Lányok - meséljetek olyan történeteket, amikor úgy jöttetek össze Szerelmetekkel, hogy ti kezdeményeztetek! (beszélgetés)

Egyetertek Hajnival! Nincs abban semmi rossz, hogyha a no teszi meg az elso lepest. Ha valamit el akarsz erni azert tenned is kell :)

En is eszerint elek, mindenkepp megprobalom aztan vagy osszejon vagy nem. De legalabb elmondhatom, hogy mindent megtettem erte. Ha pedig nem lepsz lehet egesz eleteden at banni fogod!

Szia!

Na, ha a sztereotípiára hagyatkoztam volna, sosem lehettünk volna boldogok, mert a párom nem mert volna kikezdeni a barátja feleségével. Annál tisztteletudóbb, és nem helyezte volna előtérbe a saját boldogságát, miközben "tönkretesz" egy családot. Én ezt tudtam, annyira megismertem a beszélgetések során, így tudtam, ha nem lépek, akkor nem leszünk boldogok. Így nem zavart egyáltalán, hogy nekem kellett kezdeményeznem, sőt izgalmas is volt, ahogy lépésről lépésre "elcsábítottam". :D És elárulok még egy nagy titkot: neki én voltam az első nő az életében "olyan" téren, pedig akkor már 25 éves volt. Romantikus alkat, és az igazira várt. Tudod ettől még vonzóbb volt a számomra, mert azt hittem az ilyen pasik már rég nem léteznek. Ezt megcáfolta. :) És van számodra még egy sztorim. Anno szerelmes voltam egy fiúba, 13 évesen szerettem bele. Évekig próbálkoztam, mindent elkövettem, hogy közel kerüljek hozzá. Még az anyukáját is meghívtam bérma keresztanyámnak (ismertem őket, mert a nagymamája a 2. szomszédunk volt). Szóval szépen haladtam, egy év alatt közel kerültünk egymáshoz. És amikor alkalmam adódott, hogy mindent bevalljak neki, (pedig éreztem, hogy várja, még faggatott is)inamba szállt a bátorságom, és megfutamodtam. Rá fél évre, mire összeszedtem magam, és be akartam vallani neki mit érzek, ő közölte velem, hogy már van barátnője. Attól a lánytól született 2 lánya, és mai napig boldogok. Engem annyira megviselt a dolog, hogy 2 évig tartott, mire kihevertem, és további 5 év, mire elfelejtettem őt. Szóval én azt tanácsolom neked, hogy merd neki bevallani, ne kelljen később azon bánkódnod, hogy miért nem tetted meg. Ebből a tapasztalatból táplálkoztam én is, mikor a páromnak bevallottam, hogy szeretem. Nem akartam újra azt bánni, hogy nem voltam elég bátor. Engem sosem érdekelt ki mit gondol, ha boldog akar lenni az ember, azért igenis meg kell küzdeni. Szóval hajrá! Sok sikert kívánok, és remélem boldogok lesztek. Majd tájékoztass, hogy összejött -e mert drukkolok nektek. Szia.

Na, itt vagyok!

Egy barátnőm által ismertem meg. Nem volt az esetem, de első látásra beleszerettem, úgyhogy nem minden a külső. Először még csak pár szót váltottunk. Második találkozásunknál is barátnőmmel voltam. Ott már többet beszélgettünk. Ő vitt haza minket. Úgy esett útba, hogy először barátnőmet "tette ki", utána engem. Mikor megálltunk a házunknál, búcsúzóul adtam neki egy puszit az arcára azzal a kifogással, hogy megköszöntem, hogy hazavitt. :) Majd kiesett a szívem. :) Ő nem csinált semmit, ami kicsit meglepett. Azt hittem nem tetszem neki. Ez nem hagyott nyugodni, ezét mihelyst beértem a kapunkon, elkértem sms-be barátnőmtől a számát és írtam neki egy sms-t, hogy jól éreztem magam és alig várom, hogy újra lássam. Tudni kell rólam, hogy fiúk terén sose voltam az a bevállalós típus, de nála tudtam, hogy lépnem kell. :) Aztán másnap még sms-eztünk, este elmentünk bulizni és ott megtörtént az első csók, azóta együtt vagyunk.

:)

Akkor örülök hogy boldog vagy vele :)

Nekem is sokszor megfordul a fejemben, hogy bevallom neki, mit érzek, mert tudom hogy kölcsönös, csak eddig még nem sikerült összejönnünk, mert mindketten félénkebbek vagyunk ilyen téren. És lehet, hogy ha bevallanám neki, az lenne a célravezető. Viszont eddig még visszatartott az a sztereotipia vagy minek nevezzem, hogy a kezdeményezés ugye a pasi dolga, stb, meg itt más fórumokon is sok nőnek ez a véleménye, de nagyon jó látni, hogy vannak mások is, akik bátrak voltak, és igy elérték amit akartak, és boldogok.

