Egy CSODA elvesztése...

16 hetes terhesen kezdődött…. Eldöntöttük a férjemmel, hogy elmegyünk 4D-re. Sokan mondták, hogy még korai, még semmi nem fog látszani, de valahogy – most már tudom – a női megérzésem azt súgta, hogy most menjünk. Először úgy akartam, hogy a férjem névnapján menjünk (július 28.) és ez egyben névnapi meglepetés is lesz, de valahogy azt súgta az agyam, hogy most menjünk. Megebédeltünk, ittam kávét és ettem egy csokit (mert azt mondták ettől felébred a pici). Az úton odafele, mondta a férjem, hogy már nagyon kíváncsi, hogy kisfiú vagy kislány lesz, de én valahogy csak ezt válaszoltam: nem számít, csak meglegyen mindene… (Így utólag visszagondolva, szerintem ez is női megérzés volt. Először kicsit aggódtam, hogy rendben legyen, mert tavaly volt egy vetélésem, de mivel eddig szinte milliméterre pontosan növekedett ez a kis picuri, eloszlatta az aggodalmam.). Aztán amikor a doki elkezdte nézni, mondja, hogy nem nagyon mocorog, de tuti, hogy kisfiú. Még a kis kukiját is megmutatta. Tudtam! A terhességem alatt végig fiút éreztem! Sokszor mondogattam, hogy tuti kisfiú! Aztán a doki kiküldött, hogy igyak meg egy kávét és mozogjak, mert akkor hátha forgolódik egy kicsit, és negyed óra múlva menjünk vissza. A rendelő mellett volt egy bababolt. Boldogan néztük, hogy most már fiús cuccokat kell néznünk a picurkánknak. És boldog voltam, hogy a férjem születésnapjára egy kisfiúval ajándékozhatom meg! Mert pár nap eltéréssel a férjem szülinapjára voltam kiírva! Boldog voltam, mert ő életem értelme. Együtt vagyunk 3,5 éve, de úgy szeretem, mint még eddig soha senkit. Viccelődtem vele, hogy a szívem csücskét novembertől más veszi át! Ez a kisfiú, akit a szívem alatt hordok! De ő csak azt válaszolta, hogy boldogan átadja neki a helyét! Ekkor még nem sejtettünk semmit, hogy mi vár ránk! Visszamentünk negyed óra múlva. Vizsgálgatta az ultrahangos férfi, aztán jött a hideg zuhany: nem akar ijesztgetni, de a jobb csuklójától nem látja a kezét. Javasolja, hogy az orvosom sürgősen nézze meg! Annyira sokkolt, hogy nem tudtam odafigyelni utána. Valami olyasmivel próbált vígasztalni, hogy lehet, hogy csak úgy tartja a kezét… Amikor kimentünk a kocsihoz, zokogva hívtam az orvosom, de ő rámförmedt, hogy ne sírjak, mert attól is elmehet a baba. És hogy különben is, ha nincs meg a keze, akkor elvetetem? Nem tudom! Nem tudom! Csak az járt a fejemben, hogy lehet nem egészséges! Másnap reggelre berendelt a rendelőjébe. Nem sokat aludtam az éjjel! Csak az járt a fejemben, hogy nem lehet! Mindketten egészségesek vagyunk! Végig úgy vigyáztam! Itthon voltam a terhességem elejétől, pihentem, egészségesen ettem, nem ittam sem alkoholt, sem kólát, sem ami árthat a babának, nem dohányoztam, szedtem a vitamint, mindent, de mindent megtettem, hogy ez a baba egészséges legyen! Másnap reggel először elmentem az AFP vérvételre, aztán felmentem a rendelőbe. Amikor megjött a doktornő, azonnal behívott. Egy másik orvos is volt ott, mindketten nézték. Ők is azt mondták, hogy a jobb kezén a csuklócsontig látják, de az nem azt jelenti, hogy nincs meg. Átküldtek másnap délutánra egy kórházba, mert ott nagyobb felbontású az ultrahangos gép és jobban meg tudják nézni. Megint várni! Holnapig! Próbáltuk a férjemmel egymást nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj! De nagyon-nagyon féltem! Másnap a kórházban, kiderült, hogy csak az asszisztensnő van bent, ő fog megnézni. Ő is 4D-n nézett. Mondja, hogy ő a jobb kezét rendben találja, a bal kezén a csuklótól nem látja. Hiába mondtuk, hogy a dokinő és a másik 4D-n a bal kezét látták, a jobbat nem látták, az asszisztensnő mondja, hogy ő a balt nem látja. Kicsit megkönnyebbülve jöttünk el a kórházból, és hívtam a doktornőmet. Mondom, hogy a jobb megvan, a balt nem látták. Akkor biztosan ott van mindkettő, csak úgy tarthatta a kis kezét. Jól megvicceli ez a picuri anyát, apát és az orvosokat! Kicsit megnyugodtunk. De az asszisztensnő még a kórházban mondta, hogy csütörtökön (2 nap múlva) bent lesz a doktor úr, menjünk vissza csütörtök délután. Visszamentünk. Jó sokan voltak, mert mind kiderült, csak ezen az egy napon rendel a doktor úr. Mondogattuk a párommal, hogy akár holnap reggelig is ott ülünk, csak egészséges legyen a mi kis kincsünk! De amikor sorra kerültünk, ismét a hideg zuhany. Bal kéz nem látható!!! Aztán halkan odamondta az asszisztensnő, hogy 3,1 az AFP. De a doki azt mondta, hogy az nem számít. Tudtam, hogy ez az AFP nagyon magas! Aztán vizsgálta tovább a doki, de nem látja, nem látja! Javasolta, hogy menjünk át másnap a SOTE-ra, genetikai tanácsadásra. Mindketten zokogtunk, most már tudtam, hogy nagy baj van! Még a férjem rákérdezett, hogy nem lehet, hogy csak úgy tartja? De a doki rázta a fejét, hogy kizárt! Ez sajnos már biztos!

