Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » Megmondanád nekik? fórum

Megmondanád nekik? (beszélgetés)


1 2
2014. jún. 20. 19:34
Úgy gondolom önzőség nem elmondani. Gondoljon bele neki hogyan esne ha egy hozzátartozója eltitkolná és elvenné a lehetőséget, hogy felkészüljön lelkileg arra, hogy elveszíti...?
2010. aug. 6. 09:29
Amikor én voltam rákos, akkor elmondtam a szüleimnek, sőt közeli barátaim is tudtak róla. Akkor annyira jólesett a lelki támogatásuk, a szeretetük. Könnyebb volt feldolgozni, megélni, ha beszélhettem róla és nem kezeltük tabu témának. Bár ilyenkor az is fontos, hogyan állnak hozzá mások. Ha jobban aggódnak és pesszimisták, akkor csak ront a helyzeten. Ilyenkor a biztatás, a pozitív gondolkodás sokat segít.
29. d84c41cda5 (válaszként erre: 27. - Aranka2)
2010. aug. 4. 14:39
Szerintem a családnak fontos tudnia, a szeretet és az, hogy szükségük van ránk nagyon sokat számít, átlendít a nehézségeken.
2010. aug. 4. 11:17
érdekes felvetés :(
2010. jún. 3. 21:53

Nem szeretném ha a csemetéim aggódnának. Azt pláne ,hogy csak a megmásíthatatlant tudják meg.

Nem tudom mit a jó megoldás.

2010. jún. 3. 21:44

Kevesebb fájdalmat akartam okozni... - nekik.

Ma már jól tudom, hogy pont így okoztam nagyobb fájdalmat, rossz napokat.

Soha nem fogom megbocsátani a szüleimnek, hogy az egyik nagymamám temetésére nem engedtek el... - szülés előtt voltam két héttel. És el sem tudtam tőle rendesen búcsúzni, mert már az utolsó nap a doki sem engedett be hozzá a nagy pocakomra tekintettel. - Szóval azt az oldalt is megtapasztaltam...

25. nana00 (válaszként erre: 24. - 63f169ae4d)
2010. jún. 3. 21:31
Nagyjából olyan, mintha az anyukám írta volna.
2010. jún. 3. 21:14

Kb. 7 évvel ezelőtt kezdődött...

Meg akartam halni, mert úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy megszabaduljak a páromtól. - Persze erről senkinek nem beszéltem, főleg nem a szüleimnek, mert szégyeltem.

Aztán minél többet gondoltam erre, annál többször voltam rosszul... Néhány hónap múlva pedig már biztos voltam benne, hogy rákos vagyok...

Amikor az orvos mondta, akkor nem akartam elhinni, teljesen összetörtem, bepánikoltam.

Már nem akartam meghalni!

Az itteni kórházban kerek-perec megmondták, hogy nem nyúlnak már hozzám... Aztán Budapestre mentem, ahol elmondta a doki, hogy vállalja a műtétet, de ne reménykedjek, mert 3 % esélyem sincs...

Sok barátom volt/van, akik aggódtak értem, de nem mindenkivel akartam beszélni - és ezt TISZTELETBEN IS TARTOTTÁK!

A nagyműtétem már több, mint 6 éve volt. Nekem elég volt az a 3 %!

Azóta a szüleimmel egészen más lett a kapcsolatom (őszintébb, tisztább), bár míg Bp.-en voltam nem akartam, hogy látogassanak, nem akartam, hogy lássák az elkeseredésemet...

Sőt! A barátaimnak is azt mondtam, hogy ne jöjjenek látogatni és ne is keressenek, felejtsenek el... Ennek ellenére azok a barátok, akik igaz barátok voltak, azok ma is mellettem vannak!

Akkor azt hittem, hogy kevesebb fájdalommal jár (oda-vissza), ha nem tudják az igazat az állapotomról és nem látják majd az utolsó napjaimat, a szenvedésemet - ma már tudom, TÉVEDTEM!

