Lombikbébik-császármetszéssel, spontán baba-természetes szüléssel

Lombikbébi-program keretében sikerült 13 év gyermektelen házasság után teherbe esnem iker kislányaimmal, sok évi reménytelen próbálkozás és különböző orvosi beavatkozások végén, szinte már lemondva a gyermekáldásról.

Ez 2000. április 9-én történt, egy csodálatos napon, amikor már a beültetés pillanatában éreztem, hogy igen, végre sikerült, áldott állapotba kerültem!

Nagyon szép időszak következett, végig élveztem minden pillanatot, apróbb nehézségeken kívül, mint: fenyegető vetélés miatti két hét kórházi megfigyelés, méhszáj összevarrás, semmi egyéb probléma nem merült fel a terhesség alatt.

Óriásira nőtt a pocakom, mindenki hüledezett, aki csak látott az utolsó hónapokban, de imádtam.

A 42.! héten került sor a császármetszésre, egészen addig a napig otthon voltam. 2001. január 6-án reggel 8-ra kellett volna bemennem a kórházba, de az ikrek úgy döntöttek előző éjjel, hogy pár órával előbbre hozzák az eseményeket. Fél 12-kor elfolyt a magzatvizem, épp hogy elaludtam a szülés körüli gondolataimmal.

Gyorsan mentőt hívtunk, mivel nincs autónk, kb. fél egyre már a kórházban voltunk.

Semmilyen fájásom nem volt, úgy vittek a műtőbe. Mivel nagyon féltem az epidurális érzéstelenítéstől, ezért végig aludtam a műtétet. 3 óra 45 perckor született Réka kislányom, majd két perccel később Viktória lányom követte. Érett, nagy babák voltak, 2,75 és 3,25 kg volt a súlyuk.

Sajnos csak délután láthattam meg őket először, ezért sajnáltam csak a gyávaságomat, amiért nem voltam ébren a születésük pillanatában.

Másodikként született kislányom okozott némi pánikot a gyermekorvosnak, mivel oxigénhiányos állapotban született, ballonos lélegeztetést kellett nála alkalmazni, de szerencsére nagyobb baj nem történt, viszont a mai napig nagyon érzékeny, sokszor sír a legapróbb sérelem miatt is, és elképesztően ragaszkodik hozzám, talán ennek a traumának a következtében.

A férjemmel időközben megromlott a házasságunk, már a gyerekek hazajötte után másfelé fordult a figyelme...

2006-ban találtam rá a mostani Szerelmemre az internet segítségével.

Sok-sok viszontagság után, egy évvel később, 2007. februárjában az a gyanúm támadt, hogy valami nem stimmel. Talán súlyos betegségem van? Erre tudtam először gondolni, de kizárásos alapon vettünk egy terhességi tesztet, és jött a nagy meglepetés!

Annyira egyértelműen jelezte, hogy valaki bekéredzkedett a pocakomba, hogy semmi kétség nem volt!

Ez egy új városban, új szerelemmel talán így utólag nem is olyan nagy csoda, hacsak nem teszem hozzá, hogy akkor már 38 éves voltam.

Nagyon sok nehézség következett az életünkben hiszen kettőnk öt gyermekét neveltük együtt, amikor terhes lettem. Borzalmas dilemma, hogy bár nekem csak 2 gyermekem van, de szüljek a családba egy hatodikat? (Időközben a párom volt felesége rájött, hogy mégiscsak elvisz a három gyermekéből egyet magával.)

Viszont, aki ilyen előzmények után ad életet a gyermekeinek, az nem képes élő emberi kezdeményt megöletni, én legalábbis nem voltam rá képes. Láttam az ikreimet pársejtes állapotukban a mikroszkóp alatt, mielőtt beültették volna őket, számomra már akkor élőlények voltak!

Tehát megtartottuk, lesz ami lesz alapon, ahol ötnek jut, ott jut a hatodiknak is stb.

Nagy szerencsémre a lányaim összes babaholmija, bútora mind el volt téve, mivel én még szerettem volna a jövőben szülni, csak a férjem nem akart több gyereket. De mindent elcsomagoltam, mert éreztem, hogy valakinek még szüksége lesz rá a jövőben. Ez is segített a döntés meghozatalában, mivel pár apróságon kívül mindene megvolt már előre a picinek.

