Mennyire hat ki gyermekkorunk későbbi életünkre?

Sokat töprengtem, megírjam-e ezt a cikket, mert ebben benne van egész eddigi életem és sajnos fiatal korom ellenére túl sok rosszat éltem meg, főleg gyermekként.

Történetemet azzal kezdeném, hogy két éves koromban elváltak a szüleim, édesanyám alkoholizmusa miatt. 8 éves koromig anyuval és anyai nagymamámmal éldegéltünk hármasban.

Mama mindent megtett azért, hogy meglegyen a mindennapi betevő, dolgozott reggeltől estig, mert anyukám sajnos nem törődött se velem, sem azzal, miből fogunk megélni, neki csak két dolog számított: az alkohol és a férfiak.

Ez oda vezetett, hogy nagymamám agyvérzést kapott, lebénult, de felépült annyira, hogy önmagát később el tudta látni, engem viszont már nem. Így anyura hárult volna a feladat, hogy nevelje a saját lányát, de ő úgy döntött, elhagy, arra hivatkozva, hogy még fiatal, élni akar, másik városba költözött, férjhez ment, engem pedig itt hagyott az apai nagyszüleimre.

Rettenetesen megviselt a nagymamámtól való elválás, ráadásul csöbörből-vödörbe kerültem, mert sajnos nagypapám is alkoholista volt. Hónapról-hónapra egy nyugdíjból éltünk hárman, ráadásul teljesen magamra lettem hagyva lelkileg és érzelmileg, ők állandóan csak egymással voltak elfoglalva, mindennaposak voltak a veszekedések, apukám pedig újra nősült, 8 éves múltam, mikor öcsém született, így ők sem vettek magukhoz. Hogy mi okból, a mai napig sem tudom igazán…

Ahogy telt az idő, én egyre zárkózottabb lettem, iskolában, középiskolában senkivel nem barátkoztam, állandóan szorongtam és féltem mindentől, mindenkitől, teljesen magamba fordultam és a tanulásba temetkeztem. Aztán jött a fősuli, de ott sem lett könnyebb. Az igazi pokol csak ezután kezdődött.

19 éves múltam, mikor édesanyám már olyannyira beteg volt, hogy be kellett látnunk: menthetetlen. Hamar itt hagyott bennünket, majd néhány hónap múlva nagypapám is. Röpke 3 hónap alatt két, általam szeretett ember haláltusáját kellett végignéznem, de erősnek kellett lennem nagymamám miatt, akit teljesen megviseltek a történtek. Utólag hálát adok az Istennek, hogy én ültem ott papa halálos ágyánál, mikor eltávozott, és nem Ő…

Elvégeztem az óvodapedagógusi főiskolát és jött a következő trauma: hamar nyilvánvalóvá vált, hogy soha nem fogok tudni a szakmámban dolgozni, mert egyre jobban szenvedtem a már-már kibírhatatlan szorongástól, a beilleszkedési nehézségeimtől, és az emberektől való félelmemtől. Így hát folytattam a diákmunkákat, amiket már 17 évesen elkezdtem, majd egészen 26 éves koromig bolti eladóként dolgoztam. Mindenütt szorgalmas voltam, mindig mindent elvégeztem, amit rám bíztak, mégis azt éreztem, lenéznek a túlzott zárkózottságom miatt. Gátlásos voltam, ha nem volt muszáj, akkor inkább senkihez sem szóltam, bármit tettem, úgy éreztem, senkinek nem vagyok jó, senkinek nem tudok megfelelni, ha beleszakadok a munkába és a tanulásba, akkor sem.

Közben iszonyatosan szenvedtem a szeretet hiánya miatt, az egyetlen ember, aki lelki társam volt, és akitől IGAZI szeretetet kaptam - anyai nagymamám - szintén elhunyt. Teljesen magamra maradtam... Az akkori munkahelyemet otthagytam, mert egyre inkább kihasználtak, butának, hasznavehetetlennek éreztem magam és kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel velem... a mélypontra kerültem lelkileg. Olyannyira, hogy már az utcára is rettegve mentem ki, többször előfordult velem, hogy rosszul lettem, elájultam, szinte minden előzmény nélkül.

A szorongásom annyira súlyos lett, hogy ha emberek közé kellett mennem, a rosszulléteim folyamatossá váltak. Ezt egyszerűen nem bírtam feldolgozni. "Normális" emberként akartam élni az életemet, mint mindenki más, barátokat akartam, szerelmet és legfőképpen azt, hogy szeressen a családom... de nem jött össze egyik sem. Csak erőlködtem, meg szenvedtem, magamba fojtottam mindent, olyannyira, hogy senki nem tudta, mi zajlik bennem, mi történik velem... míg be nem láttam, hogy itt bizony orvosi segítségre van szükség. Súlyos depressziót állapítottak meg nálam, ami aztán a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés következtében lassacskán kezdett enyhülni. A szorongásom szinte teljesen megszűnt, ez csodálatos, mert ezzel új élet kezdődött számomra.

Új élet, de milyen élet? Boldog is, meg nem is. Boldog, mert végre oldott vagyok, és el tudom látni mindennapi feladataimat, boldogtalan, mert magányos vagyok. A családom, a szüleim, a még élő nagymamám semmibe nem néz, egyenesen lenéznek a lelki problémáim miatt, amiket nagyrészt nekik köszönhetek, mert soha, senki nem volt, akivel bármit megbeszélhettem volna, mindent magamba kellett zárnom, a legnagyobb fájdalmaimat is, vigaszt vagy lelki támaszt egyiküktől sem kaptam sosem. Ezért váltam gyanakvóvá, zárkózottá, csendessé és sajnos az ilyen természetű embereket általában kevesen kedvelik.

Van még valami, amiről nem beszéltem: a hiúságom. Egy teljes évtizedet dolgoztam azért, hogy elérjem az egyik legnagyobb álmomat: a testi szépséget, több esztétikai műtétet is bevállaltam, hogy ez az álom valóra válhasson, sikerült.

Most itt van egy szépnek, csinosnak, kedvesnek, melegszívűnek tartott, fiatal nő, aki mindezek ellenére folyamatosan azt éli meg, hogy nem kell senkinek hosszú távra, vagy komoly kapcsolatra, akinek csak a testét és a jóindulatát használják ki, de aki a csendessége, szelídsége, bizalmatlansága és a zárkózottsága miatt hátrányban van azokkal szemben, akik beszédesek, kihívóak, merészek, nyitottak és örökké vidámak. Mert manapság, ismerjük be, csak ezek az emberek tudnak érvényesülni, sikereket elérni, ők soha nem ismerték és nem is fogják megismerni a kiközösítettség érzését, mindig lesznek pártfogóik és olyanok, akik keresni fogják a társaságukat.

Én vajon miért nem tudok ilyen lenni? Nem nehéz erre a kérdésre megtalálni a választ, úgy gondolom, nem kell leírnom, aki figyelmesen elolvasta az általam leírtakat, megérti, mire gondolok... mert igaz, alapvetően benne rejlik személyiségünkben az, hogy nyitottak vagyunk, vagy zárkózottak, DE: minél több trauma és lelki sérülés ér bennünket, annál jobban megtörünk, és annál kevésbé leszünk képesek normális emberi kapcsolatok kialakítására.