Megtaláltam az utam

Röviden szeretném elmesélni az életemet! Nem hosszú, mert csak 23 éves vagyok.

Gyerekkorom egy átlagos kisgyerekéhez hasonlított egészen 10 éves koromig. Onnantól kezdve teljesen felborult minden. Nagyon sokat voltam abban az időben a nagymamámnál, mert a szüleim dolgoztak. Én örültem neki, mert szabad voltam. Sajnos 11 évesen már annyira, hogy elszöktem sörfesztiválra, berúgtam, cigiztem, éjjeleket töltöttem az utcán. Azt hittem akkoriban, ez a menő. Mindig megkaptam a büntetésem, de nem érdekelt. Annyira elszálltam, hogy 13 évesen már barátom volt, igaz 3,5 évig tartott, akkor is korai volt. Mikor szakítottunk, idegileg már belebetegedtem mindenbe. Sokat jártam orvoshoz, gyógyszereken éltem. Olyan voltam, mint egy őrült, nagy nehezen sikerült ebből kimásznom, de nem véglegesen, csak egy időre. Mikor megtörtént a szakítás, elkezdtem "élni". Mi volt fontos nekem egy 17 évesnek? Nem a tanulás, mint másnak, hanem a kocsma, drog és a bulik, persze azért iskolába eljártam, lógni nem lógtam, csak részegen jártam be.

Szüleim próbáltak segíteni de nekem nem kellett. Pont jó volt akkor, ahogy volt. Az ivás már mindennapos volt, a drog hétvégi szinten ment, pasiztam elég intenzíven, volt úgy, hogy heti 3-4 pasim volt.. Nem érdekelt senki, nem foglalkoztam vele, ki mit mond, mentem a fejem után. 19 éves voltam, majdnem 20, amikor édesanyámnak autóbalesete volt és majdnem meghalt. Ott kellett hagynom a munkahelyemet és ápolnom kellett anyukámat. Édesapám rokkantnyugdíjas, mert szívbeteg. Mivel pénzünk nagyon nem volt, be kellett állnom a helyi kocsmába dolgozni. Még egy ok az ivásra!

Kb. 2 hete dolgoztam, amikor megismertem egy férfit. Úgy érzem, mondhatom, hogy férfi, mert ő akkor volt 33. Tetszett, én is neki! Egyre többet bejárt hozzám, hosszas beszélgetések közös ivászatok.

Munka után édesanyám etetése-fürdetése volt a szabadidőm. Nem érdekelt semmi, csak anyám éljen. Ittam már mindennap, a férfi is. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nálam lakik 20 évesen egy érett férfi. Jól megvoltunk, ritkultak, majd egyszer csak elmaradtak a drogok és az italok. Már csak alkalomadtán ittunk. Együtt éltünk, úgy éreztem, minden szép és jó. Mikor egyszer megcsalt, úgy éreztem itt vége mindennek, de megbocsátottam! Megtörtént még egyszer-kétszer, háromszor és tízszer is. Én mindig megbocsátottam, mert szerettem.

Mikor már két éve voltunk együtt, megkérte a kezem! Igent mondtam, elvett feleségül. Azt hittem minden jobb lesz. Folytatódtak a megcsalások, szenvedtem de nagyon. Már mindenben benne voltunk, lopások, csalások, verekedések, szabálysértések, rengeteg bírságunk volt, majdnem milliós tételek! Loptunk és megbuktunk, jött a tárgyalás, féltem, remegtem, nem tudtam mi lesz velem. Felmentettek, jött az újabb pénzbírság. Megúsztuk! Megkönnyebbültünk. Újabb ügybe ugrottunk bele, de az már keményebb volt. Pénzhamisítás. Ezzel is megbuktunk. Reggel fél 7-kor a kommandósok, rendőrök keltettek. Nem kérdeztek semmit, már vittek is minket. Egész napos kihallgatások, míg végül délután a fogdán voltam. Három napot töltöttünk ott. Mit ad Isten, megúsztuk az előzetest! Hazajöhettünk.

Mikor hazaértünk, Édesapám kitagadott, nagyon fájt de a szerelem elvakított. Másnapra megbékélt és hazaengedett minket.

Rá két hónapra teherbe estem. Babát vártunk, félelemben, hogy vajon felnevelhetjük-e? Börtönbe kerülünk-e? Elhúzódott az ügy két évet. Megkaptuk a papírt a tárgyalás időpontjáról. Akkor a házasságunk már nagyon rossz volt, minden nap válni akartunk, megszűnt a házasélet, nem tartott össze semmi, csak a gyerek.

Eljött a nap. Kislányom már egy éves volt, álltam reggel a kiságy mellett, a babám aludt. Ránéztem és nem tudtam, mikor látom újra, a szívem szakadt meg, nem tudtam megpuszilni és átölelni. Elmentünk, de nagyon féltünk!

Bent a tárgyaláson felolvasták a vádat. Végig a babámat láttam magam előtt, ahogy nevet, ahogy szalad hozzám. Nem hittem Istenben. Eljött az ítélethirdetés, mondja a bírónő: egy év letöltendő börtönbüntetés! Majdnem elájultam! A mondta végén, pedig elhangzott: két évre felfüggesztve! Megkönnyebbültünk, főleg, hogy aztán a férjem is ezt kapta.

Ez volt az a pillanat az életemben, mikor azt mondtam: van Isten. Elhatároztuk, hogy Istennek élünk, kerestünk egy alkalmat, amikor Istentiszteletet tartanak. Találtunk is. Odamentünk 4 órára és sehol senki! Nagyon elszántak voltunk kerestünk egy másikat húsz km-re de ott is 4-kor kezdődött. Mikor beléptünk az ajtón, csak annyit hallottunk, hogy az elveszettekről van szó. Amilyenek mi is voltunk! Meghallgattuk, imádkoztunk, hittünk! A férjem zokogott, nem tudott megszólalni annyira sírt. Elindultunk haza, a férjem elkezdett bevallani mindent, amit tett. Elmondott mindent és megkért, hogy kezdjünk új életet. Én azt feleltem, majd meglátjuk.

Másnap reggel mikor felkeltünk, mint akit kicseréltek. Párom kedves volt, éreztem, hogy szeret. Azt hittem ez csak egy nap, majd jön a többi újra.. Második nap szintén ilyen volt, és azóta minden nap így telik el, szeretetben és békességben. Rendbe jött a házasságunk és semmilyen balhéban veszünk részt, azóta úgy élünk mint egy rendes család, akiknek semmi gondja nincs. Teljes az összhang, nincs megcsalás, nincs hazudozás, csupa olyan dolgok amikről én csak álmodoztam. Megkaptam.

Azzal vagyok, akit szeretek, és aki a gyermekem apja, érzem, hogy nem csak szeret, hanem rajong értünk! Azt az estét, mikor megtértünk soha nem felejtem el, az az este volt a feltámadásom! Mikor egy bűnözőből rendes anya és szerető feleség lett.

Nekünk sikerült, és aki hisz, annak sikerülni fog! Aki mélyebben volt, mint mi, az is fel tud állni. Ennyi a kis történetem, vállalom büszkén és rendíthetetlenül állítom, hogy igen, Isten van! Számunkra van.