23. Aranka2 (válaszként erre: 21. - Manul)
2010. jún. 3. 21:04
Nem akartam ...
22. manul (válaszként erre: 17. - Aranka2)
2010. jún. 3. 21:00

Én ezzel nem értek egyet!

Nem teher,ha valaki beteg egy családban.Amikor a gyermekeid betegek voltak Te sem teherként élted meg.Én mint az Édesanyám gyereke nagyon nagy árulásnak érezném ha kizárna ebből.Az a dolgunk,hogy erőt adjunk egymásnak,átsegítsük a betegségen vagy akár segítsünk megtenni az utolsó lépéseket.Senkinek sem lenne szabad egyedül cipelnie ezt a terhet!

21. manul (válaszként erre: 1. - Aranka2)
2010. jún. 3. 20:54

Aranka a frászt hoztad rám!


Én megmondanám,mert ha az egyik családtagom vagy hozzám közelállóval valami gond lenne én is tudni szeretném!

Nekem nagyon rosszul esne ha nem mondaná el!

20. 656f03db60 (válaszként erre: 15. - Nana00)
2010. jún. 3. 19:33
De a lényeg, hogy meggyógyult, és soha sem szabad feladni a hitet!:)
19. b73e24f31f (válaszként erre: 17. - Aranka2)
2010. jún. 3. 19:01
Szerintem van az akinek elmondaná az ember és van az akinek nem! És akinek elmondod tiszteletben kell tartania a kérésedet, hogy maradjon köztetek!
18. Csigusz 79 (válaszként erre: 6. - B4c06bc553)
2010. jún. 3. 18:58
Ezt én is így gondolom.
17. Aranka2 (válaszként erre: 16. - B73e24f31f)
2010. jún. 3. 18:51
Azt hittem csak én gondolom így,egyetértek veled. Aztán ha arra kerülne a sor nem vagyok benne biztos ,hogy magamban tudnám tartani.
16. b73e24f31f (válaszként erre: 1. - Aranka2)
2010. jún. 3. 18:43
Fú de nehéz kérdést dobtál fel! Ahogy magamat ismerem én nem mondanám el senkinek, max a páromnak, hogy mellettem legyen, de nem hiszem, hogy leterhelnék ezzel mindenkit, tényleg gáz, ha valakire úgy néznek, mintha már nem is élne...attól csak még rosszabb lenne.
15. nana00 (válaszként erre: 14. - 656f03db60)
2010. jún. 3. 18:41
Igen, lehet. Nekünk anyu bevallotta, hogy ezért írta.
14. 656f03db60 (válaszként erre: 12. - Nana00)
2010. jún. 3. 18:38
Nem biztos, hogy azért végrendelkezik valaki, mert már nem hisz a gyógyulásban. Csak ilyenkor a leginkább előrelátó az ember ilyen téren, sajnos.
2010. jún. 3. 18:38
Szerintem el kell mondani, joguk van tudni. Én nagyon haragudnék, ha nem mondaná el nekem vmelyik közeli hozzátartozóm.
12. nana00 (válaszként erre: 9. - Aranka2)
2010. jún. 3. 18:35
Anyu is rögtön végrendelettel indított. Ez olyan rossz volt. Mert ő már feladta. Szerintem, ha egyedül kellett volna végigcsinálnia, nem biztos, hogy győztesen kerül ki a küzdelemből. Sokat számít a család támogatása.
11. 656f03db60 (válaszként erre: 6. - B4c06bc553)
2010. jún. 3. 18:35
Teljesen igazad van.
2010. jún. 3. 18:34
Sok minden függ a "tálalástól" is. Szerintem.
2010. jún. 3. 18:32

Egy régi eset jutott eszembe.

