Kitagadott az édesanyám.Szerintetek nekem kéne kezdeményeznem a kapcsolatfelvételt ezek után? (beszélgetés)

Sziasztok!

Nem olvastam végig a fórumot,csak megakadt a szemem a témán.

Borzasztóan sajnálom,hogy ilyen dolgokon kell átmennetek,hogy egy családban ne legyen szeretet minden családtag között...

Édesanya vagyok már én is,és csodálatos családból jöttem,ugyanezt adom tovább. El se tudom képzelni, mi vesz rá egy anyát,hogy meg/kitagadja a saját gyermekét.

Nem tudom,hol miért történt,talán csak makacsságból, vagy féltékenységből,de mindenképp próbálkozzatok egyszer legalább újra!

A családi kapcsolatokat mindenképp érdemes menteni,és nem is (csak) a másik miatt,hanem a saját lelki egészségetek érdekében is!

Mindenkinek kitartást,és nagyon szép (családos) életet kívánok!

Szerintem elbeszélünk egymás mellett.

Mert én sac per kb. a gyerek pártján álltam eddig is.

Mert itt jó néhányan (és ebből a szempontból volt félreérthető számodra a nagybetűs mondatod) a kitagadott gyereket szólták le.

Pedig nem biztos, hogy a gyerek hibázott.

Ezt akartam írni.

Egyik barátom szerint már akkor meg kellett volna szakítanom vele a kapcsolatot amikor 17 évesen eljöttem otthonról...lehet tényleg nem kellett volna ennyire erőltetnem...tényleg nem mindenki születik anyának...sajnos.Még jó, hogy én nem vagyok ilyen, nagy szívem van, szeretem az embereket, ha lesz családom imádni fogom őket.

Ha lesz...:-(

Hogy alakult az életet?

Azért én még mindig kíváncsi lennék a miértre.

:( ... hát erre nem is tudok mit írni.

Éld az életed... néha kicsit nyiss felé, hogy legyen lehetősége visszafordulni, ha nem teszi... háááát... akkor hagyd, hogy élje az életét nélküled, és Te is éld a Tiédet. :(

Ezek után nem hiszem, h tehetsz még vmit. Vársz és próbálkozol míg anyukádnak szüksége lesz rád. Szerintem így lesz :)

Mert úgy látom neked szükséged van rá még ha nem is azt kapod amit szeretnél.

Hát ezt szomorúan olvasom. :(

Sajnos én ebben nem tudok neked tanácsot adni, mert nekem nagyon jó kapcsolatom volt anyukámmal, de, ha össze is vesztünk esetleg, mindig én kértem bocsánatot.

Ne haragudjatok, nem voltam itthon, ezért nem tudtam reagálni...

Szóval én úgy érzem nem én vagyok a hibás!

Mindig is nagyon ragaszkodtam az anyukámhoz, viszont ő (legalábbis én mindig úgy éreztem) sohasem szeretett!Ezért kiskorom óta harcoltam a szeretetéért!(jó tanulás, magaviselet,megható ajándékok, majd amikor nagykoró lettem folyamatosan támogattam lelkileg, anyagilag)

Viszont amikor úgy alakult az életem ami neki már nem kedvezett, közölte, hogy nem vagyok többé a lánya!:-( Ezek után vita-bocsánatkérés (részemről), könyörgés, majd közöltem, hogy ez nem normális, egy anya nem tehet ilyet!

Az első reakciómban leírtam a betegség nevét. Aztán látva a hozzászólásokat újra olvastam, és ekkor már felfedeztem valamit benne, ami félreérthető.

Anyósom alzheimer kórban szenvedett, azaz mi szenvedtünk. Tudom mire gondolsz.

Nem direkt veszünk fel egy másfajta viselkedést, hanem azért, mert akkor úgy érezzük, hogy az a helyes.

Tisztában vagyunk a betegséggel, de sajnos valahol minket is sérülések érnek. A fórum nem rólam szól, de azért néhány eseményt leírok.

Anyósomnak volt combynak törése, azt mondta, hogy a fia lökte el, hogy miért nem tudjuk. Még szerencse, hogy ekkor nem laktunk együtt és a szomszédok hallották, amikor történt. Aztán később kiesett a kádból, ekkor a keze tört el. Szintén a szomszédok hallották meg, hogy mi történt. Ekkor tisztább volt agyilag és azt mondta a férjemnek, amikor a szomszédok hívására rohant hozzá, jó, hogy nem volt itt, mert ezt is biztos rádfogtam volna. Aztán hozzánk költöztettük, mert már nem mertük egyedül hagyni. Naponta kitalált valamit, hogy ki mit lopott el tőle, ki mit mondott neki...

Az, hogy milyen ez, csak az tudja, aki volt már ilyen helyzetbe. Én mondtam a fiamnak, hogy minden lelkiismeret furdalás nélkül tegyen be minket otthonba, ne kínlódjon velünk. Velem nem lesz gondja, mert nálunk nem jellemző ez a betegség. A férjem viszont hajlamos rá, így én mondtam neki, hogy ha eljut egy ilyen állapotban, akkor keresek neki egy otthont és beteszem. Biztosítottam róla, hogy ettől még szeretni fogjuk, de ez a legjobb megoldás.

Azt gondolom, hogy mindenkinek saját lelkiismeretével kell elszámolni majd hogy mit és hogyan tett!