A terhességem 11. hetében a párom válóperes tárgyalását követően erős vérzéssel vittek be a kórházba, ahol azt hittem, vége ennek a babának, olyan látvány volt az a rengeteg vér körülöttem, de az én kis hősöm az ultrahangon láthatóan bátran kapaszkodott, és megmaradt, élni akart! Ezt követően a Pécsi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájától érkezett egy lelet, ami szerint a 21-triszómia szűrés eredménye pozitív lett. Ez az ún. AFP eredmény, ami azt jelezte, hogy 1 a 116-hoz annak az esélye, hogy Down-kóros a gyermekem.

Ez hidegzuhanyként érintett, mivel úgy éreztem, ha ennyi mindent kibírt ez a baba, akkor nem lehet beteg!?

Nem mentem bele a magzatvíz-vizsgálatba, tekintettel az előzményekre, az volt az érzésem, hogy végzetes hiba lenne alávetni magunkat ennek a beavatkozásnak. Ezért inkább Budapesten a Magzati Diagnosztikai Központban végeztettem el egy genetikai ultrahang-vizsgálatot, ami engem igazolt, vagyis a babának semmi baja!

Ezek után megkönnyebbültem, és nyugodt szívvel készülhettem kisfiam fogadására, mert időközben az is kiderült, hogy fiú lesz.

Mivel az orvosokkal való megbeszélés során arra jutottunk, hogy képes lennék simán megszülni az előző császár ellenére a babát, ezért nem akarták megvárni a spontán szülés megindulását, nehogy túl nagy legyen addigra a bébi, így a 40. héten burokrepesztést javasoltak, ami 2007. november 30-án reggel történt meg. Fogadott orvosom nem volt, mivel össze-vissza jártam vizsgálatokra hol Kaposváron, hol Pécsen, Budapesten, ezért nem láttam értelmét, főképp mivel a helyzet sem volt tisztázott még ekkor, hogy hol is fogok szülni.

Végül úgy alakult, hogy Budapesten, a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházban szültem.

A burokrepesztés és beöntés után éppen csak annyi időm maradt, hogy letusoljak, azután már a zuhanyzóban támasztanom kellett a falat, akkora fájásaim jöttek hirtelen, szinte szünet nélkül. A szülésznő akkor még késő délutáni szülést jósolt, de a kisfiam ennél gyorsabban szeretett volna megszületni. A párom végig velem volt a szülőszobában, ami hatalmas erőt adott, annak ellenére, hogy senkit sem engedtem magamhoz érni, mivel minden érintés borzalmas fájdalmakat váltott ki, mintha kétszeresére nőtt volna az amúgy sem kicsi fájdalom. Nem is értettem, ezt hogyan lehet kibírni. Teljesen más dimenzióba kerültem a vajúdás hatására, az alatt az egy-egy perc alatt, amíg enyhültek a fájdalmak, képes voltam elaludni, hogy újabb erőt merítsek a folytatáshoz.

Csak a kitolásra tartalékoltam az energiáimat teljesen ösztönösen, mivel szinte csak a szülés fázisait olvastam el előző este a neten, hogy tisztában legyek a természetes szülés folyamatával, mivel nagyon kicsinek láttam az esélyét, hogy sikerülni fog a spontán szülés.

Fájdalomcsillapítót egyáltalán nem kaphattam, nehogy felszakadjanak a régi varrataim.

Epidurális érzéstelenítést ugyan felajánlottak, de addig gondolkodtam rajta, amíg elkéstem, mikor már tényleg akartam, akkor nem lehetett.

Így eljutottunk szépen a kitolási szakaszig, amikor minden erőmet összeszedve három-négy erőfeszítéssel megtudtam szülni ezt a csodálatos bébit, aki annyira de annyira élni szeretett volna! A kezembe adták, annyira kedves és gyönyörű volt!

Sohasem felejtem el azt a pillanatot, és azt, ahogy mondtam: Ó hát Te vagy az? Teljesült az álmom ezzel a születéssel, sokat veszítettem volna, ha kimarad az életemből ez a pillanat.

Ez a mi szép történetünk, persze az árnyoldalakról most nem ejtenék szót, hogy milyen nehéz ilyen anyagi háttérrel szülni, mennyire megalázó, amikor az ember nem képes adni, mivel a gyerekeitől venné el, miközben elvárják, mintha csak annak szabadna szülnie, aki százezreket képes áldozni ennek érdekében.

A kisfiam a lényeg, aki megvidámítja az egész családot az aranyos, kedves, vidám jelenlétével, és szeretetet sugároz maga körül, akárhová is megyünk vele, mindenkit megmosolyogtat, imádjuk!