Másnap reggel ott kezdtünk. Nem kellett se sorszám, csak leültünk a genetikai tanácsadásos szoba előtt. Majdcsak kiszólnak, mi a teendő. De sok kismama várt ott, boldogan! Mi meg elkeseredve, még ott is néha elpityeredtem a párom vállán a sok boldog kismama láttán!

Aztán behívtak, felvették az adatokat. Mondja ott a hölgy, hogy először behívnak egy másik szobába ultrahangra, aztán jön a doktor úr, és akkor kell visszamennem a genetikára. Ultrahangra nem jöhetett be a férjecském (amúgy az első ultrahangot leszámítva, mindegyiken ott volt, csináltunk fotókat, a szívhangjáról, ahogy rúgkapál, ahogy mocorog). Egy kedves hölgy ultrahangozott, és ismét a jobb csuklóját nem látta. Zokogtam, de egyben dühös is voltam! Ennyi orvos nem tudja megállapítani, hogy jobb, vagy bal kéz???!!! Többször néztek sima ultrahangon, 4D-is háromszor, de nem tudják melyik a jobb és melyik a bal kéz???? Már nem is néztem a monitort, csak zokogtam, és tudtam, hogy ez a kisbaba itt a pocakomban most már biztosan nem egészséges. Az járt a fejemben, hogy nem akarok több gyereket! Még egyszer nem élném túl ezt a lelki megrázkódtatást! Ráadául 32 éves vagyok, már nem fiatal…. Ott a kis asszisztens hölgy, mondta, hogy ő is 31 éves, és neki sincs még gyermeke. De ez akkor nem vígasztalt! Nekem most lehetett volna, egy kisfiam! És itt van a pocakomban, és az életéről kell döntsek! Vállalom így betegen, vagy megölöm! Amikor kimentem a férjem az ajtónál állt, a vállán zokogtam. Nem érdekelt ki néz – pedig tömve volt a folyosó. Aztán több órás várakozás után a genetikai orvos közölte, hogy a terhesség megszakítását javasolja, mert a jobb kézfej nem látható, és még olyan fejlődési rendellenessége is lehet a babánknak, ami még most nem látható. Már nem sírtam… Csak mereven néztem az orvost, ahogy ridegen néz, és darálja – a talán megszokott??? – szöveget. De nekünk az életünkről van szó! Persze nem tudják mitől lehet! A valószínű – szerintük – kromoszóma illeszkedési probléma. De lehetett olyan fertőzés is amit észre sem vettem. De állítólag semmiképp nem örökletes, tehát megvan az esély, hogy a következő baba teljesen egészséges lesz. De erre akkor még nem tudtam gondolni! Sőt! Nem akarok következő babát! Még Ő itt van a pocakomban, és az életéről kell döntsünk! Az életéről! De ekkor, már a szívünk mélyén tudtuk hogy döntünk!

Amikor visszamentünk a kocsihoz felhívtam a doktornőt, és mondtam, hogy minél előbb szeretnék túllenni rajta. De pechemre a hétvége következett, és ekkor nem műtenek. A hétvégét végigsírtam.