Egy biztos hiba nélkül senki nuncs!

Mindenki követ el hibát, ha azt nem is amit a szülei, de elkövet mást ami az ő gyermekét érzékenyen érinti!Vagy épp a szülőt!

Itt csak azon múlik az egész, megtudják-e beszélni, vagy eggyáltalán milyen mérvű a sérelem!

Ha olyan mélyen érint ami felett nem tudok túl lépni, akkor egyszerűen zárja le az ügyet, és élje mindenki a saját életét!

A tetteivel mindenkinek magának kell majd majd elszámolni!

Nem mindenki születik édesanyának.

És ezt így értem, ahogy írom.

Szerencsere nekem szemelyes tapasztalatom nincs a temaban, de egy "sztorit" elmeselnek.

Szakkozepiskolas koromban a legjobb baratnomet kitagadta az Edesanyja. Erettsegi elott alltunk. Baratnom betoltotte a 18- at. Egyszercsak ment haza es varta egy ajanlott kuldemeny. Tudjatok ki volt benne? Az Edesanyja megirta neki AJANLOTT LEVELBEN, hogy nagykoru lett es nem szeretne ot tovabb eltartani. Baratnom elkoltozott az Edesapjahoz. (szulei elvaltak kiskoraban) Sokaig nem tartottak a kapcsolatot. Mostanra odaig jutottak, hogy beszelnek legalabb. Talalkoznak is. Olyankor az anyuka draga sajnaltatja magat, hogy nincs senkije, egyedul van, nem segit neki ablakot mosni stb. Baratnom meghallgatja, de ennyi. Ha van valami csaladi rendezveny anyuka rendszerint botranyt csinal mindig stb. Lenyeg, hogy a baratnom semmi rosszat nem kovetett el, megis kitette az anyja es elkuldte. (hacsak az nem hiba, hogy nagykoru lett)

Az utolsó mondatod, hát, ne haragudj, de ritka...

Miért gondolja mindenki, hogy egy szülő-gyerek kapcsolatban a kitagadás csak a gyerek hibájából lehet?

Engem ez idáig kb. százszor tagadott ki az alkoholista apám, miközben minden áldott nap úgy könyörög pár száz forintért, mint egy sarki csöves.

Nem tisztelem, de szeretem.

De ha valaki azt mondaná nekem egy ilyen kitagadás után, hogy majd ha újra ember leszel... hát lehet, hogy nem lennék úrilány!

kitagadhatta azért is, mert teszem azt, az édesapját választotta egy válásnál...

Igen ! Egyértelműen !

...egészen az utolsó mondatáig.

De ebbe azért nem érdemes belebonyolódni, mert ezek szubjektív dolgok, hogy miről, kinek, mi jön le.

(Amúgy MINDIG a gyereknek kell kezdeményeznie szerintem. Nem követhet el - szinte - akkora hibát az a szülő, aki felnevelte, hogy a végtelen hála ne köteleznné a gyereket mindig megbocsátásra. De ez csak az én véleményem.)

Hidd el nekem, van az a hiba, ami miatt pl. az én szívemben nincs hála...

másfelől, azt gondolom, a gyerek nem akar megszületni, ergo a szülő KÖTELESSÉGE, hogy felnevelje, és ezért a gyerek ne hálával tartozzon. Egészséges kapcsolatban ez a szeretet, ami úgymond "kötelez"! Nem pedig a hála.

Én nem vagyok hálás, sőt, nem is tisztelem az apámat. Viszont gondoskodom róla.

Ebben nem értek veled egyet! Páromat az anyja kitagadta. Semmi olyat nem tett, ami indokolta volna... tette mindezt úgy, hogy a páromat, meg a bátyját betette intézetbe, mert állítólag nem bírta őket eltartani... igaz, hogy a megcsalásból származó kis öcsit felnevelte, mindenét ráíratta, kisemmizve a két nagy fiát...

Főnököm anyja detto ilyen...

szóval, nem mindig a gyerekben van a probléma :(

Megpróbálom megfogalmazni, hogy bennem milyen érzéseket váltott ki a hsz-od.

Míg el nem értem az utolsó mondatodig, addig türelmetlenséget, meg nem értést - és bocsáss meg, jobb nem jut eszembe,- egy kis lelketlenséget éreztem belőled.

Rögtön felmentettelek, hogy biztos nagyon fiatal vagy és ez a világ érthetetlen és ijesztő számodra.

De most már nem így gondolom rólad!

Az én Édesapám totál Alzheimeres volt, de én a tíz körmömmel kaparnám ki, ha lehetne.

SOHA nem fogom elfelejteni az emberi nagyságát, a szülői szeretetét és ahogy a családjának élt.

Ha visszagondolok rá, nem az alzheimeres dolgok jutnak eszembe, hanem ezek.

De ehhez el kell jutni egy bizonyos életkorba, hogy az ember egy totál leépült hozzátartozóját is tudja szeretni.

Azért átolvastam újra.... valóban, reggel nem vesződtem az udvariassági körökkel, csak a tényeket írtam le, és nem hangsúlyoztam, az utolsó mondat kivételével, hogy mindettől függetlenül mit érzek az idősek iránt. Tényleg félreérthető voltam.

Azt viszont továbbra sem értem, miért nem szabad igazat leírni, miért lesz az automatikusan bántó, ha nem kérek minden tagmondat végén bocsánatot azért, mert írok róla:(