A mi történetünk a következő:

Baráti összejövetel volt nálunk. A férjem hívta meg a barátait szerepjátékra. Amikor megláttam a kék szemű szőke herceget, azonnal beleszerettem, és az addigi életem nyomban átértékelődött bennem. Eleinte próbáltam megróni magam a buja gondolatok miatt, valahányszor ránéztem mindjárt elkalandoztam. De estefelé, mikor megéheztünk, kimentem a konyhába melegszendvicset készíteni, és Ő jött segíteni nekem. Beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Nem gondoltam, hogy ez kölcsönös nálunk, azt hittem csak a férjem miatt kedves velem. Ez több alkalommal is eljátszódott, és én egyre jobban éreztem, hogy bakot lőttem a férjhezmenetelemmel, mert bizony nem a férjem az igazi nekem. 3 hónap eltelt ilyen önmarcangolás közepette, mert szerelmes voltam, de azt is tudtam, hogy férjnél vagyok, azt meg egyáltalán nem is reméltem, hogy a herceg is úgy érez irántam. Hanem egy napon közeledett a névnapja, és én szerettem volna neki venni egy tábla csokit, mert tudtam, hogy nagyon szereti az édességet. Csak azt nem tudtam, melyik fajtát. Jó ürügy volt, hogy küldjek neki egy sms-t, melyben ezt írtam: "Bocsi a zavarásért, de milyen csokit szeretsz?" A válasz pedig rögtön jött, és amikor meghallottam a telefonom majdnem kiugrottam a bőrömből. "A boci csokit. Amúgy te soha nem zavarsz!" Ez volt a válasz, és én öt percig elemeztem. A soha nem zavarsz 100x lejátszódott a fejemben, és ez volt számomra az első jel, hogy nem vagyok számára közömbös. A második jel az volt, amikor egyszer adta át nekem a dobókockát, és véletlenül összeért a kezünk. Hirtelen az ujjaink hegyéből elindult valami kellemes bizsergés, ami végigszaladt az egész testemen. Olyan zavarba jöttem, nem tudtam mi történt, mert előtte sosem tapasztaltam ilyet. De éreztem, hogy Ő is ugyanazt érezte, mint én. Ezután felbátorodtam, és a legközelebbi alkalommal, amikor kettesben voltunk a konyhában, (hetente pénteken volt mindig a szerepjáték) szerelmet vallottam neki, és legnagyobb megdöbbenésemre Ő is. Rákérdeztem arra a bizsergős dologra is, és mielőtt bármit is mondtam volna róla, Ő ugyanúgy írta le azt az érzést, mint amit én tapasztaltam. És akkor már biztos voltam abban, hogy nem szalaszthatom el ezt a boldogságot, mert talán ez az utolsó esélyem. Pár hónap múlva, amikorra már nyilván való volt, hogy tényleg nem tudunk tovább élni egymás nélkül, bejelentettem a férjemnek, hogy el akarok válni. Ez három éve volt, azóta a hercegemmel együtt élünk, és elválaszthatatlanok vagyunk. Azóta szerelmesebbek vagyunk egymásba mint valaha, és boldogabbak nem is lehetnénk. Az volt életem legjobb döntése, amit sohasem fogok megbánni, amíg csak élek.

Nálunk én kezdeményeztem. Egy helyen dolgozunk /most babát várunk, így én itthon vagyok/. Sokat dumcsiztunk. Még az előző párommal voltam együtt, de tudtam, hogy hamarosan szakítani fogunk, mert már régóta érlelődött bennem. Volt egy cége buli, rávettem, hogy jöjjön el, majd utána beültünk egy helyre, ahol mondtam, hogy többet érzek iránta, mint egy barát iránt, és épp szakítás előtt állok. Ha neki is tetszem, akkor könnyebben kilépek abból a kapcsolatból. Merthogy mindenképp szakítani fogok, csak nincs elég lelki erőm hozzá.

Erre mondta, hogy tetszem neki is, csak tudta van pasim, nem akart kettőnk közé állni. Mondtam, már nem kell, mert mindenképp szakítok. Az első évfordulónkon eljegyzett, decemberben, a második évfordulón meg már megfogant a bébink. Ja, és tavaly vettünk egy lakát is. Ennyi.