anyukám?

- A mező - feleli a nagy csacsi - nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végigenni.

Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:

- Jaj, de megijedtem.

- Mitől?

- Furcsát láttam.

- Mit láttál?

- Icike-picike kis csacsikat.

- Mekkorákat?

- Mint a fülem.

- Nem lehet az.

- De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.

Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.

- Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? - kiáltott a kis nyúl.

- Nem nyulak ezek, te kis csacsi - szólt az öreg nyúl.

Az öreg szamár pedig azt mondta erre a fiának:

- Nem csacsik ezek, te kis nyúl.

És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.

Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis nyuszi a nagy nyuszival.