Hétfő reggel a kórházban kezdtünk, ahova a doktornőm tartozott. Ott kellett várakozni, ahova azok a nők járnak, akik abortuszt csináltatnak. Ezért először így is bántak velem. Megalázó volt. Aztán amikor az ottani doki meglátta, hogy miért vagyok ott, másképp viselkedett. A folyosón e szoba mellett a CTG, szemben pedig ultrahang volt és ott vették le a kismamáknak a vérvételt is. Az ultrahangos szobából kihallatszott valamelyik kismama babájának a szívverése. Borzalmas volt ott állni és hallani egy kisbaba szívverését. Én pedig hamarosan megölöm a kicsinket! Rengetek egészséges, nagypocakú kismama várakozott ott! És irígykedtem rájuk! Bárcsak én is már itt járnék! Egy egészséges kisbabával a hasamban! Aztán a dokival átmentünk az ultrahangos szobába. Ott úgy éreztem magam mint egy kísérleti nyúl! Először kb. 5 orvos nézett egyszerre, aztán váltotta őket még nemtomhány. Mindenki a monitort figyelte, beszélgettek, kitárgyalták a dolgokat mintha ott sem lennék! Ők is a jobb kezét mondták, hogy ott nem stimmel valami! Aztán először két tágítót raktak fel és befektettek. De a tágító csak annyi hatással volt, hogy görcsöltem egész nap. Aztán másnap reggel felraktak két valamilyen tágító gyógyszert is. De ez sem használt. Közben az én drága szüleim bejöttek látogatni, de amikor az orvos elmondta, hogy mi történik, hogy nem hiszi el, hogy ez a baba mennyire ragaszkodik, szüleim is zokogtak. Apukám csak a születésemnél és az esküvőmön sírt... - és most. Anyu utólag mesélte, hogy amikor az orvos mondta mi történik velem, apukám azt mondta zokogva, hogy ő ezt nem bírja hallgatni, és arrébb ment. Akiket a világon legjobban szeretek, ők most miattam sírnak! Végül kedd este 11-kor beindultak a fájások, és szerda reggel 5.35 perckor megszületett a kisfiúnk! Az ápolónő aki jött, kértem nézze meg a kezét. A jobb, vagy a bal kezével van a probléma. Kiderült, hogy a bal kézfeje hiányzott, a jobb kezén pedig a hüvelykujj hiányzott. Tehát azzal sem tudott volna fogni. Még elvittek műteni. Aztán már csak arra ébredtem, hogy a férjecském szorítja a kezemet. Amikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy megint csak ketten vagyunk. A mi kicsikénk már a mennyben van… Köszönet az orvosomnak, aki nem rutinból törődött velem, az ápolóknak, akik hagyták, hogy a férjem végig velem lehessen, és óriási köszönet a férjemnek aki végig velem volt!

Milyen furcsa a sors! A férjem nem akart bent lenni a szülésnél, amikor még úgy tudtuk minden rendben van… De most, csak egyedül ő volt velem. Sem nővér, sem orvos. Csak a férjem! Az ő kezét foghattam, és ő látta ahogy vajúdok. Csak ő! Életem értelme! Akkor úgy gondoltam, soha, soha és soha nem akarom ezt még egyszer átélni! A gyermekért aggódást! Az örök aggódást! De most úgy gondolom, csakis egy egészséges baba kárpótolhat ezért a sok szenvedésért! Tegnap megkérdeztem a férjecském, hogy ha újra kisbabát várunk és minden rendben lesz, akkor most, ezek után bent szeretne lenni a szülésnél? Rám mosolygott, és csak ennyit mondott: mindenképp! Nem hagynám ki!

Szerencse a szerencsétlenségben a női megérzésem... Hogy 16 hetesen mentem 4D-re. Ha nem mentünk volna most el, akkor csak 19 hetesen mentem volna genetikai ultrahangra a doktornőmhöz, ahol kiderül, hogy nagyon magas az AFP-m. Aztán elküldött volna a dokinőm még a genetikai magzatvízvételre plusz a eredmény várása, ahol kiderült volna hogy baj van. Túl lettünk volna egy boldog nyaraláson, ahol még talán gondtalanul nyaraltunk volna, ahol boldogan vártuk volna, hogy cseperedjen a mi kicsi fiúnk. Már talán 22 hetes, vagy talán még több lettem volna, amikor mindez szörnyűségen átmegyek. Most azt mondom, inkább előbb mint utóbb derüljön ki, ha valami baj van. Kérlek benneteket, hogy inkább több vizsgálaton menjetek keresztül, többször nézességetek meg a babát, hogy minden rendben van, mint ritkábban! És nagyon vigyázzatok magatokra és a babátokra!