Mert te ezt tetted velem...

Elhagytál…

S bár tudom, így csak jobban jártam, mégis életre szóló bélyeget hagytál a lelkemen. Egy összeforratlan sebet, mely állandóan vérzik…

Nem te hiányzol, csak a fogalom, az érték, melyet az apa szó jelenthetne. Miattad nem tapasztalhattam meg, azt az érzést, melyet egy kislány érez, aki mellett van egy férfi, akire felnézhet, akiben feltétel nélkül bízhat, hiszen ez a férfi az apja, aki sohasem csapná be… Az ő hőse.

De te csak egy tátongó űrt hagytál bennem, ami az évek során megtelt gyűlölettel. Égető gyűlölettel, amely egyszerre fáj és egyszerre éltet. Ezért gyűlöllek! Mert miattad nem bízom a férfiakban, és miattad menekülök szüntelen, az újabb veszteség elől. Mert, ha már a kezdetek kezdetén, egy kisgyermeket veszni hagy az apa, akkor, hogyan is lehetne az lehetséges, hogy a kapcsolataimban ez majd másképp lesz… Tudom, ez pesszimizmus, mert mindenki más.

De akkor sem szűnik a kín, mert sokszor, nem akarok érezni, csak sodródom a keserűségben… Mert te, csak ezt hagytad itt nekem, a keserű igazságot. Azt, hogy ne éljek tündérmesékben, hogy meneküljek a férfiak elől, hogy féljek a szerelemtől, a kapcsolatoktól, és hogy mindenki be fog majd csapni…, úgy ahogyan azt te is tetted.

Az érzés nem szűnik, széttép…, én meg csak gyűjtöm hozzá a negatív tapasztalatokat és elhiszem, hogy nem vár rám senki. Mert te ezt az álmomat is összetépted, úgy, mint egy képet. Úgy érzem, egyedül kell maradnom, hogy inkább élek magányosan, de még egyszer nem viselném el, ha elhagynának… Nem, azt hiszem tényleg nem. Egy rész már így is halott bennem, a sötétségben tapogatózik, és ha még egyszer megismétlődne a múlt, akkor azt hiszem, végképp meghalna bennem minden remény… Hát ezért menekülök én szüntelen, mert félek.

Szükségem volt egy erős férfira, nagyon sokszor…, valakire, aki biztonságot ad, aki mellettem van, és elmagyarázza az életet, a másik nem szemszögéből. De te nem voltál ott. Soha… És akik nyújthattak volna, valami kis reményszálat, ők is elmentek. Úsztam az áradatban, egy keserű és maró óceánban, és küzdöttem, hogy az egyetlen embernek, aki számít nekem ezen a földön, az anyámnak, megadhassam mindazt, amit te elvettél tőlem, a reményt, a világba vettet hitet. Azt, ami bennem elveszett…

Így tanultam meg, hogy soha ne bízzak egy férfiban sem, hogy visszatartsam az érzéseimet, hogy ne éljek, csak vegetáljak. Rideg és távolságtartó lettem, miközben belül ég bennem a tűz és a vágy.

Mert te, ezt tetted velem, én pedig téged látlak mindegyikben. Megöltél bennem egy részt, amely most a gyűlöletben megmártózva hajt előre, azért, hogy megmutassam, én erős vagyok. Egyedül is, támasz nélkül. Erős, anélkül, hogy egy férfi mellettem állna.