1975 öt írtunk és az ismerősről senki sem tudta ,hogy tudja... Csak amikor elment akkor döbbent rá a család ,hogy rögtön az 1 vizsgálat után végrendelkezett.

2010. jún. 3. 18:30

Anyukám 2007óta beteg, tudok róla, de nem mindent. Őszintén szólva elég ideges vagyok, ha úgy érzem, hogy titkolózik, de sosem temettem, pedig sajna ez a kór halálos.

-A legtöbb ember úgy hiszi, hogy az anyák örökké élnek...-

Imádom őt, de soha nem éreztem azt, hogy el fogom veszíteni, ebből kifolyólag tudom, hogy nagyon sokat számít a hozzáállás is. Ha eltitkolta volna, ha mástól tudom meg, vagy ha már csak a "legvégén" biztos, hogy nem dolgozom fel. Ha egyszer meghal, összetörök, de nem az lesz bennem, hogy elvitte a betegség.

7. a14deb9047 (válaszként erre: 1. - Aranka2)
2010. jún. 3. 18:27
Igen! Ilyen terhet nem lehet és nem is szabad egyedül cipelni! Joguk van az igazsághoz! És előbb-utóbb úgyis kiderül! És a szeretet, az összetartás, a törődés csodákra képes!
6. b4c06bc553 (válaszként erre: 1. - Aranka2)
2010. jún. 3. 18:27

Igen.

Tudom, hogy az összes hozzászóló majd mást fog írni, de én biztos, hogy megmondanám.

Az élet elmúlik. Ezzel mindenki tisztában van.

Miért nem adjam meg a lehetőséget a szeretteimnek, hogy amit ők még nem tettek meg felém, nem mondtak el még valamit, azt ne is tudják soha többé elmondani? Miért fosszam meg őket ettől a lehetőségtől? Mert biztos, hogy van nekik is olyan, amit tisztáznának még az én életemben. Megadnám nekik a lehetőséget, hogy ne járjanak úgy mint oly sokan, hogy ha eszükbe jutnak a szüleik, a rokonaik, akkor az első mondat az legyen: sajnálom, hogy nem tudtam elmondani neki....

Bevallom, hogy nincs tudomásom arról, hogy hamarosan eljön az időm vége, de én beszélek a végéről a családommal, a barátaimmal.

2010. jún. 3. 18:26

Azt elmondanám, hogy beteg vagyok. Őszintén beszélnék róla, de nem így indítanék, hogy meg fogok halni, bár benne van a pakliban.

Édesanyám nem mondta el, hogy rákos. Egy orvoshoz jártunk, és véletlenül tudtam meg. A vetkőző fülkében vártam a soromra, mikor meghallottam, hogy anyu sírva kéri a dokit, ne szóljon nekem, nehogy baja legyen a babának. Természetesen utána kihúztam belőle, hogy mit szabad megtudnom? Mikor én a lányomat szültem, őt akkor műtötték méhnyakrákkal.

Keresztapám sem szólt senkinek, hogy rákos, az utolsó 3 hétben tudtam meg, mikor már nem volt remény sem és nagyon fájt. Anyukám meggyógyult, keresztapám sajnos nem.

Úgy gondolom a hozzátartozóknak joguk van tudni. De ez csak az én véleményem.

2010. jún. 3. 18:22
remény mindig van. egyszer mindenki elmegy. csak nem mindegy mikor. szerintem ez egyénfüggő ki mit mond el a betegségéről. én igen fiatalon vagyok jelenleg nehéz helyzetben. és tudják a bajomat és azt is, h ez lehet rossz kimenetelű is. nem akarok elmenni, fel kell nevelni a gyerekemet.
3. Re87 (válaszként erre: 1. - Aranka2)
2010. jún. 3. 18:21
Előbb-utóbb úgyis észre veszik...
2. winny (válaszként erre: 1. - Aranka2)
2010. jún. 3. 18:18

Nem!

Mindig van remény!

1 2

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook